Fokhagymával és pálinkával is próbáltak védekezni az emberek a kolera ellen

2024. szeptember 14. 12:20 Múlt-kor

152 évvel ezelőtt, 1872. szeptember 14-én ütötte fel a fejét hazánkban az utolsó nagy kolerajárvány. A nagyon magas mortalitással tomboló, két évig elhúzódó pandémia egyes források szerint közel 250 000 halálos áldozatot követelt, és további hat évbe telt, amíg a Magyar Királyság lélekszáma újra elérte a járvány előtti szintet.

A brazil uralkodó meglátogatja a kolerában szenvedő betegeket (Illusztráció)

Korábban

A pestis középkori és ciklikusan vissza-visszatérő kora újkori pusztításai után a baktérium okozta Vibrio cholerae (magyarul: kolera) nevű betegség megjelenése jelentette a legnagyobb veszélyt Európa számára.

A kolera okozta fertőzés elsősorban széklettel vagy hányadékkal szennyezett vízzel és szennyvízzel, illetve az ezekkel érintkező nyers élelmiszerek révén terjedt. A betegség súlyos hasmenéssel és hányással járt és a legtöbb esetben gyors kiszáradáshoz vezetett. Kórokozóját Robert Koch ismerte fel 1884-ben. A betegség 19. századi terjedését nagyban segítette a korszerű csatornahálózat hiánya és az általános higiéniás viszonyok alacsony foka.

A Vibrio cholerae nevű baktérium

Az első magyarországi kolerajárvány 1831-ben tört ki. Az ázsiai eredetű fertőző betegséget kereskedők hurcolták be Európába. A járvány 1830-ban elérte Oroszország európai területét, nem sokkal később pedig Lengyelországot és Galíciát. 1830 végén a járvány továbbterjedésének megakadályozására lezárták az északi magyar határt. Egy rövid időre ezt feloldották, ami elegendő volt ahhoz, hogy a betegséget behurcolják az országba. Ekkor kordonokat állítottak föl az északi megyékben, leállt a közlekedés és a kereskedelem, Felső-Magyarországon pedig éhínség fenyegetett a gabonabehozatal elmaradása miatt.

A lakosság mozgását korlátozó intézkedések széles körben elégedetlenséget váltottak ki. Az elkeseredést fokozta, hogy a gyógyító célzatú bizmutport számos helyen túladagolták a kutak vízében, s felröppent a hír, hogy az urak meg akarják mérgezni a parasztokat. Zemplén megyében egyidejűleg több helyen lázadás robbant ki, hogy leszámoljanak a „méregétetők”-kel. A megmozdulás átterjedt a szomszédos Abaúj, majd Sáros, Szepes és Gömör megye több járványtól sújtott településére is, és így az földesúrellenes parasztfelkeléssé szélesedett.

Az 1831-es járványban összesen több mint félmillió ember betegedett meg (536 517), akik közül 237 641 fő meg is halt. (A Zemplén megyei Széphalmon élő Kazinczy Ferenc szintén a betegség áldozata lett.)
Szűk fél évszázaddal később – okulva a korábbi súlyos társadalmi következményekből – a politika igyekezett felkészültebben szembenézni az újabb járvánnyal. Bár ekkor még sem a kolera kórokozója, sem a betegség kezelése nem volt ismert, a belügyminisztérium által kinevezett és a fertőzött területre (Észak-Magyarország) küldött járványorvosok mindent megtettek a védekezés érdekében: a járvány sújtotta területeken ingyenessé tették a fertőtlenítőszereket, és folyamatosan ügyeltek arra, hogy mindenhol elegendő mennyiség álljon rendelkezésre.

Ezen kívül a megelőzésre is nagy hangsúlyt igyekeztek fektetni: rendeletben tiltották meg a tömeggyűléseket, a különböző hatóságok pedig felvilágosító kampányokkal igyekeztek az emberek segítségére lenni: részletesen ismertették velük a betegség tüneteit, felhívták a figyelmet s gyakori szellőztetésre, a fertőtlenítésre, a szakszerű kézmosásra, és nem utolsósorban az orvosi kezelés szükségességére.

Kolerás beteg rehidratálása

Annak ellenére, hogy egységes, tudományosan elfogadott hatóanyag akkor még nem állt az orvosok rendelkezésére, léteztek olyan eljárások, amelyek tapasztalati úton bizonyították, hogy hatásosak a kolera okozta megbetegedés leküzdésében. Ezek közül kiemelendő a német orvosok által javasolt klórvíz, amely bebizonyította, hogy az ezzel kezelt betegek nem haltak bele a fertőzés okozta tünetekbe.

A halálos megbetegedések térbeli eloszlása kitűnően demonstrálja az akkori társadalom tudománnyal kapcsolatos állásfoglalását: mivel vidéken, elsősorban a falvakban sokkal nagyobb bizalmatlanság övezte a modern orvostudományt és nagyobb arányban fordultak segítségért a népi gyógyászathoz, jóval többen estek áldozatául a kolerának.

A falvak lakossága alapvetően két, kolera elleni csodaszerrel kívánta felvenni a járvány ellenes küzdelmet: fokhagymával és pálinkával.

Az „epés hányásként” is nevezett kolera 1872–1874 között mintegy 250 000 halálos áldozatot szedett hazánkban. Bár a század végén, 1892-ben még egyszer felütötte a fejét, a fejlődő higiéniás viszonyoknak, a kórházi ágyak növekvő számának és az elérhető tiszta, szűrt víz széleskörű elterjedésének köszönhetően pusztítása közel sem volt az 1872-es járványhoz mérhető.