Mi köze volt Robert F. Kennedy meggyilkolásának a Scooby-Doo rajzfilmekhez?

Scooby-Doo, a beszélő, nyomozó dán dog 1969 óta immár 16 különböző rajzfilmsorozatban, két élőszereplős filmben, 35 egész estés rajzfilmben, 20 videojátékban, 13 képregénysorozatban és öt színpadi drámában szerepelt. Idén újabb egész estés alkotásban teszi tiszteletét világszerte, a Scooby! című 3D-s számítógépes animációs film formájában. Az évtizedek óta gyermekek millióit szórakoztató kutya és a vele tartó kamasz társaság létrejötte azonban korántsem volt véletlen: Scooby, Bozont, Vilma, Diána és Fred kalandjait 1968 amerikai közhangulata és politikai légköre szülte – különös tekintettel Robert F. Kennedy elnökjelölt-aspiráns, a hasonló sorsra jutott John F. Kennedy elnök öccsének meggyilkolására.

Az erőszak a kifizetődő

Az 1960-as évek végére a neves Hanna-Barbera rajzfilmstúdió vált a televíziós rajzfilmműsorok legnagyobb előállítójává. Eleinte az egyszerű, humoros műfajokban utazott – az 1940-es évek Tom és Jerryjét az 1950-es években követte Maci Laci, illetve a Frédi és Béni.

Az 1960-as évekre azonban már leginkább a James Bond-filmek által indított „titkosügynök-mániára”, a hidegháborús feszültségre, illetve az űrversenyre építő rajzfilmekre volt a legnagyobb a kereslet – ebbe a kategóriába tartoztak a különféle szuperhősök kalandjai is.

A három nagy országos tévécsatorna-hálózat, a CBS, az ABC és az NBC 1966 őszén kilenc új akció-kaland témájú rajzfilmsorozatot indított el, szombat délelőttönként sugározva őket. A Hanna-Barbera a Space Ghost and Dino Boy, a Filmation pedig a Superman legújabb kalandjai cíművel aratott sikert a gyermekek körében.

E szuperhős-jellegű műsorokból szinte megállás nélkül áradt az erőszak, a főhősök minden elérhető eszközzel küzdöttek a válogatott szörnyetegek és gonosztevők ellen.

1967 és 1968 folyamán a Hanna-Barbera tovább bővítette akciódús műsorai palettáját a nagy csatornák számára, a The Herculoids, a Birdman and the Galaxy Trio, valamint négy további hasonló sorozat is ekkor jelent meg. Az ártatlan, vicces gegek egészen a múltba vesztek, és a valódi veszély, valamint a vele szemben való komoly erőszakos fellépés vette át a helyüket.

A rajzfilmstúdiók nem maguktól döntöttek így: ahogyan azt a New York Times lapjain Sam Blum megírta, a nagy televíziócsatorna-konglomerátumok „arra kérték rajzfilm-ellátóikat, hogy többet csináljanak ugyanabból – sőt, ’erősítsenek’ is rá – azon az alapon, amely végül igaznak bizonyult, hogy minél horrorisztikusabb a műsor, annál nagyobb lesz a szombat délelőtti nézettség.”

A „horror” természetesen jobbára a fantázia világában maradt – amit Joe Barbera az „e világon túli kemény akció” kifejezéssel illetett. Elmondása szerint „nem saját választásból” készítették ezeket az animációkat – „ez volt az egyetlen dolog, amit el tudtunk adni a hálózatoknak, és fenn kellett tartanunk magunkat.”

Barbera szavai jól érzékeltetik, mekkora hatalommal rendelkeztek ekkoriban a nagy műsorsugárzók a televízióműsorok tartalmát illetően. Szórakoztatás, oktatás és a nehéz eladás című könyvében Joseph Turow kommunikációkutató felvázolta a kimondottan gyermekeknek szánt televíziózás első három évtizedének trendjeit.

Meglátása szerint a kezdethez képest az 1960-as évek közepén elkezdett csökkenni a kormányzati szervek és a civil „nyomásgyakorló” szervezetek ráhatása a sugárzott tartalomra, így a tartalomsugárzók egyre inkább saját és hirdetőik érdekeit figyelembe véve rendelték meg műsoraikat.

A szabályozás csökkenése hamar kritikákat szült a rajzfilmek erőszakossága miatt, valamint nyilvánvaló reklámorientáltságuk és a változatosság hiánya miatt is. 1968-ban a National Association for Better Broadcasting (Jobb Műsorsugárzásért Országos Egyesület) a márciusi gyermekműsor-kínálatot „a televíziózás történetében a legrosszabbnak” nyilvánította.

Politikai válságból morális pánik

Nem véletlenül 1968 márciusa jelentette a nagy fordulópontot a médiában látható erőszak hatásaival kapcsolatos vélemények hangosabbá válásában: egyre jobban előtérbe került a hírműsorokban mind a vietnami háború, mind az ellene rendezett tüntetések. Áprilisban Martin Luther King meggyilkolásával zavargások is kezdődtek országszerte, a válság egyre súlyosbodni látszott.

Ahogy Charles Kaiser történész fogalmazott: „Feltalálása óta először a televízió lehetővé tette, hogy az anarchia bekövetkeztének esélye valódinak érződjön Amerikában.”

Az elnökjelölt-aspiráns, volt igazságügyminiszter Robert F. Kennedy júniusi megölése volt azonban az az esemény, amely csaknem egy évtizedre száműzte az erőszakot a szombat reggeli rajzfilmekből.

Kennedy politikai identitásának jókora részét tette ki családbarátsága – feleségével, Ethellel 11 gyermeket neveltek, és régóta az élvonalában voltak minden gyermekeket segítő kezdeményezésnek.

A gyermekéhezés és a gyermekszegénység elleni küzdelme mellett igazságügyminiszterként a gyermekeknek szánt tévéműsorok „hatalmas pusztaságát” is igyekezett feljavítani a tömegmédia felügyeleti szervével, a Szövetségi Távközlési Bizottsággal karöltve.

Néhány órával a június 5-ei merényletet követően Lyndon Johnson elnök bejelentette az erőszak okait és megelőzését vizsgáló országos bizottság felállását, és a szülői civil szervezetek is érezték, hogy ideje cselekedniük – a morális pánik teljességgel eluralta a napi politikát.

Még Kennedy egykori ellenfelei is beálltak eme új hullám mögé, és a Kennedy nevében, illetve a gyermekek érdekében hozott médiaszabályozásokat pártvonalaktól függetlenül széles körben támogatták.

Nem csupán a nagypolitika látta meg a lehetőséget: a McCall’s című népszerű női magazin lapjain a National Parent Teacher Association (Országos Szülői és Tanári Egyesület) lépésről lépésre felsorolta a lehetőségeket, a televíziócsatornák lakossági presszionálására, a Christian Science Monitor nevű nonprofit hírlap pedig júliusban olyan tanulmánnyal állt elő, amelyben egyetlen délelőttnyi gyermekműsorban 162 erőszakos cselekedetet rögzítettek, tovább tüzelve a tartalomszabályozást követelőket.

Az 1968 nyári morális pánik cselekvésre késztette a műsorsugárzókat: bejelentették a tudományos-fantasztikus kalandműsoroktól való eltávolodást, és ismét a humor felé fordultak gyermekműsoraikban.

Az elkövetkező évadra szánt rajzfilmévadok azonban már a gyártás különböző fázisaiban voltak ekkor, így egészében levenni őket a műsorról nem lehetett – jórészükbe előre jelentős összegeket fektettek, helyettesítésükre pedig nem lehetett ennyire gyorsan más tartalmat előállítani.

Bár a rajzfilmkészítés ekkoriban viszonylag folyamat volt (többnyire négy-hat hónapra volt szükség az ötlet felvetésétől a kész termék adásba kerüléséig), számos szerződés is kötötte a csatornákat, amelyeket nem mondhattak le egykönnyen.

1968 őszén tehát még bőven akadt még számos akció-kaland rajzfilmműsor szombat reggelenként, közben azonban a Hanna-Barbera a CBS számára elkezdte az irányváltó sorozat kifejlesztését – ennek lett végül a címe Scooby-Doo, merre vagy?, és az 1969-1970-es televíziós évadban kezdte meg máig tartó diadalmenetét.

Scooby-Doo és társai kalandjai továbbra is szolgáltattak izgalmat, kalandot és akciót a gyermekek számára, azonban a szereplők egyike sincs soha valódi veszélyben. Sem szuperhősök, sem mindenek felett álló gonosztevők nincsenek: négy kamasz és kutyájuk képes minden rejtélyes, félelmetes ügyet felgöngyölíteni a józan paraszti ész alkalmazásával. Két fontos tanulsággal is szolgálnak a célközönségnek: a valódi szörnyetegek mindig emberek, és intelligenciával mindig legyőzhetők.