„Legyen művelt, de csak mértékkel” – milyen sors várt a nőkre az ókori Rómában?

A római matrónák legfontosabb kötelességének a gyermekszülést és a háztartás vezetését tartották. Családjuk gyakran használta őket politikai alkuk megpecsételésére, a néha túlzásba vitt szépségápolás miatt pedig gyakran váltak gúnyolódás célpontjává. Bár maguk nem viselhettek állami hivatalt, férjeiken keresztül nagy hatással voltak a birodalom politikai életére.

Ki szoptassa a gyermeket?

A tehetős római asszonyok általában nem maguk szoptatták újszülött gyermekeiket, hanem egy rabszolgát bíztak meg vele, vagy egy szoptatós dajkát alkalmaztak a feladatra fizetségért cserébe. Epheszószi Szóranosz, a 2. században élt görög orvos műveiben pedig részletes útmutatásokat is olvashatunk arról, hogyan volt ajánlatos gondoskodni a kisdedekről. Szóranosz maga is támogatta szoptatós dajkák alkalmazását, különösen a szülést követő első napokban, amikor az édesanyák szervezete még túlságosan megterhelt volt. Fontosnak tartotta, hogy az újszülötteket  meghatározott rendszer szerint szoptassák, és ne kapjanak tejet, ahányszor csak ételért sivalkodnak. Tanácsai szerint nagyjából hat hónapos korban lehetett először szilárd ételt – például borba áztatott kenyeret – adni a kisgyermeknek. Ajánlatosnak tartotta azt is, hogy a felbérelt szoptatós dajka lehetőség szerint görög nemzetiségű legyen, hogy a római ifjak már anyatejjel együtt szívhassák magukba a korabeli magas műveltség nyelvét, a görögöt is.

Szóranosszal szemben azonban gyökeresen ellentétes álláspontot képviseltek a római orvosok a szoptatás kérdésében. Ők leginkább amellett kardoskodtak, hogy a római anyák maguk szoptassák gyermekeiket, nehogy az idegen dajka teje rossz hatást fejtsen ki a leendő római polgárok személyiségfejlődésére. Attól tartottak például, hogy a rabszolga dajkák átörökíthetik szolgai viselkedésüket, ami kimondhatatlan szörnyűség lett volna a büszke rómaiak számára. Ugyanezek az orvosok általában nem fukarkodtak a dajkákat alkalmazó asszonyok éles hangú kritizálásával sem, így gyakran nevezték őket lustának és hiúnak, sőt, azzal vádolták őket, hogy csak a saját kinézetükkel foglalkoznak.

Mit sugall egy római Barbie baba?

A római lányoknak általában nem adatott meg a hosszú gyermekkor. A törvények szerint már 12 éves koruktól házasodhattak – és családjaik általában nem is haboztak fiatalon kiházasítani lányaikat, igyekezve kihasználni ezzel a lányok „legtermékenyebb” éveit. Ennek azért is volt kiemelt jelentősége, hiszen egy olyan korról beszélünk, ahol a csecsemőhalandóság jóval magasabb volt mint napjainkban. Menyegzőjük éjszakáján a római lányok hivatalosan is felnőtté váltak, amelynek jegyében elvették tőlük mindazt, ami a gyermekkorukhoz kötötte őket, így a játékaikat is.

Amennyiben valamelyikük még a 12. életéve előtt meghalt, úgy temetésük során gyakran helyezték melléjük játékaikat is. Így kerület elő például egy 2. században élt, sajnos fiatalon elhunyt római kislány elefántcsontból faragott babája, amely értékes kultúrtörténeti vonatkozást is hordoz. Manapság gyakran éri az a vád a népszerű Barbie babákat, hogy irreális testképet közvetít a lányok felé, már nagyon fiatal kortól kezdve. Nem volt ez másképp az ókori Rómában sem, igaz, ekkor teljesen más testképpel ismertették meg a kislányokat. A korabeli babákat ugyanis általában széles, gyermekszülésre ideálisnak tekintett csípővel és kerek hassal ábrázolták, hogy már ezzel is felkészítsék a lányokat a római matrónák legfontosabb kötelességére: az anyaságra.

Ki nevelje a gyereket válás után?

A római államban a házasság a társadalom egyik legfontosabb összetartó ereje volt, bár nem abban az értelemben, ahogy ma tekintünk rá. Elsősorban az egyes családok közti politikai szövetségkötés megpecsételésére szolgált. Minthogy azonban a politika forgandó, könnyen előfordulhatott, hogy egy-egy korábban megkötött házasság már nem szolgálta a családfő aktuális érdekeit. Ennek megfelelően a válás rendkívül gyakori volt az ókori Rómában, ami nem csoda, hiszen szinte semmilyen adminisztrációs akadállyal sem járt: egy házasság abban a pillanatban véget ért, amikor valamelyik fél ezt kimondta.
Ugyanakkor nem csak a házastársak dönthettek saját sorsukról. Az apák általában azután is joghatósággal rendelkeztek lányaik felett, hogy kiházasították őket, így lényegében bármikor felbonthatták lányuk házasságát, hogy valaki máshoz adják férjhez. Ilyen esetben a törvény lehetőséget adott arra is, hogy a feleség családja visszakövetelje a férjtől a korábban neki kifizetett hozomány összegét, kivéve akkor, ha bebizonyosodott, hogy az ara hűtlen volt urához.

A római válás még egy fontos szempontból eltért a modern viszonyoktól. Napjainkban a házasság felbontása után, túlnyomó többségben az édesanyához kerülnek a közös gyermekek. Az ókori Rómában azonban az anyák semmilyen joggal nem bírtak gyermekeikre nézve, azok hivatalosan mindig édesapjukhoz kerültek. A mindennapi gyakorlatban természetesen nem egyszer előfordult, hogy ha az apának úgy kényelmesebb volt, a gyermekek mégis az anya háztartásában nevelkedtek.

Rózsaszirom, méz és egy csipet krokodilürülék

A rómaiak rendkívüli jelentősége tulajdonítottak annak, hogy egy asszony mindig szép és ápolt legyen. A feleség kinézete ugyanis egyértelműen kihatott a férj társadalmi megítélésére is. Nem meglepő hát, hogy az ókori Rómában valósággal virágzott a szépségipar, amelynek egyes termékeit akár ma is bátran kipróbálhatnánk. A rózsasziromból vagy mézből készített kozmetikumok mellett azonban előfordultak meglehetősen bizarr dolgok is. Így például a pattanások kezelésére csirke zsírjából és hagymából készült kenőcsöt alkalmaztak, míg az ősz hajszálak elrejtésére olajjal összekevert összezúzott földigiliszta-pépet használtak.

Egyes korabeli szépségápolási praktikák azonban valószínűleg nemcsak nekünk, de már a kortársak számára is furcsán hathatott. A híres római költők, Ovidius és Juvenalis műveiben is találkozhatunk olyan elemekkel, amelyek éppen a római nők túlzott szépségmániáját figurázták ki. Így például olvashatunk egy esetet arról, hogy egy asszonynak kihullott a haja a sok hajmosásától, vagy éppen arról, hogyan korbácsoltatta meg egy másik matróna a fodrászát, amiért az nem megfelelően göndörítette be a haját. Más íróknál arról is olvashatunk, hogy egyesek krokodilürüléket használtak kozmetikumként – bár nem kizárt, hogy ez szintén csak a korabeli tréfás kedvű irodalmárok túlzásainak egyike volt.

Az asszony legyen művelt, de csak mértékkel

A nők oktatása egy rendkívül megosztó téma volt az ókori Rómában. Írni és olvasni a legtöbb polgári család lányai megtanultak, míg a gazdagabbak magántanárokat is fogadtak, hogy görögül tanítassák őket. A nők képzésének elsődleges célja az volt, hogy elsajátítsák egy háztartás vezetéséhez szükséges készségeket. Fontosnak tartották azt is, hogy valamilyen szintű műveltségre is szert tegyenek, hogy férjük számára  intellektuális téren is partnerré válhassanak. Ugyanakkor sok római férfi úgy  vélte, hogy a „túl magas” műveltség és a vele járó intellektuális függetlenség nem válik előnyére a családnak, mivel az ilyen asszonyokat beképzeltnek, unalmasnak és – ami valószínűleg félelmük fő oka volt – hűtlennek tartották.

A római történelem mindazonáltal számos nagy műveltségű asszonyt tudott felvonultatni. Több levelezés is fennmaradt római feleségek és távoli provinciákban állomásozó katona férjeik között, míg Nero császár édesanyja, Agrippina megírta saját emlékiratait is, igaz sajnos ez elveszett az évszázadok során. Ritkán ugyan, de előfordulhatott az is, hogy szónoki képességeiket csillogtatták a római asszonyok. Cicero egyik nagy riválisának, Hortensiusnak a lánya, Hortensia például messze földön híres szónok volt, így egy alkalommal a római fórumon egy nagy hatású beszédében élesen kikelt egy újonnan kivetett hadiadó ellen, amely Róma leggazdagabb asszonyait sújtotta volna.

Minden sikeres római férfi mögött ott áll egy római nő

Bár a római asszonyok maguk nem viselhettek politikai hivatalt, családjuk révén gyakran aktív részesei voltak a korszak politikai életének. Pompejiben például számos graffiti fennmaradt, amelyeken keresztül asszonyok biztatták az olvasót egyik vagy másik jelölt támogatására a választásokon. A politikusok feleségei a mindennapokban hasonló szerepkört töltöttek be mint napjaink first ladyjei. Gyakran vettek részt különféle reprezentációs rendezvényeken, arcképük pedig rendszeresen megjelent pénzérméken vagy épp szobrok formájában.

A jó feleség képe gyakran erősítette a politikus saját magáról sugallni kívánt „családos ember” képét. Nem volt ez másképp az első római császár, Augustus esetében sem, aki női családtagjai által készített egyszerű gyapjúköpenyt hordott. Ezzel egyszerre fejezte ki, hogy közel áll az egyszerű emberekhez, valamint azt is, hogy a császári udvar egy ideális, erkölcsös családi fészek, amely mintául szolgálhat bárki számára.