Megtehette volna Mussolini, hogy magára hagyja Hitlert a második világháborúban?

Olaszországban az első világháborút követő gazdasági és politikai káosznak köszönhetően 1922-ben Benito Mussolini került hatalomra. Az olasz fasizmus atyja egyik kudarcból a másikba vezette az országot, mígnem 1945-ban egy milánói benzinkúton, fejjel lefelé felakasztva végezte. A bukás azonban korántsem volt törvényszerű. Hitler és Mussolini között nem mindig volt felhőtlen a viszony, és a fasiszta Olaszország előtt a '30-as évek közepétől kezdve egészen a '40-es évek elejéig számtalan lehetőség kínálkozott a náci Németország melletti elköteleződés elkerülésére. Az alábbiakban ezeket vesszük górcső alá, végül pedig feltesszük a kérdést: mi lett volna, ha a Duce az utolsó pillanatban mégis kihátrál a Führer mögül?

A halva született paktum

Hitler és Mussolini viszonya a Führer hatalomra jutása előtt még merőben más képet mutatott, mint néhány évvel később. Bár a náci vezető nagyra becsülte Mussolinit, a Duce nem volt hajlandó találkozni az alacsony, furcsa bajuszt viselő férfival, amíg az kancellár nem lett.

Hitler hatalomra kerülésével a helyzet azonban megváltozott, és Németországra mint potenciális veszélyforrásra kezdtek tekinteni az európai hatalmak.

Az Olaszország nagyhatalmi státuszát mindenáron bizonyítani igyekvő Mussolini már 1933-ban tető alá hozta a négyhatalmi paktum néven ismert megállapodást, amelyben Németország, Olaszország, Nagy-Britannia és Franciaország megállapodott további külpolitikája egyeztetéséről.

A paktumnak viszont alig volt hatása a nemzetközi folyamatok alakulására, a nagyhatalmak közötti feloldhatatlan ellentétek ugyanis lehetetlenné tették az eredményes együttműködést.

Olaszország és Németország érdekei elsősorban a Duna-menti területek feletti befolyás kérdésében ütköztek egymással. Hitler törekedett ausztriai pozíciójának megerősítésére, és támogatta az osztrák nácikat az 1934. júliusi – sikertelen – puccskísérletben.

A felháborodott Mussolini válaszul két hadosztályt is áthelyeztetett az olasz–osztrák határra. Hitler ezt dühösen vette tudomásul, csakúgy mint Ausztria függetlenségének és a terület integritásának fontosságát hangsúlyozó olasz–francia–brit deklarációt.

Erőtlen szövetségek, erősödő Németország

1935 márciusában Hitler nagy nyilvánosság előtt kijelentette, hogy Németország nem veszi figyelembe a versailles-i béke előírásait, és hogy a szerződés tiltása ellenére újra bevezeti az általános hadkötelezettséget, valamint félmilliós haderőt állít fel.

A németek új fegyverkezési politikáját Olaszország rendkívül veszélyesnek ítélte meg, és Mussolini ennek jegyében 1935. április 11-re konferenciát hívott össze az észak-itáliai Stresa városában. A felek deklarálták, hogy meg kell akadályozni a fennálló renddel szembeni egyre erősödő német támadásokat, és megegyeztek, hogy közösen lépnek fel az egyoldalú szerződésszegésekkel szemben Európában. Ez a kiegészítés Mussolini kérése volt, ekkor ugyanis már készült az Etiópia elleni háborúra.

Stresa újabb kudarcot jelentett, a konferencia résztvevői ugyanis valójában nem vallottak egységes külpolitikai nézeteket, a Hitlerrel szembeni teendőkről pedig végképp másképp gondolkodtak. Franciaország 1935 márciusában együttműködési szerződést írt alá a Szovjetunióval. Az angolok válaszul a Franciaországgal vagy Olaszországgal történő előzetes egyeztetés nélkül flottaegyezményt írtak alá a németekkel, amelyben az állt, hogy Németország létrehozhatja hajóhadát, ami az angol flotta 35%-át tenné ki. A franciák ezt a lépést a németellenes szövetségesek közötti szolidaritás elárulásaként értelmezték, így megerősödött bennük az elhatározás, hogy továbbra is jó kapcsolatot kell fenntartani az olaszokkal.

Eközben az angolok és a franciák hiába próbálták megakadályozni Mussolini Etiópiával szembeni agresszióját, az olasz egységek 1935. október 2-án megindították a kelet-afrikai ország elleni támadásukat. A Népszövetség Tanácsa már október 8-án megállapította, hogy Olaszország ezzel a magatartásával (egy másik népszövetségi tagország megtámadásával) megszegte a szervezet szabályzatát, és ezért részleges gazdasági embargó bevezetését javasolta az ország ellen.

A britek és a franciák igyekeztek minél kisebb nyomást gyakorolni potenciális szövetségesükre, Olaszországra, nehogy a náci Németország karjaiba taszítsák. Erre az ideológiai szempontok mellett azért is megvolt az esély, mivel az olaszok – bár győztesen kerültek ki az első világháborúból – ugyanúgy a versailles-i békerendszer felülvizsgálatát szorgalmazták, mint a németek.

Az angolok különböző ajánlatokkal próbálták meg követeléseik mérséklésére bírni az olaszokat, és még saját gyarmati területeik egy részének feláldozását is fontolóra vették. Az ajánlat szerint, ha Etiópia átengedte volna területének egy meghatározott részét Olaszországnak, akkor Anglia kárpótlásul átadott volna egy sávot Brit Szomáliföldből. Mussolini azonban minden kompromisszumos megoldás elől elzárkózott, és amikor a német hadsereg 1936. március 7-én bevonult a demilitarizált Rajna-vidékre, az etióp kérdés mellékvágányra került. A Duce így nyugodtan befejezhette afrikai hadjáratát.

Mussolini 1936 júniusában vejét, Galeazzo Cianót nevezte ki külügyminiszternek, akinek az lett a feladata, hogy szakítson a Nagy-Britanniával és Franciaországgal folytatott, haszonelvű együttműködésen alapuló külpolitikával, és kezdjen közeledni az Olaszországhoz ideológiájában jóval közelebb álló hitleri Németországhoz.

Se veled, se nélküled

Egy hónappal később, 1936 júliusában kitört a spanyol polgárháború. Mussolini Hitlerhez hasonlóan a nacionalisták oldalára állt, és a két diktátor között szoros együttműködés alakult ki. Mussolini 1937 szeptemberében látogatást tett Berlinben, ami nagy hatással volt rá, hála a berlini utakat szegélyező lelkes tömegnek, akik „Duce! Duce!” kiáltásokkal fogadták az olasz vezetőt. Olaszország november 6-án csatlakozott a bolsevizmus ellen életre hívott antikomintern paktumhoz, Mussolini pedig az év végén bejelentette, hogy Olaszország kilép a Népszövetségből.

Úgy tűnt, a két diktátor végleg egymásra talált, a kapcsolatuk 1938 elején azonban ismét megromlott. Mussolini március 11-én kapott egy levelet Hitlertől, amelyben a Führer figyelmeztette, hogy az Anschluss már nem várat sokat magára. A német vezető az ország bekebelezését azzal indokolta, hogy „a németekkel rosszul bánnak Ausztriában”. Ezt a kifogást bármelyik országgal szemben felhozhatta volna, amelyikben német kisebbség élt, így akár Olaszországgal szemben is. A felháborodott Mussolini ekkor fontolóra vette, hogy véget vet a Németországgal való barátságnak, ám az angol–olasz közeledés tiszavirág-életűnek bizonyult.

Mussolini az 1938. őszi Szudéta-válság idején már ismét Hitler mellett állt. A Ducét azonban frusztrálták a folyamatos német sikerek, és mivel nem akart lemaradni, 1939 áprilisában lerohanta Albániát. Ezúttal Hitler dühöngött, mivel Mussolini nem tájékoztatta a tervéről a Führert (aki egyébként ugyanúgy csak késéssel jelentette be a Ducénak Csehszlovákia elfoglalását).

Elképzelhető-e, hogy ezek a viták komoly viszállyá alakulhattak volna? Vajon mi történt volna, ha a két ország nem írja alá 1939 májusában az Acélpaktumot, amely szerint ha valamelyik fél háborúba bonyolódik, a másiknak kötelessége minden segítséget megadni neki?

Mussolini félt egy európai háborútól, ugyanis tudta, hogy országa legkorábban 1943-ra tudna felkészülni a fegyveres konfliktusra. Olaszország végül viszont már 1940-ben belépett a háborúba, Mussolini ugyanis nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy ő is kivegye a részét a már legyőzött Franciaország elleni sikerből.

Alternatív történelem

Nézzük, hogyan alakulhattak volna az események, ha Mussolini az utolsó pillanatokban másképp dönt. A teória a következő: 1939 áprilisában, miután Olaszország elfoglalta Albániát, Hitler és Mussolini között újabb vita robban ki, ami ezúttal olyannyira súlyos, hogy Duce nem hajlandó aláírni Németországgal a szövetségi szerződést, és kihirdeti országa semlegességét. Míg a németek megszállják fél Európát, Mussolini nem tesz semmit, csak irigykedve figyeli Hitler sikereit.

1940-ben azonban már nem bírja tovább és megtámadja Görögországot, hogy megmutassa, Olaszország kellő katonai erővel rendelkezik és képes kivívni a helyét az új Európában. A hadjárat azonban katasztrófával végződik. Az olasz hadsereget visszaverik a görög határnál és mélyen Albániába szorítják. Mussolinit ez sokkolja, és mivel tart egy nagyszabású konfliktustól, gyorsan lezárja a háborút, és titokban kártérítést ajánl fel a görög kormánynak cserébe azért, hogy a görög hadsereg visszahúzódjon Albániából. Hitler örül, hogy Mussolinit megleckéztették a görögök, mert így elvesztette érdeklődését a Balkán, főként Jugoszlávia iránt, ahol Németország is érdekelt.

Ennek ellenére Olaszország semlegessége előnyt sem jelent Hitler számára, hiszen Mussolini fiai jelentős haderőt köthetnének le a déli hadszíntereken. Megpróbálja meggyőzni a Ducét, hogy vegye fel a harcot a nyugati plutokráciával és a szovjet bolsevizmussal szemben. Olaszország azonban nem lép be a háborúba, így a britek a többi fronton összpontosíthatják egységeiket a német hadsereg ellen. Az afrikai olasz terjeszkedés hiányában Hitlernek sem kell százezer embert küldenie Afrikába, és az így megspórolt egységeket felhasználhatja a keleti fronton.

A Balkánt azonban védtelenül hagyja, ez pedig súlyos stratégiai hibának bizonyul. A szövetségesek ugyanis – Churchill tervét követve – partra szállnak a Balkánon, és Ausztrián keresztül rohamozzák meg Németországot. 1943 tavaszán járunk. A német arcvonal hamarosan összeomlik és Németország kapitulál.

A semleges Mussolini elégedetten figyeli az egykori szövetséges térdre kényszerítését, miközben az országa nem szenved a háború pusztításaitól, és az öreg kontinens egyik legerősebb államává válik.

Habár a fentiek természetesen minden elemükben színtiszta spekulációt jelentenek, ilyen tálalásban talán némileg jobban látható, miért is ódzkodott valójában Mussolini olyannyira a nála erősebb és gátlástalanabb Hitler melletti elköteleződéstől – illetve az is, mennyire „rossz üzlet” volt Olaszország számára gyakorlatilag teljesen sikertelen szereplése a második világháborúban.