Három évtizedes pusztító háború nyitánya lett a második defenesztráció

Az 1618-as prágai defenesztráció során három katolikus hivatalnokot dobott ki a feldühödött protestáns tömeg a prágai Hradzsin (Hradčany) egyik épületének legfelső emeleti ablakából az utcára. A császári követek túlélték apróbb sérülésekkel a zuhanást, de a 405 éve, 1618. május 23-án történt esemény végül Európa történetének egyik legvéresebb konfliktusa, a harmincéves háború katalizátorának bizonyult.

Gyűlnek a fellegek

A prágai várnegyed hatalmas kiterjedésű, valószínűleg a legnagyobb méretű ilyen komplexum a világon. Az esti kivilágítás mellett a Moldva folyó túlpartján lévő óváros felől nézve különösen impozáns. Négyszáz évvel ezelőtt, amikor még kevesebb épület volt közte és a folyó között, ez a hatás még markánsabb lehetett bármely napszakban.

Az 1618. május 23-án itt végbement eseményeknek hosszú előtörténete és borzalmas hosszú távú következményei voltak. A II. Ferdinánd német-római császár elleni cseh lázadás kezdetét jelentette, amely pedig a harmincéves háborút előidéző egyik tényező volt.

A gondok a vallás és a nacionalizmus erőiben gyökereztek. A Német-római Birodalom a 17. század elején fejedelemségek és hercegségek tarka gyűjteménye volt, amely a császár fennhatósága alatt állt. Habár a császári címet a birodalmi választófejedelmek testülete ruházta az uralkodóra, a 15. század óta a Habsburg-ház osztrák ága birtokolta és örökletes címként tekintettek rá.

Ez nem jelentette azonban azt, hogy a császárok diktátorok lettek volna: a legfontosabb döntéseket a birodalmi gyűlés hozta meg, és az egyes államok nagy igyekezettel próbálták megőrizni viszonylagos függetlenségüket. Az egyik tényező, amely összetartotta őket, a római katolikus egyházhoz való hűségük volt – egészen a reformációig.

Csehországban a reformáció már a 15. században elkezdődött, a teológus, vértanú és mára nemzeti hős Husz János tevékenysége által. Száz évvel Husz után Luther Márton Szászországban hozott létre egy egész Európára hatással levő vallási mozgalmat.

Nyomában szerte a kontinensen feltűntek újabb protestáns tanokat hirdető vezetők, 1618-ra pedig már egy nem csupán politikailag, de vallásilag is vegyes képet mutató államszövetség feküdt Európa közepén. A Német-római Birodalom tagállamai között a katolikusokon kívül voltak Luther, Kálvin János és Ulrich Zwingli tanait követők is, a náluk is radikálisabb anabaptistákkal és egyéb felekezetekkel egyetemben.

A vallási felekezetek sokfélesége Csehországban is jelen volt. A huszita kelyhesek (akik többek között a papsághoz hasonlóan minden hívő számára a két szín alatti áldozást írták elő, valamint a papság apostoli szegénységhez való visszatérését követelték) mellett a lakosság evangélikusokból, reformátusokból és katolikusokból állt. A békés uralkodás itt kizárólag nagy mértékű toleranciával volt lehetséges, így 1609-ben II. Rudolf császár (Rudolf magyar király) felséglevelében biztosította a vallásszabadságot a terület nagyobb vallásait gyakorlóknak.

A felekezetek békésen megfértek egymás mellett egészen 1617-ig, amikor Ferdinánd osztrák főherceget választották cseh királlyá (1618-tól II. Ferdinánd néven magyar király, 1619-ben pedig német-római császár is lett). Az új uralkodó szentül hitte, hogy a dinasztikus, területi és vallási egység egymástól elválaszthatatlan, egyúttal elengedhetetlen a birodalom működése érdekében. Hite sosem ingott meg abban, hogy isteni küldetése volt visszatéríteni a birodalmat a katolikus hitre.

A tömeg egyszerűen utánuk ment

Ami Csehországot illeti, Ferdinánd számára az anyagi érdek játszotta a kulcsszerepet. A térség fejlett mezőgazdasági, kereskedelmi és ipari tevékenységével – nem beszélve gazdag arany- és ezüstbányáiról – a birodalom leggazdagabb országa volt, a császári kincstár létfontosságú befizetője.

Mindez a cseh vezetők számára is ismert volt Prágában, akik nagy aggodalommal figyelték az új király törekvéseit. A legégetőbb kérdés számukra az volt, Ferdinánd tiszteletben tartja-e Rudolf felséglevelét. A király formálisan biztosította őket, hogy így fog tenni, valójában azonban csupán időt akart nyerni, amíg elő nem készíti rekatolizációs tervét.

Ferdinánd taktikája néhány hónapig sikeres volt, a cseh protestánsok azonban továbbra sem lelhettek nyugalomra. A feszült helyzetben csupán egyetlen szikrára volt szükség a konfliktus kirobbanásához. Ez a szikra végül a templomépítés lett.

Az evangélikusok szerettek volna két új templomot emelni – ehhez való joguk benne foglaltatott Rudolf felséglevelében. A király azonban lefoglalta az építésre kijelölt területeket, és a katolikus egyháznak adta azokat. Amikor a helyiek tiltakoztak, a katolikus kormányzati emberek letartóztatták őket.

Elképzelhető, hogy a protestánsok és a király egyaránt válsághelyzetet akartak provokálni, de annyi mindenesetre bizonyos, hogy több érdekelt fél is együtt vádolhatta meg a királyt azzal, hogy csorbítja mind a tulajdonhoz, mind a szabad vallásgyakorláshoz való jogukat. A protestáns vezetők követelték a foglyok szabadon engedését. Amikor ezt a hatóságok visszautasították, országszerte elkezdtek szervezni egy nagy demonstrációt Prágába, május 23-ra.

E nap hajnalára már nagy tömeg gyűlt össze a várnegyedben, Jindřich Matyáš Thurn gróf (Thurn Mátyás Henrik), a török elleni háborúk bizonyított hadvezérének vezetése alatt. Amikor a protestáns küldöttek megérkeztek tárgyalni katolikus partnereikkel, dühös támogatóik követték őket az épületbe.

A kis teremben, ahol a négy katolikus küldött ült, a protestáns vezetők azt akarták megtudni tőlük, adott-e utasítást Ferdinánd arra, hogy cseh alattvalói hajoljanak meg akarata előtt halálbüntetés terhe mellett, illetve hogy a négy férfi javasolt-e neki ilyen eljárást. A katolikus küldöttek közül ketten meggyőzték a tömeget ártatlanságukról, így őket elengedték. Bent maradt Jaroslav Martinic várgróf és Vilém Slavata tartományi főbíró, a tömeg haragjától reszketve.

A csodával határos túlélés

Thurn arra utasította követőit, ne kegyelmezzenek a férfiaknak, akik arra biztatták a királyt, viseljen hadat protestáns alattvalóival szemben. Kimondta: nem szabad őket életben hagyni. A tömeg erre előrenyomult, nekitolva a Szűzanya kegyelméért imádkozó küldötteket az ablaknak. Valaki kioldotta az ablakkeretet, és Martinicot azonnal kilökték. Slavata igyekezett ellenállni, és minden erejével az ablakkeretbe kapaszkodott. Valaki a tömegből azonban olyan ütést mért a fejére, amitől eszméletét vesztette, és a mélybe zuhant. A támadók ezután a küldöttek titkárát, Filip Fabriciust is kivetették az ablakon. A három áldozat 21 métert zuhant a biztos halálba a lenti járdakövekre. Thurn és emberei azonban az ablakon kinézve elképedve nézték, ahogy Martinic és Fabricius sértetlenül feláll és elmenekül, miközben az eszméletlen Slavatát szolgái viszik biztonságba.

Így zajlott a prágai defenesztráció, több kérdést is nyitva hagyva a történészek előtt. A legnyilvánvalóbb ezek közül az, hogy hogyan élhette túl a zuhanást a három férfi. Fabricius, a titkár, elméletben túlélhette volna a zuhanást azáltal, hogy a másik két férfi testére esik, és nem a kemény kőre. Szintén kérdéses, hogy a tömeg miért nem folytatta a lezuhant küldöttek bántalmazását. 

A katolikus megoldás egyszerű volt: a végzet kapujában álló férfiak elkeseredett imái meghallgatásra találtak, és angyalok szálltak alá a mennyből, hogy gyengéden a földre engedjék őket. Meggyőződésük szerint ez egyértelműen bizonyította, Isten melyik oldalon áll. A protestáns válasz ennél sokkal földhözragadtabb volt: az áldozatok egy trágyadombra estek.

A modern szennyvízcsatornák kialakítása előtti évszázadokban valóban léteztek a városokban ilyen, az ürülék felhalmozására szolgáló szemétdombok, amelyeket időről időre az erre a kellemetlen munkára felbérelt kocsisok szállítottak el. Egy olyan nagy várkomplexumban, mint a Hradzsin, amelyben több száz hivatalnok, udvaronc és szolga is volt, az emberi ürülék igen gyorsan összegyűlhetett. Az események protestáns változata így hát akár valós is lehet.

Az 1618. május 23-i események elemzésére tett bármilyen kísérlet azonban a feltételezések sűrűjébe vezeti az embert. Lehetséges, hogy Thurn és a feldühödött tömeg célja inkább a megszégyenítés lehetett? Prága történelmének egy korábbi eseménye – amelyet biztosan ismertek az elkövetők – azt sugallja, hogy pontosan tudták, mit cselekszenek.

Csaknem 200 évvel korábban, 1419. július 30-án egy huszita tiltakozás erőszakos fordulatot vett. A demonstrálók behatoltak a városházára, és defenesztrálták a polgármestert más városi hivatalnokokkal együtt, akik ennek következtében mind életüket vesztették. Ennek ellenére túlzás lenne „hagyományos” tiltakozási formaként beszélni a defenesztrációról, de 1618-ban már nem volt precedens nélküli eset. A csehek számára helyénvaló módja volt a szabadságuk ellen vétkezők megbüntetésének.

Az eseményen túlmutat, hogy a prágai defenesztráció az európai történelem legszörnyűbb szakaszának, a harmincéves háborúnak vált az előidézőjévé. A lázadók megfosztották II. Ferdinándot trónjától, ideiglenes országgyűlést állítottak fel, és 16 000 emberből álló sereget toboroztak az ország védelmére. A cseh koronát V. Frigyes pfalzi választófejedelemnek ajánlották fel, akinek felesége I. Jakab angol király lánya volt.

Európa politikai-vallási feszültségei konfliktusok sorozatában törtek ki a következő 30 év folyamán. Az osztrák és spanyol Habsburgok területei és a Német-római Birodalom államai mellett Franciaország, a Holland Köztársaság, Dánia és Svédország is küldött seregeket a harcba. A közvetlenül részt nem vevő országokból idealisták és szerencsevadászok indultak el felajánlani szolgálataikat zsoldosként. Európa egyes vidékein óriási pusztítást vitt véghez a háború.

A harcoló országok lakosságuk legalább 25, de akár 40%-át is elveszthették, köszönhetően részben a katonai műveleteknek, részben az éhínségnek és a betegségeknek. Egész városok váltak néptelen, füstölgő romhalmazzá. A földeknek egy emberöltőbe telt visszanyerni termőképességüket. Egyedül a svéd hadsereg 1500 várost, 18 000 falvat és 2000 várat pusztított el a Német-római Birodalom területén. Veronica Wedgwood angol történész így írta le tömören: „Morálisan bomlasztó, gazdaságilag pusztító, társadalmilag degradáló, céljaiban bizonytalan, menetében kanyargó, eredményeiben hiábavaló – az európai történelemben az értelmetlen konfliktus kiváló példája.”