Kísérleti régészeti kutatás cáfolta meg a vikingek part menti hajózásának mítoszát

Több mint ötezer kilométernyi, hagyományos viking hajóval megtett kísérleti expedíció eredményeként cáfolták meg a kora középkori skandináv tengerészet egyik legmakacsabb feltételezését; a kutatás során négy eddig ismeretlen kikötőhelyet is azonosítottak a norvég partvidéken – derül ki Greer Jarrett régész és kutatócsoportja legújabb, a vikingek tengerészeti navigációs módszereit vizsgáló tanulmányából.

A kísérleti és néprajzi terepmunka során a kutatócsoport egy hagyományos, a viking korra (Kr. u. 800–1050) jellemző klinkerpalánkos, négyszögletes vitorlával felszerelt, nyitott hajóval járta be a norvég partvidéket. A 2022-ben Trondheimből az északi sarkkörig indult, majd az elmúlt három évben összesen több mint 5000 kilométert felölelő expedíció célja az ősi tengeri útvonalak, a kockázatbecslés és a horgonyzóhelyek gyakorlati vizsgálata volt.

A kutatás legjelentősebb tudományos megállapítása, hogy a köztudatban és a korábbi történeti feltevésekben élő, a „partvonalhoz tapadó”, azt szorosan követő viking hajózás koncepciója téves. Jarrett expedíciója gyakorlati tapasztalatokkal bizonyította, hogy a közvetlen part menti navigáció a víz alatti áramlatok és a hegyekből lezúduló kiszámíthatatlan szelek (katabatikus szelek) miatt rendkívül veszélyes és nehézkes volt. A kora középkori tengerészek számára sok esetben biztonságosabb és kiszámíthatóbb alternatívát jelentett a nyílt tengeri hajózás, távolabb a partoktól.

A tengeri útvonalak rekonstruálása során a régészek négy, az évszázadok során feledésbe merült kikötő- és partraszálló helyet azonosítottak. E területek jövőbeli régészeti feltárása a várakozások szerint mólók maradványait, ballasztköveket, sütőgödröket, menedékhelyek nyomait, valamint elveszített használati tárgyakat és érméket hozhat a felszínre.

A tanulmány bevezeti a „tengerészeti kulturális mentalitás” (Maritime Cultural Mindscape) fogalmát, amely azt a technikai eszközök (iránytű, asztrolábium) nélküli, természeti megfigyeléseken alapuló gyakorlati tengerésztudást írja le, amely a kora középkori északnyugat-európai térség lakosságát jellemezte. A kutatók rámutattak, hogy ez a specifikus tudásrendszer tükröződik a korabeli izlandi irodalomban (például a Landnámabók navigációs iránymutatásaiban) és a földrajzi helynevekben is. A kísérleti régészeti projekt során a mai viszonyok és a viking kori valóság közötti legfőbb eltérést a modern meteorológiai előrejelzések használata, valamint a posztglaciális földemelkedés jelentette: a vizsgált partvonal az ezredfordulón mintegy 3-5 méterrel magasabban volt a mai tengerszinthez képest.

Maga a modern Norvégia elnevezése is ebből az ősi, part menti hajózási útvonalból, a „Norðvegr”-ből (Északi út) eredeztethető. A kora középkorban, különösen Nagy Knut (Nagy Kanut) dán, angol és norvég király 11. század eleji északi-tengeri birodalmának idején ez a tengeri folyosó jelentette a régió legfőbb kommunikációs és kereskedelmi ütőerét.

Greer Jarrett kutatási eredményei két jelentős történelmi anomáliára is magyarázatot adnak. Egyrészt választ kínálnak a Kr. u. 536-os globális klímaesemény (vulkáni kitörések okozta drasztikus lehűlés) demográfiai következményeire Skandináviában. Az adatok szerint a belső, szárazföldi területek lakossága a mezőgazdaság összeomlása után nyugat felé, a partvidékre vándorolt. A nyílt tengeri hajózás és a halászat elsajátítása a túlélést jelentette a fagyos belföldi telekkel szemben.

Másrészt a nyílt tengeri hajózás preferenciája megmagyarázza Norvégia első egyesítő királya, Széphajú Harald (Harald Fairhair, 9. század vége) hatalmi központjainak elhelyezkedését. A királyi birtokok Hordaland régióban nem a mély, védett fjordok belsejében, hanem a külső, nyílt óceánhoz közeli partvidéken helyezkedtek el. A kísérleti régészet igazolta, hogy aki a nyílt tengeri „Északi utat” ellenőrizte, az ellenőrizte a teljes kereskedelmet és a katonai csapatmozgásokat is.

Ez a páratlan, generációk alatt felhalmozott tengerészeti mentalitás tette lehetővé a vikingek későbbi, nagy távolságú expanzióját is. Ugyanez a nyitott, klinkerpalánkos hajóépítési technológia és navigációs tudás tette lehetővé a grönlandi viking telepesek számára, hogy a középkor folyamán egészen a Magas-Sarkvidékig hajózzanak rozmáragyarat keresve, és kapcsolatba lépjenek a helyi inuit közösségekkel.