Hogyan birkóztak meg a magas gyermekhalandósággal a kora újkori szülők?

A 17. századi Angliában a gyermekek halála sajnos mindennapos jelenség volt. A gyermekek negyede nem érte meg a tizedik születésnapját, ezer újszülöttből különböző becslések szerint 123-154 még egyéves kora előtt elhunyt. A magas gyermekhalandóság okán azt feltételeznénk, hogy a szülők igyekeztek mérsékelni a gyermekeikhez való érzelmi kötődésüket.

Beszédes levelek

Sokáig így gondolták a történészek is, azonban az eredeti források, mint például a buckinghamshire-i Verney család levelezése az 1640-es évekből egészen más képet festenek.

A köznemességhez tartozó házaspárnak, Ralph Verneynek (1613–1696) és feleségének, Marynek (1616–1650) összesen hat gyermeke született, akik közül négyen meghaltak, mielőtt a felnőttkorba léptek volna. E halálozások közül kettő – a nyolcéves Peg, illetve az újszülött ifjabb Ralph korai távozása – a Mary és Ralph által egymásnak, illetve rokonaiknak írt levelekben is említésre kerülnek 1647-ben. Ebben az évben a házaspár külön élt: Mary, aki éppen életet adott a kis Ralphnak, Angliában próbálta a családi birtokot jövedelmezővé tenni, míg férje a lányukkal, Peggel Párizsban volt. A férj félt visszatérni Angliába, mert úgy gondolta, börtönbe vethetik adósságaiért, amelyek az ekkor zajló angol polgárháború (1642–1651) során a parlamentarista kormány a családra kirótt pénzbüntetései miatt keletkeztek.

1647 októberében Ralph Verney nagybátyjának, az orvos William Dentonnak írt lánya betegségéről. „A szegény gyermek nem is tudod, mi kínt élt át” – panaszolta. Egy teljes hónapon át magas láz és hasmenés kínozta. 36 óra leforgása alatt „száz széklete volt”, ami „úgy legyengítette, hogy nem tud megfordulni az ágyban.” Emellett a kislány „különösen szenvedett egy fekélytől az orcájában”, amely „éjjel-nappal kínozta”. A fekély oly nagyra nőtt, hogy már az állkapocscsont is kilátszott, és „nagyon feketének és fájdalmasnak” tűnt. Az apa „minden 24 órában négyszer” kötést cserélt a seben, de erőfeszítései hiábavalónak tűntek. „Oh Dr., annyira tele vagyok szenvedéssel, hogy nem tudok többet mondani, mint hogy imádkozzon értünk.” A gyász tehát már a betegség alatt, a gyermekek szenvedését látva is megkezdődhetett.

Verney arra kérte nagybátyját, hogy a feleségének „semmi esetre se” szóljon Peg betegségéről, mert az túl nagy aggodalmat szülne benne. El akarta odázni egészen addig, amíg „jobb híreket” nem közölhet vele. Eközben saját maga próbálta kezelni lányát házi praktikákkal, például szamártejjel, de kapcsolatban állt helyi orvosokkal, akiktől tanácsot is kért. Úgy gondolta, a betegség oka „nem más, mint hogy amikor csütörtökön elvoltam, ő napszárította mazsolákat lopott, és túl sokat evett belőlük.”

Idővel azonban Mary Verney gyanút fogott, hogy férje titkol valamit, és emlékeztette: „Megdorgáltalak már, amiért sosem adsz nekem hírt” Peg egészségéről, miközben „semmi sincs e világon, ami közel ennyire érdekelne.”

Egy másik levélben kijelenti: „Oly nagy félelemben élek már amiatt, hogy rejtegetsz előlem valamit, hogy elmém és gondolataim csupán állandó kínt élnek át.” Gyanúja, amelyet férje e témában való hallgatása táplált, megalapozott volt: mire ezt a levelet írta, lánya már halott volt. Tudván, hogy előbb vagy utóbb közölnie kell feleségével a hírt, Ralph ismét orvos nagybátyjához fordult, elkeseredve: „Mondja meg nekem, hogyan és mikor hozzam ezt az anyja tudomására!”

Ugyanezen idő tájt a házaspár csecsemő fia, az ifjabb Ralph is meghalt, bár erről kevesebb szó esik a levelekben, mivel az eset hirtelen történt, és nem otthon, hanem a szoptatódajka lakásán. Mary Verney éppen a férjének írt, amikor egyszerre értesítették mindkét gyermek haláláról. E levél egészen különleges, ám egyúttal szívfacsaró bepillantást nyújt a gyász első pillanataiba: „Miután ezt megírtam, megkaptam drága gyermekeink halálának szomorú hírét, amely kín a tőled való távolléttel ötvözve – Isten irántam való nagy kegyelme nélkül – nehezebb teher, mint amilyet képes elviselni a te boldogtalan M.-ed.” A változás a kézírásban is tükröződik: Mary addigi apróbetűs, rendezett sorait e mondatban már felváltják a nagyobb, karmolt betűk.

A gyász szakaszai

A gyász kezdeti szakaszának – amelyet gyakorta neveztek „zavartságnak” a 17. században – egyik jellemzője az időszakosan fellépő delírium, sírás és sóhajtozás. Mary háztartásának egy tagja azt figyelte meg, hogy gyermekei halála „rendkívüli módon meggyötörte és megzavarta őt, olyannyira, hogy két éjen át magában beszélt, és volt, hogy nem ismerte fel barátait.”

A gyászoló szülők nem tudtak a fájdalmukon kívül másra koncentrálni. Mary így írt férjének: „Legkedvesebb szívem, oly nagy fájdalomban voltam drága gyermekeim elvesztésétől (…) hogy nem voltam olyan állapotban, hogy írjak vagy bármi egyebet tegyek, és jelenleg is oly gyenge vagyok, hogy alig bírok fel s alá sétálni a szobámban.”

Kortársaik jól ismerték a gyász e bénító hatását, amelyet annak tulajdonítottak, hogy „a lélek minden erejét az köti le”, hogy ezzel az érzelemmel megbirkózzon, és „nem tud másra odafigyelni.”

A gyermekek halálát követő időszakban a korai „zavartságot” fokozatosan felváltotta egy kívülről nézve enyhébb, ám ugyanolyan elviselhetetlen szomorúság. Ezek az érzések olyan erősek voltak, hogy a szülők aligha tudtak ennél borzalmasabb kínt elképzelni. „Nem vagyok képes egy szóval is többet mondani azon túl, hogy jelen pillanatban nincs a világon szomorúbb lény a te drága M.-ednél” – írta férjének Mary egy hónappal a halálhírek után.

Természetesen az apák is megtapasztalták ezeket a borzalmas érzéseket. Ralph azt írta Marynek, hogy mióta utoljára látta, „több szomorúságom és bánatom volt, mint amit ki tudok fejezni.”

Az apa fájdalmát súlyosbította, hogy úgy érezte, nem mutatta ki eléggé a lánya iránt érzett szeretetét, amíg az élt: „Mindig elrejtettem a szenvedélyt, amelyet iránta éreztem, és inkább úgy tűnt, mintha elhanyagolnám, nehogy a túlzott rajongásunk elkényeztesse, vagy a többieket iriggyé tegye; de mondanom sem kell, legalább annyira (ha nem még jobban) szerettem őt, mint bármelyik gyermekemet, és valóban meg is érdemelte.”

A szülők bánata hónapokkal, de évekkel a gyermek halála után is ugyanolyan erős maradhatott, bár némileg veszíthetett „éléből”. Egyes helyzetek újra lángra lobbanthatták a fájdalmas emlékeket – így történt ez akkor, amikor hónapokkal Peg halála után Verneyéket megkérték, hogy vigyázzanak egy barátjuk kislányára. Mary a kérésre azt válaszolta: „Mivel Istennek úgy tetszett, hogy elvegye az én drága lányomat, nem tűrhetem el, hogy másé lakjon velem, mert a látványa saját házamban csupán minden nap újra feltépné sebemet.” Férje egyetértett: „Kiújítaná gyászod, és összetörné a szívem, mert elismerem, semmiféle teremtmény nem tudta, mennyire szeretted azt a szegény gyermeket.”

A gyász által végletekig meggyötört szülők számára a gyermek halála életük végéig meghatározó esemény maradt. Verneyék tapasztalatai korántsem voltak egyediek: a korból levelek, naplók és önéletrajzok százai írnak nagyon hasonló módon a közvetlen hozzátartozók által érzett gyászról. A legfontosabb tanulság ezekből azonban az, hogy a mély fájdalomból látszik, hogy a szülők a kora újkorban is ugyanúgy szerették gyermekeiket – alapjaiban kérdőjelezve meg azt az elméletet, miszerint a magasabb gyermekhalandóság korában nem kötődtek annyira utódaikhoz.