Mivel ettek a magyar főúri udvarokban?

Használtak-e villát a magyar előkelő főúri családok? Hogyan terítettek a 16-17. században? Mi volt a szalvéta korabeli neve? Benda Borbála történész írása a Múlt-koron.

„Az illendőség úgy kívánja, hogy mindig villával tegyük a húst a szánkba…”

Ma már természetes számunkra, hogy az ételt villával vagy kanállal emeljük a szánkhoz, de ez nem mindig volt így. A 17. század második felében az illemtankönyvek – a fenti idézet 1671-ből való francia illemtankönyvből származik (Antoine de Cortin: Nouveau traité de la civilité qui se pratique en France…) – még fontosnak tartották felhívni a „jó házból való”, „jól nevelt” emberek figyelmét, hogy a kézzel való evés nem civilizált viselkedés, így számukra nem követendő példa.

Hiszen „a jóviselet nem engedi meg, hogy ujjunkkal érintsünk zsíros dolgokat, mártást vagy szirupot; s ha valaki mégis ezt tenne, feltétlenül további civilizálatlanságokat követ el: gyakran kell ujjait az asztalkendőbe törülnie, amitől az nagyon piszkos és tisztátalan lesz, vagy ugyanezt a kenyérrel teszi, ami igen civilizálatlan dolog, vagy lenyalja ujjait, ami nem engedhető meg egy jó házból való es jól nevelt” embernek.

A középkori ember ugyanis még kézzel vette ki a tálból az ételt és kézzel tette a szájába. De Nyugat-Európában a 16. században megindult, majd az 1800-as években felgyorsult az a változás, amit Norbert Elias a civilizálódás folyamatának nevezett, és amelynek végén kialakult egy, a középkoritól gyökeresen eltérő, máshogyan gondolkodó, másképpen élő társadalom. Ennek részeként az étkezési szokások is átalakultak.

A „civilizálódás folyamatában” fontos szerepet kaptak a tisztaságra való törekvés egyre szigorúbb szabályai is. Kezdetben még csak a tálból illett késsel vagy villával – vagyis immár nem kézzel – kivenni az ételt, de az evésnél a kéz használata még megengedett volt, csak arra kellett ügyelni, hogy az emberek zsíros kezüket ne a ruháikba, hanem asztalkendőbe töröljék. Később már az étellel való bármilyen érintkezés illetlennek számított, már a szájba is villával kellett tenni az ételt.

A villahasználat Európában a 17. században terjedt el, elsősorban az előkelő körökben. Angliában például a főúri udvarokban az 1660-as évekre vált általánossá, Franciaországban XIV. Lajos idején az arisztokrácia terítékéhez már hozzátartozott a villa, bár maga a király állítólag még kézzel evett.

Használtak-e villát a magyar főúri udvarokban?

Nehéz erről bármi biztosat állítani. A korabeli „udvariasság és civilizáció illemszabályaival foglalkozó” kézikönyveket nem fordították le és nem is írtak hasonló jellegű könyveket magyarul. A fennmaradt naplókból, visszaemlékezésekből, levelezésekből és versekből sem derül ki, hogyan ettek ekkoriban. Egyedül korabeli ingóságleltárak alapján próbálhatunk következtetni arra, hogy használtak-e már villát.

A 16. század végén csupán az előkelő főúri családoknál írtak össze nagyobb számban ezüstvillát. Ez alapján Oláh Miklós esztergomi érsek húgának, Ilonának az udvarában, vagy Nádasdy Tamáséban például saját asztalukra már feltehetőleg mindenkinek terítettek villát. Akárcsak a 17. század elején az ország egyik leggazdagabb emberének számító Thurzó György nádor asztalára és az ugyancsak nádorságig emelkedő Esterházy Miklóséra. A kevésbé módos főuraknál azonban nem vált még a teríték részévé.

De vajon mire használták ezeket a villákat? A szakirodalom szerint a háromágú villa az, amivel már a szájukba is tették a falatokat. Sajnos a leltárak nem jelzik, hogy kétágú vagy háromágú villákról van-e szó, így viszont ez alapján még nem jelenthetjük ki biztosan, hogy ekkorra már a kézzel evést is felváltotta a villával való étkezés az említett udvarokban.

A középkorban általában egy kanalat terítettek a főhelyre, amit többen is használhattak folyékony ételek evésekor. Ha valamit fel kellett vágni, mindenki a saját kését vette elő. Ekkoriban villa hiányában a kések vége hegyes volt, így azzal vehették ki a tálból a húsokat, ha úgy látták jónak. A 17. század során a magyar főúri udvarokban a villa evés közbeni használatának terjedésével együtt mindhárom evőeszköz a terítés részévé vált, ahogy ezt a leltárakban megjelenő 12 darabos villa-, kanál- és késkészletek mutatják, továbbá az, hogy a terítéssel megbízott pohárnoknál is már mindhárom evőeszköz jelentős számban megtalálható volt. Ez azt jelentette, hogy már nem kellett egyik evőeszközt sem magukkal hordaniuk sem a házigazdáknak, sem a vendégeknek.

Használtak szalvétát is „civilizálódó” őseink?

A válasz egyértelmű igen, de még nem így nevezték, hanem asztalkeszkenőnek. A leltárakban igen nagy számban írtak össze asztalkeszkenőket, ami egyértelművé teszi, hogy az asztalnál ülők mindegyikének terítettek ilyet.

Esterházy István olasz pohárnoka 1641-ben többek között 45 darab „közönséges asztal keszkenőre” felügyelt, Szécsi Borbála pedig 1629-ben 142 darab „tányér keszkenyűcskét” kapott hozományként. Ezek rendszeres használatát támasztják alá olyan források, mint a Nádasdy Tamás pozsonyi tartózkodása idején keletkezett számadások. Eszerint 1554. március 14-én 18, hat nappal később 28, négy napra rá pedig 36 apró asztalkeszkenőt mosattak ki szolgái, mivel a városban nem volt saját mosóházuk.

Ezeket az asztalkeszkenőket a főrangú hölgyek udvartartásuk tagjaival készítették el. Ostrosics Borbála ingóságairól készült leltárban azt is feljegyezték, hogy a négy végben lévő száz asztalkeszkenőt saját udvarának fonólányaival fonatta. Mivel más főúri udvarokban is éltek fonólányok az udvarokban, feltehetőleg máshol is így készültek. 

A kora újkori főúri udvarok étkezési sajátosságairól részletesebben a szerző nemrégiben megjelent doktori disszertációjában olvashatnak a téma iránt érdeklődök. Benda Borbála: Étkezési szokások a magyar főúri udvarokban a kora újkorban. (Archivum Comitatus Castriferrei. 6) Szombathely, 2014.