Levéltárosok elemezték az ügynökakták történelmi hátterét
A huszadik századi magyar állambiztonság hálózati személyeinek kategóriáit és a megfigyelések levéltári forrásait elemezték az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁBTL) munkatársai az Eötvös Loránd Tudományegyetem Humán Tudományok Kutatóközpontjának Glossza című történeti podcastjának legfrissebb adásában. A beszélgetésből kiderül az is, hogy a politikai rendőrség rendszere jóval rétegzettebb volt annál, mint amit a közbeszédben elterjedt ügynökakták kifejezés sejtet. Takács Tibor tudományos kutató és Unger Gabriella levéltáros a műsorban rámutatott: a dokumentumok egy részének szándékos megsemmisítése ellenére a megmaradt iratanyag megfelelő forráskritikával érvényes történelmi következtetések levonását teszi lehetővé a korszakkal kapcsolatban.
- Az ügynök kifejezés csupán egyetlen kategóriát jelentett a korabeli állambiztonsági hálózat hierarchiájában, amely a politikai rendszer változásaival párhuzamosan folyamatosan átalakult.
- A diktatúra évtizedei alatt a beszervezés történhetett kompromittáló adatokkal való zsarolás, illetve úgynevezett hazafias meggyőződés alapján is, a hálózat létszáma pedig a kezdeti negyvenezer főről a korszak végére kilencezerre csökkent.
- Az iratanyagok egy részének megsemmisülése ellenére a fennmaradt dokumentumok tudományos módszerekkel jól kutathatók, novembertől pedig egy online adatbázis teszi kereshetővé az azonosításhoz használt beszervezési kartonokat.
A hálózati személyek olyan civilek voltak, akik szervezett formában, titkos együttműködés keretében segítették a belügyi szervek munkáját. Bár a laikus nyelvhasználatban az ügynök szó gyökeresedett meg, a korabeli terminológiában ez csak az egyik beszervezési kategóriát jelentette az informátor és a rezidens mellett. A hierarchia nem volt merev, a beszervezetteket a munkájuk minősége alapján idővel át is minősíthették.
A kapcsolatfelvétel szinte minden esetben a hatóságok kezdeményezésére történt, amelynek során a kiszemelt jelölteket vagy zsarolással, terhelő adatok felhasználásával, vagy úgynevezett hazafias alapon, a rendszerhez való lojalitásra építve vették rá az információszolgáltatásra. Az együttműködést egy bürokratikus aktus, a beszervezési nyilatkozat saját kezű aláírása szentesítette, ezt követően az érintett személy fedőnéven, szigorú titoktartás mellett tevékenykedett.
A szakértők szerint az állambiztonsági apparátus felépítése és célrendszere szorosan követte a kommunista diktatúra mindenkori politikai változásait. Az 1950-es évek elején, a szovjet mintára létrehozott Államvédelmi Hatóság (ÁVH) időszakában a totális elhárítás elve érvényesült, amelynek keretében a társadalom szinte minden tagját potenciális ellenségként kezelték. Ebben a periódusban a hálózat létszáma elérte a negyven-negyvenötezer főt.
Az 1956-os forradalom leverését követő megtorlás évei után, 1962-ben következett be egy jelentős strukturális átalakítás. Ekkor hozták létre a Belügyminisztérium III/III. Csoportfőnökségét, amely a belső reakció elhárításáért felelt, a hangsúly pedig a tömeges, mindenkire kiterjedő megfigyelésről egy fókuszáltabb hírszerzésre helyeződött át.
A rendszer működésének újabb adminisztratív fordulópontját az 1972-es átszervezés hozta el, amikor a belső szabályozók újraírásával párhuzamosan a hálózat létszámát drasztikusan, hatezer fő alá csökkentették, bár ez a statisztikai adat a korszak végére nyolc-kilencezer fő körül állandósult. Az állambiztonság kiemelt célpontjai közé tartoztak az egyházak képviselői, az ifjúsági csoportok és az értelmiségiek, mivel a pártvezetés tőlük tartott a leginkább. A megfigyelések azonban nem korlátozódtak kizárólag ezekre a társadalmi rétegekre. A katonai bázisok, az ipari létesítmények, valamint a postai és hírközlési központok belső védelme érdekében az egyszerű munkások és a sorkatonák köréből is jelentős számban szerveztek be informátorokat.
Ez is érdekelhet
Az egykori állambiztonsági akták, köztük a hatos kartonok, a beszervezési dossziék és a munkadossziék hiánytalan kutathatóságát jelentősen korlátozza az iratpusztítások ténye - hangzott el a beszélgetésben. Az 1956-os események során, majd a rendszerváltás időszakában, különösen az 1989-es Dunagate-botrány kirobbanásakor az állambiztonság munkatársai hatalmas mennyiségű dokumentumot semmisítettek meg. A szakértők szerint a forráshiány a mai napig rányomja bélyegét a társadalmi emlékezetre, ugyanakkor a történész szakma a meglévő, töredékes irategyüttesek aprólékos elemzésével is képes rekonstruálni a diktatúra mechanizmusait.
A transzparencia növelése érdekében novembertől az ÁBTL őrizetében lévő, mintegy huszonnégyezer beszervezési karton adatai egy online keresőfelületen is hozzáférhetővé válnak a nyilvánosság számára.
