Ismeretlen kora újkori bányajáratot tártak fel a Ruhr-vidéken
Egy eddig ismeretlen, legalább 130 méter hosszú bányajáratot tártak fel a régészek Észak-Rajna-Vesztfáliában, amely új adatokat szolgáltat a történelmi kőszénbányászat kezdeteiről. A vesztfáliai regionális szövetség, az LWL régészeti hivatala és a bochumi Német Bányászati Múzeum közös projektje részletesen bemutatja, hogyan tért át a helyi lakosság az egyszerű külszíni fejtésről az összetett föld alatti járatrendszerek kiépítésére az iparosodást megelőző évszázadokban.
- Német régészek a Ruhr-vidéken kutatják a történelmi kőszénbányászat legkorábbi emlékeit.
- A kutatók egy eddig ismeretlen, legalább 130 méter hosszú bányajárat maradványait azonosították.
- A leletek az ipari forradalmat megelőző, 18. század előtti fejtési technikákat bizonyítják.
A kutatócsoport 2025 óta vizsgálja Sprockhövel és Haßlinghausen térségét, ahol egy erdős területen a kőszénkitermelés számos korai emléke maradt fenn. Manuel Zeiler, az LWL szakembere szerint a felszínen ma is látható aknák és meddőhányók páratlan lehetőséget biztosítanak a Ruhr-vidék bányászattörténetének megismerésére.
A 2026-os rövid ásatási szezon során a szakemberek két egykori akna nyílásánál végeztek feltárásokat, valamint próbafúrásokat hajtottak végre a felhalmozott meddőhányókon. A felszínre hozott anyagok laboratóriumi kormeghatározása jelenleg is zajlik, ami elengedhetetlen a korai bányászat pontos kronológiájának felállításához.
Az idei kutatási kampány legjelentősebb eredménye egy legalább 130 méter hosszú, a mélyben húzódó, korábban teljesen ismeretlen vágat azonosítása. Till Kasielke, a GeoPark Ruhrgebiet munkatársa rámutatott, hogy a felszíni árkok rétegtani profiljaiból pontosan rekonstruálható az egykori bányászok munkamódszere. A vájárok egymás mellett több függőleges építőaknát ástak, majd a mélybe érve egyszerre több szakaszon kezdték meg a vízszintes járatok kivájását, amelyeket végül a föld alatt összekötöttek egymással. A munka befejeztével a függőleges aknákat betömték, a felhagyott vágat pedig idővel beomlott, jellegzetes süllyedési zónát hagyva maga után a felszínen. A régészek ezeknek a süllyedéseknek a feltérképezésével tudták pontosan meghatározni a mélyben húzódó járat vonalvezetését.
A feltárt építési technika rávilágít arra, hogy az összetett vágatrendszerek kialakítása hatalmas erőfeszítést és jelentős emberi erőforrást igényelt a korabeli közösségektől. Jennifer Garner, a bochumi bányászati múzeum kutatója kiemelte, hogy a projekt országos jelentőséggel bír, mivel a kis kiterjedésű revírben először sikerült régészeti módszerekkel bizonyítani a 18. századot megelőző vágathajtásos bányászat meglétét. A korai időszakban a szénbányászat még nem központi iparágként, hanem a helyi gazdák kiegészítő tevékenységeként működött az őszi és téli hónapokban. A felszínhez közeli, könnyen kitermelhető szénkibúvások kimerülése kényszerítette rá a helyieket a mélyebb és technikailag sokkal igényesebb járatok kiépítésére.
A Ruhr-vidék történelme elválaszthatatlan a szénbányászattól, bár a régió globális ipari központtá válása csak a 19. században vette kezdetét. A történelmi adatok alapján a kőszén felszíni gyűjtögetése és egyszerű gödrökből történő kitermelése már a középkor folyamán is bevett gyakorlatnak számított Nyugat-Európában.
A korai évszázadokban a fát és a faszenet használták elsődleges energiahordozóként, a kőszén szerepe zömmel a helyi kovácsműhelyek és a mészégetők ellátására korlátozódott. A fahiány fokozódásával és a kohászati technológiák fejlődésével azonban a 17. és 18. század folyamán egyre nagyobb igény mutatkozott a fosszilis tüzelőanyagra. A most vizsgált időszak pontosan ezt az átmeneti periódust fedi le, amikor a bányászat még nem gépesített, de már komoly mérnöki tudást igénylő szakmává fejlődött.
Ez is érdekelhet
A korai járatok kiépítésekor a bányászoknak olyan alapvető fizikai akadályokat kellett leküzdeniük, mint a talajvíz betörése és a megfelelő szellőzés hiánya. A vágatok megjelenése hatalmas technológiai ugrást jelentett, mivel ezek a lejtős alagutak lehetővé tették a víz gravitációs úton történő elvezetését, így a vájárok a korábbinál jóval mélyebb szénrétegekhez is hozzáférhettek. Gőzgépek és nagy teljesítményű szivattyúk hiányában a vízelvezető tárók rendszere jelentette a bányászat egyetlen hatékony módszerét egészen az ipari forradalom koráig.
A Sprockhövel térségében végzett jelenlegi régészeti feltárások tehát annak a technológiai alapnak a fizikai maradványait dokumentálják, amely a 19. században lehetővé tette a Ruhr-vidék robbanásszerű ipari felemelkedését.
