Földrengések és szökőárak pusztították az ókori városokat is

A kamcsatkai 8,8-as erősségű földrengésnek a Föld más pontjain is számottevő hatásai voltak. És bizony nem volt ez másképpen az ókori világ városaiban sem.

A görög Crinagoras (Kr. e. 1. század - Kr. u. 1. század) egyszer egy kis verset intézett egy földrengéshez. Arra kérte a rengést, hogy ne pusztítsa el a házát: Kíméld meg újonnan épített házamat, mert nem ismerek olyan rémületet, amely a föld remegéséhez fogható lenne – írta a mytilenei költő.

Pompeii városában földrengés is volt

Az idősebb Plinius (Kr. u. 23-79) római tudóst elsősorban a hangeffektek izgatták. Kifejtette, hogy a földrengéseknek „szörnyű hangjuk van, mint „a marhák bömbölése, az emberek kiáltása vagy egymáshoz csapódó fegyverek csattanása".

Nyilván ilyen zajokkal érkezett a földrengés Kr. u. 358. augusztus 24-én a kis-ázsiai Nicomediában is.

Ammianus Marcellinus római történetíró (Kr. u. 330-395 körül) elbeszélése szerint: „A házak nagy része a hegy lejtőin lezuhant, egymásra dőltek, miközben minden a pusztulásuk hatalmas morajától visszhangzott".

Az emberi veszteségről így ír: „Akadt kit egycsapásra megölt, míg mások beszorultak a háztetők közé, hogy az éhhalál kínjai emésszék el őket. Sokan törött koponyával, leszakadt karral vagy lábbal élet és halál között lebegtek".

Ammianus a 365-ös krétai földrengésről is beszámolt, megemlítve, hogy Knósszosz megsemmisült. Ráadásul a rengés akkora szökőárat okozott, ami elmosta a mai Líbia területén található Apollonia városát, és érintette az egyiptomi Alexandriát is. Krétát egyébként már a bronzkorban is sújtotta természeti csapás. Akkor a thérai (Santorini) vulkánkitörés gerjesztette cunami okozott pusztulást a minószi civilizáció életében.

Kr. e. 464-ben Spártában is hatalmas földrengés volt. Az akkori feljegyzések szerint ez nagyobb volt, mint bármelyik addigi.

Plutarkhosz görög író (Kr. u. 46-119 körül) szerint a katasztrófa „sok szakadékba szaggatta a lakedaimóniak földjét, a környező hegyek csúcsai leomlottak, és öt ház kivételével az egész várost lerombolta".

Igaz, hogy Pompeii-t a Vezúv kitörése pusztította el, de azt megelőzően, 62-ben átéltek egy igen erős földmozgást is. Erről Publius Cornelius Tacitus római történetmesélő így emlékezik meg: „Pompeii és Campania nagyrészt romokban. A gymnasium elhamvadt, Nero szobra elolvadt".

Bár Magyarországon nem gyakori a földmozgás, 456. szeptember 7-én, Avitus császár idején kb. 6-os erősségű rengés rázta meg Savaria városát.

Korabeli cunamik

Kr. e. 373-372-ben a görög tengerparti városokat, Helikét és Buriszt szökőár pusztította el. Véglegesen a hullámok alá merültek, írmagjuk sem maradt. Egy névtelen görög költő meghatóan írta, hogy: „e városok falai, amelyek egykor sok emberrel virágoztak, most a hullámok alatt néptelenek, sűrű tengeri mohával borítva".

A leghíresebb ókori szökőár azonban vitathatatlanul Kr. u. 365. július 21-én következett be Afrika északi partjainál, amelyet akkoriban a rómaiak uraltak. Ez a már említett krétai földrengés utóhatása volt.

Ammianus Marcellinus feljegyzései mindig érzékletesen számoltak be a tragédiákról. Ekkor így írt: „Kora reggel hatalmas földrengés volt. Nem sokkal később a víz visszahúzódott a partról. És ahogy eltávolodott a szárazföldtől, az így feltárult mélységben az emberek sokféle tengeri állatot láttak a nyálkában megrekedve... Aztán hirtelen a tenger bosszúállóan visszatért."

Amint Ammianus elbeszéli, a hatalmas víztömeg a partokra zúdult, és mindent elpusztított, ami az útjába került: „Sok ezer embert ölt meg fulladással, lebegtek a hajótöröttek élettelen testei, a nagy hajók, amelyeket az őrült széllökések sodortak, az épületek tetején kötöttek ki, és néhányat majdnem két mérföldnyire a szárazföld belsejébe sodortak.

Ősi elképzelések az okokról

A maiakhoz hasonlóan az ókori emberek is tudni akarták, mi okozza ezeket a jelenségeket. Erre pedig különböző elméletek léteztek. Egyesek úgy gondolták, hogy Poszeidón, a tenger, a földrengések és a lovak istene a felelős. Ahogy Plutarkhosz görög író (Kr. u. 46-119 körül) megjegyzi, „az emberek Poszeidónnak áldoznak, amikor a földrengéseknek véget akarnak vetni".

Mások azonban az isteni magyarázatokon túlra tekintettek. Az egyik érdekes elmélet, amelyet a filozófus Anaximenész (Kr. e. 6. század) vallott, az volt, hogy a földrengéseket és a velük járó cunamikat maga a föld okozza. Anaximenész szerint a talaj alatti hatalmas darabok megmozdulhatnak, összeomolhatnak, leválhatnak vagy elszakadhatnak, és ily módon okoznak rengést. Ennek mentén pedig nem meglepő a további következtetés: „A hatalmas hullámokat a vízbe zuhanó föld súlya hozza létre".

Az ókori emberek semmit sem tudtak a tektonikus lemezekről és a kontinensek sodródásáról. Ezeket csak jóval később fedezték fel, főként Alfred Wegener (1880-1930) úttörő munkájának köszönhetően.

Az ókori görögök és rómaiak nemigen tudták megjósolni a földrengéseket és szökőárakat, így felkészülni sem lehetett rájuk.

Ahogyan a Kozmoszról című értekezés névtelen szerzője írta, a természeti katasztrófák a földi élet részei: „Heves földrengések már korábban is sok földrészt szétszaggattak; szörnyű esőviharok törtek ki és borították el a partokat; a hullámok betörései és visszahúzódásai pedig gyakran csináltak tengereket a szárazföldből és szárazföldet a tengerekből..."

Bár az ókor óta mérhetetlenül sokat fejlődött a megértésünk ezekről az eseményekről (és a képességünk, hogy felkészüljünk rájuk, illetve hogy utána helyreálljunk), a földrengésekkel és a cunamikkal mindig is számolnunk kell majd.