Mit kerestek Deák Ferenc kommunista unokaöccsei az idegenlégióban?

Vakmerőség a világháborúban, dicstelen működés, válogatott kínzások és gyilkosságok a Tanácsköztársaság hónapjaiban, menekülés az országból, majd idegenlégió, malária és vérhas. Így lehetne címszavakban összefoglalni a haza bölcse unokaöccseinek kevéssé dicsőséges, ám annál kalandosabb életét, amely csak egyikőjüknek ért véget a Szahara forró homokjában.

A zalai rokonság

A haza bölcse rokonai – apai ágon – Zalatárnokon éltek. Nagyszülei – Deák Gábor és Hertelendy Anna – botrányos válása után apja, idősebb Deák Ferenc és testvéröccse, József, valamint a családi legendárium szerint anyja tragikus halálát követően néhány évig még ő maga is ebben a községben nevelkedett.

A birtokot később nagybátyja, az egykori „gárdakapitány”, Deák József kormányozta, akinek kilenc élő gyermekétől 23 felnőttkort is megért unokája származott. Ők voltak Deák Ferenc első és másodunokatestvérei. A Deák família zalatárnoki ágának feltárását a legutóbbi időkig mostohán kezelte a történelemtudomány, pedig a család számos tagjának életútja figyelemre méltó, sőt olykor regényes sorstörténetbe ágyazódik.

A haza bölcsének egyik másodunokaöccse, Deák Péter rendőrfőkapitány közel negyedszázadon keresztül, 1896–1919 között felelt Nagykanizsa város közbiztonságáért. Alábbi írásunk az ő fiainak kalandos és részben tragikus élettörténetébe nyújt bepillantást.

Az első világháborúban Deák Péter városi rendőrparancsnok és három fia, Zoltán (1897), Lajos (1898) és Endre (1899) egy időben teljesítettek katonai szolgálatot Európa különböző harcterein. Az elsőszülött Zoltánnak, aki hadnagyként szolgált a cs. és kir. 48. gyalogezredben, ismeretlen körülmények közt veszett nyoma a keleti fronton.

Idősebb testvéröccse, Lajos – mind közül a legvakmerőbb – matróznak állt, és a Ferdinánd főhercegről elnevezett csatahajón látott el tengervédelmi szolgálatot Polában. A legifjabb fivér, Endre valóságos katonai tálentum volt. Őt 1917-ben – mint az osztrák–magyar ármádia legfiatalabb tisztjelöltjét – 17 évesen avatták hadnaggyá.

„Tevékenysége főképp fia kiszabadítása irányába folyik”

1918 őszén a világháború elhúzódó harcai miatt utcai tüntetésekkel, felvonulásokkal és sztrájkokkal kezdődő polgári demokratikus forradalom robbant ki a fővárosban és a vidéki nagyvárosokban. Nagykanizsán november 1-jén a börtönéből kiszabadított szociáldemokrata vezér (későbbi népbiztos), Hamburger Jenő ünneplésére összegyűlt tömeg előtt Sneff József (a későbbi direktórium elnöke) bejelentette Deák Péter rendőrfőkapitány azonnali leváltását.

A hónap közepére Fabik Károly tengerész – Hamburger utasítására – a frontról hazatért „nehézfiúkból” fegyveres karhatalmi osztagot verbuvált. Felhívására sokan jelentkeztek, köztük a kalandvágyó Deák Lajos matróz is, aki rátermettsége révén rövidesen a csoport politikai tisztjévé avanzsált. A mintegy 120 főnyi, zömében kipróbált és harcedzett hajóslegényből álló Fabik-féle forradalmi tengerészkülönítmény eleinte markáns és fegyelmezett csapatként tevékenykedett.

1918 őszén például a „zöld káder” (jugoszláv rablóbanda) elleni sikeres bevetésükkel még hazafias szolgálatot is tettek a nemzetnek. A következő év elején Hamburger intézkedésére a Fabik-csoportot Budapestre vezényelték, ahol fő feladatuk a Hadügyminisztérium őrzése volt, de közreműködtek több jobboldali szervezkedés felszámolásában is.

A Tanácskormány hatalomátvétele után azzal a céllal, hogy a hírhedt Lenin-fiúk példáját követve részt vegyenek a vidéki ellenforradalmi mozgolódások eltiprásában, Székesfehérvárra vonultak, és Prohászka Ottokár püspöki palotájába fészkelték be magukat. A Fabik-legények igazi ámokfutása ez után kezdődött. Dicstelen működésüket válogatott kínzások, túlkapások, vég nélküli rekvirálások és statáriális gyilkosságok övezték.

A Tanácsköztársaság bukása után a Fabik-különítmény több mint negyven tagját, köztük Deák Lajost is elfogták, és előzetes letartóztatásba helyezték. Deák rendőrparancsnok, akit időközben újra visszahelyeztek a városi kapitányság élére, minden befolyását latba vetette fia bűneinek bagatellizálása és főként szabadon bocsátása érdekében: „A főkapitány Deák Péter, kinek fia, mint a Fabik-csoport tagja, terrorista és politikai megbízott jelenleg fogságban van. Nevezett főkapitány jelenlegi tevékenysége főképp fia kiszabadítása irányába folyik” – olvasható a Zalavármegyei katonai parancsnokság 1919. szeptember 15-én kelt nagykanizsai káderjelentésében. A kétségbeesett apa azonban meggondolatlan lépésre szánta el magát, és amikor ebből kifolyólag ismét felfüggesztették állásából, többé már nem tehetett semmit a kanizsai fogházban raboskodó fiáért, akit ezt követően szigorú őrizet alatt a zalaegerszegi internálótáborba szállítottak.

1920 elején Lajos, félve a „fehér igazságszolgáltatás” vasmarkától, sikeresen megszökött a fogolytáborból, és rövid ideig tartó bujkálást követően Endre öccsével együtt nyugatra emigrált. A fiatalabb Deák fivér menekülésének valódi indítéka nem tisztázott. Valószínűsíthető azonban, hogy a proletárdiktatúra idején vöröskatonatisztként ő is olyan visszaéléseket és törvénytelenségeket követett el, amiért joggal tartott a felelősségre vonástól. Ezt támasztja alá az a körülmény is, hogy szökésében még első gyermekével várandós fiatal felesége sem tudta megakadályozni, aki ezért később távollétében elvált tőle.

Sokan unaloműzésből ittak

A Deák fiúk külföldi száműzetésük első időszakában meglehetősen sanyarú körülmények közt éltek. Lajos visszaemlékezése szerint Ausztriában és később Olaszországban is nehéz fizikai munkával, elsősorban kőtöréssel keresték meg a mindennapi kenyerüket. 1924 tájékán megelégelve az illegalitással járó testi és lelki szenvedéseket Franciaországba menekültek, és más kiutat nem látván, Gap városában beléptek az idegenlégió kötelékébe.

Deák Lajos és testvéröccsének légiós szolgálata Algériában, a fővárostól 50 kilométerre délre fekvő légiós központban, Sidi-Bel-Abbesben vette kezdetét. A végtelen homoksivatagban zöld oázisként működő város a Francia Idegenlégió egyik legfontosabb észak-afrikai támaszpontja volt. A kezdetben zord és barátságtalan kiképzőbázis idővel virágzó európai közösséggé fejlődött, számos veterán töltötte itt a nyugállományát, vállalkozásokat működtetve, amelyek társaik ellátását szolgálták.

Persze, ahogy minden katonavárosnak, Sidi-Bel-Abbesnek is megvoltak a maga árnyoldalai. Harcmentes időszakban az egyik legégetőbb problémát a vegyes összetételű (részint szökött fegyencekből, bűnözőkből és kalandorokból álló) légiós társadalomban a nagy ivászatokból fakadó féktelen tivornyázások és véres verekedések szolgáltatták. Az alkohol egyébként is központi szerepet játszott a légionáriusok életében. Sokan unaloműzésből ittak, míg másokat a lelkiismeret gyötört, vagy éppen a szaharai szolgálattal járó stressz miatt néztek egyre szorgalmasabban a pohár fenekére mindaddig, míg bele nem pusztultak. Ebben a miliőben vált a gyökereit vesztő és érzelmileg labilis Deák Endre is rövid időn belül az alkohol rabjává.

A jobb sorsra érdemes fiatalember alakja Kántor János „Hősi halált halt Franciaországért” című könyvében is megelevenedik. A valós történeten alapuló légiós kalandregény főhőse, Kátai János Sidi-Bel Abbesben ismerkedik meg a „borvirulásoktól piros arcú”, részeges Deák Bandival, aki mindjárt az első alkalommal a kantinba invitálja őt, nem sok sikerrel. Amikor Deák odébbáll, a regénybeli Kátai szomorúan és némi belső megrettenéssel bámul a bizonytalan léptekkel kacsázó társa után: „Ez lenne Deák Ferencnek, a haza bölcsének a dédunokaöccse? S így tönkre lehet menni a légióban? Hány formában leselkedik az emberre az egyszerű halálnál sokkal szörnyűbb vég?” Deák Endre végül 1925-ben hunyt el maláriában, az író szerint éppen főhőse karjaiban Sidi-Bel-Abbesben.

Ennél lényegesen kedvezőbben alakult Deák Lajos sorsa és légiós karrierje. Ő először a marokkói rif háborúban vett részt nagyobb horderejű fegyveres konfliktusban. 1920-ban Abd el-Krim vezetésével a helyi rif törzsek felkelést robbantottak ki a spanyol és francia gyarmati uralom alatt álló Marokkó függetlenségéért. A spanyolok ellen sikerrel vívott gerillaháború 1925-ben átterjedt Francia Marokkóra is, ahol a légionárius alakulatok tucatnyi ütközetben próbálták megállítani a lázadók előnyomulását.

Abd el-Krim csapatait végül 1926 tavaszán Pétain marsall hadserege megfutamította, de még évekig tartott, mire a lázadócsoportok maradékát is felszámolták. Deák 1925-ben a 2. REI (idegen gyalogosezred) kötelékében vett részt a marokkói harcokban, amely során egy összecsapás alkalmával életveszélyesen megsebesült.

A hadműveletekben tanúsított hősies és halálmegvető bátorságáért kiérdemelte a francia TOE (Theatre d'Operations Extérieurs – Külhoni Hadműveletek Háborús Keresztje) és a spanyol PAZ (Béke-kereszt) kitüntetéseket. Felgyógyulását követően Szíriába vezényelték, ahol őrmesteri rendfokozatban szolgált az 1. REI-ben, majd ötéves szerződésének lejártával hivatásos állományba került, és egészen 1936-ban történt nyugállományba vonulásáig számvevő törzsőrmesterként katonáskodott a 2. zuáv ezredben. Hosszú szolgálati éveit 1935. december 20-án Franciaország legmagasabb katonai érdemjelével, a Hadiéremmel (Médaille militaire) ismerték el.

95 kilóról 48-ra fogyott

Deák Lajos több mint egy évtizedes légiós pályafutása önmagában is figyelemre méltó, férfias helytállásról tanúskodik. Fegyelmezettségének és erős fizikumának köszönhetően kitűnt bajtársai közül, pedig a kegyetlen afrikai évek őt sem kímélték: „Ott hagytam a fogaimat és hajamat, meg a gyomrom egy részét (…) messziről jöttem vissza” – emlékezett vissza később a magyar légiós, akit egy alkalommal két ragályos trópusi betegség, a malária és a vérhas úgy megkínzott, hogy a 180 cm magas, daliás férfi 95 kilóról állítólag 48-ra fogyott, de túlélte.

Légionárius szolgálata alatt Deák egy idő után már tudatosan készült a civil életre. 1927. május 20-án francia állampolgár lett, július 23-án pedig Oránban feleségül vette menyasszonyát – Renée Marie Hivert francia származású algír tanítónőt –, akitől két fia született. Mindeközben esti ipari tanfolyamokra járt, mérnöki oklevelet szerzett, majd leszerelését követően földmérnökként helyezkedett el, és még évtizedekig dolgozott a civilizációtól elzárt algériai települések infrastrukturális tervein és úthálózatának kiépítésén.

A nagykanizsai Deák fivérek légiós múltját-jelenét a korabeli zalai sajtóorgánumok is megszellőztették. 1925. október 21-én a Zalamegyei Újság hasábjain Deák Ferenc élő rokonairól jelent meg egy rövidke írás (inkább felsorolás), amelyben a néhai rendőrfőkapitány fiai még (tévesen) nem a légió, hanem a francia nemzeti hadsereg katonáiként szerepeltek. 1927 nyarán egy hazatért vasi légionárius, Svedics Sándor élménybeszámolója látott napvilágot a Zalai Közlöny július 7-i számában.

A kiszolgált légiós kanizsai alakokról is beszélt, többek közt a Deák testvérekről, akik a kommün után tanácsosabbnak látták, ha kimenekülnek oda, ahol nem éri utol őket a magyar törvény büntető keze. Svedics első kézből tájékoztatta a közvéleményt Deák Endre haláláról, valamint arról, hogy Lajos Szíriában él, és esze ágában sincs hazajönni. Másnap a hírre reagálva a Deák család – feltehetően özvegy Deák Péterné Kalivoda Magdolna – olvasói levélben kérte a cikk helyreigazítását. Közleményében azt hangsúlyozta, hogy a főkapitány fiai nem voltak kommunisták, ahogy 1921-ben sem a törvény elől, hanem családi okok miatt mentek külföldre, és kerültek az idegenlégió kötelékébe.

Noha a sajtó hasábjain megjelent kiigazítás a Deák család jó hírén esett csorbát volt hivatott kiköszörülni, tartalma teljes mértékben távol állt a valóságtól. 1919-ben a Deák testvérek maguk is tökéletesen azonosultak a bolsevista eszmékkel, Lajos élete végéig meggyőződéses kommunista maradt. Erről saját maga tett tanúbizonyságot évtizedekkel később, Gedeon öccsének (a volt Horthy-tisztnek) 1959. május 8-án Oránban írt levelében: „Én kommunista vagyok, te fehér voltál, de magyarok vagyunk mind a ketten. Az »Internacionálban« a kis és a nagy népeknek a szemei elsősorban a hazájuk érdekeit keresik, tehát a jövő meghozza azt a boldogságot a gyermekeinknek, amit 1919-ben mi kerestünk és 1959-ben, 40 évvel későbben lassan-lassan megtalálunk.”

A Magyarországon vörös terroristának és hazaárulónak bélyegzett Deák Lajosból többszörösen kitüntetett légionárius altiszt és elismert útépítő mérnök vált Algériában. 1961. január 1-jén Oránban bekövetkezett halála után rövidesen a Francia Idegenlégió 130 éves múltra visszatekintő küldetése is befejeződött Észak-Afrikában.