Egyszerre volt a lovagok példaképe és az apokalipszis hírnöke a titokzatos Fekete Herceg

Az angol hősök felsorolásánál a Fekete Herceg, III. Eduárd király elsőszülött fia jellemzően nem szerepel az elsőként említettek között. Eduárd walesi hercegről a középkori lovagiasság megtestesítőjeként és kegyetlen mészárosként is megemlékeztek a történetírók. Saját korában és a következő évszázadokban is legalább annyira ellentmondásos volt a megítélése, mint a Plantagenet-dinasztia egy másik tagjáé, aki hozzá hasonlóan Franciaország csataterein vívta ki hírnevét: V. Henriké.

Egy lovag születése

Kortársai számára a Fekete Herceg a crécyi, poitiers-i és nájerai csaták hőse volt – de ugyanakkor Limoges városának feldúlója, lakosainak legyilkolója is. Életében sokat tett lovagi hírneve öregbítéséért; halála után azonban viták középpontjába került.

Az 1346-os crécyi csatában III. Eduárd a még csak 16 éves Eduárd hercegre bízta a sereg egy részének névleges parancsnokságát. A harc hevében azonban a hercegre és embereire zúdult a franciák döntő támadása. A földre került herceg életét csak zászlóhordozójának beavatkozása mentette meg.

Amikor III. Eduárdnak hírül vitték, hogy fia milyen veszélyben forog, a király nem volt hajlandó erősítést küldeni, mondván: „Hadd vágja ki a rezet a fiú.” A „fiú” pompás teljesítményt nyújtott: a Crécynél aratott győzelem előrevetítette későbbi hadi képességeinek ígéretét.

Tíz évvel később beváltotta ezt az ígéretet, amikor az 1356-os poitiers-i csatában a 26 éves herceg döntő győzelmet aratott a francia sereg fölött, és elfogta a franciák királyát, II. Jánost is. A győzelem nem csak a francia ügyet vetette vissza, de megalapozta Eduárd és követői harcosi hírnevét is. A kortárs beszámolók felmagasztalták a Fekete Herceg lovagias jellemét, főleg szerénységét, bátorságát és udvariasságát a csatamezőn.

A középkori francia krónikás, Jean Froissart szerint a csata után a herceg lakomát rendezett a francia király tiszteletére, és bőségesen megvendégelte. Ez a jelenet csak megerősítette a herceg képét mint szerény győztesét. A 18-19. században Poitiers ott szerepelt Azincourt mellett a nagy középkori angol diadalok sorában.

A Fekete Herceg hírneve akkorára nőtt, hogy I. Péter kasztíliai király is a segítségét kérte féltestvére, Trastámarai Henrik (a későbbi II. Henrik) ellen a kasztíliai trónért vívott harcban. Az 1367. április 3-án lezajló győztes nájerai csata feltette a koronát Eduárd hadvezéri pályájára, még ha a herceg betegen és eladósodva zárta is a spanyol hadjáratot.

A 14. században Froissart központi szerepet játszott a Fekete Herceg nyilvános képének kialakításában, hasonlóan ahhoz, ahogy Shakespeare később V. Henrikét formálta. Froissart célja érdekében – hogy megörökítse a lovagok dicsőségét – nem átallotta kiegészíteni, vagy éppen kitalálni a történteket. Mindemellett a Fekete Hercegről szóló leírása nem egyöntetűen pozitív: alkalmanként bírálatot is megfogalmaz.

Egyes kortársai már Eduárd életében megkérdőjelezték a hercegről kialakult hősi képet, és inkább gonosztevőnek igyekeztek lefesteni. A kritika fő tárgya az általa vezetett 1355–56-os franciaországi chevauchée (rablóhadjárat) volt, amely brutalitásával az ellenség demoralizását célozta. Eduárd hadjárata 1355 szeptemberében indult Bordeaux-ból, érintve Toulouse-t, Carcassonne-t és Narbonne-t. A herceg főleg azokra a városokra összpontosított, ahol a legkisebb ellenállás mellett a legnagyobb kárt tudta okozni: csapatai válogatás nélkül fosztogattak, gyújtogattak és gyilkoltak. A vele tartó  Sir John Wingfield így írt erről a winchesteri püspöknek: „soha nem volt még korábban oly pusztítás, mint ezen a portyán”.

Limoges városának 1370-es kifosztása újabb szemrehányások forrása lett. A Fekete Herceg 1362-ben kapta meg apjától Aquitániát, a Franciaország harmadát kitevő hercegséget. Az uralma alá eső Limoges megadta magát a franciáknak, amiért Eduárd szerint büntetést érdemelt: ostrom alá vette, majd kifosztotta a várost. Froissart így számolt be az eseményekről: „Férfiak, nők és gyermekek vetették magukat térdre a herceg lábainál, így kiáltva: »Kegyelmezz nekünk, nemes úr!« De a herceg izzó haragjában nem hallgatott rájuk (…) és akit csak találtak, mindet levágták.”

Froissart több mint háromezer áldozatot jegyez fel, bár ezt a számot helyi források nem erősítik meg. Akárhogy is, Limoges kifosztása a kegyetlenségéről vált hírhedtté.

Kegyelem nélkül

Eduárd franciaországi emlékezete érthető módon gyászos volt. Az angers-i, az apokalipszist ábrázoló faliszőnyegeken a Fekete Herceg és apja a végítélet Franciaországot dúló lovasaiként jelennek meg. A faliszőnyegeket I. Lajos anjou-i gróf rendelte meg 1373-ban, amikor Anglia befolyása Franciaország fölött hanyatlóban volt; ábrázolásmódjuk éles kontrasztot alkot például Sir John Chandos versével, aki Eduárdot hősként énekelte meg.

A Fekete Herceg 46 évesen, 1376-ban, egy elhúzódó betegségben (valószínűleg vérhasban) hunyt el. Tisztában lévén a képek és szimbólumok erejével, Eduárd úgy rendelkezett, hogy a canterburyi katedrálisban temessék el, és síremléke egy pihenő lovagot ábrázoljon. Kardját, pajzsát és páncélzatát sírja fölött helyezték el, haditettei örök emlékéül. A Fekete Herceget Európa-szerte megsiratták, a történetírók pedig kivették a részüket hírnevének öregbítéséből.

Eduárd későbbi megítélését, mint sok már középkori uralkodóét, részben Shakespeare formálta, aki a II. Richárdban és az V. Henrikben megragadta a herceg kettős képét mint hősét és gazemberét. Shakespeare Fekete Hercege elsőrangú harcos volt, akinek ott aratott győzelmei miatt volt „frank földön gyász játéka” . Ezt a nézetet vallja a III. Eduárd című színdarab is, amelyet gyakran tulajdonítanak Shakespeare-nek.

Shakespeare drámái mellett ragadványneve is sokat tett a Fekete Herceg előkelő helyéért a középkori Anglia történelmében. Azt tudjuk, hogy Eduárd a 16. században lett a „Fekete Herceg”, de azt nem, hogy miért, és hogy miért ekkor kapta ezt a nevet. A történészek feltevései szerint a herceg páncélzatának színe, illetve franciaországi sötét emlékezete lehetett az ok.

Az Eduárd valós személye iránti érdeklődés a 17. században kapott lábra. 1688-ban Joshua Barnes régiségbúvár írta meg az első mérvadó életrajzi művet III. Eduárdról és a Fekete Hercegről, amelyet későbbi szerzők kiindulópontnak használtak. A Franciaországgal fennálló feszültségek és a középkorra irányuló uralkodói figyelem a herceg haditetteinek újraértékeléséhez vezetett.

Eduárd hősi újjászületését azonban a 18 századi brit monarchia hozta el. III. György az 1780-as években megbízta Benjamin West amerikai művészt, hogy készítsen egy III. Eduárd és fia tetteit megörökítő történelmi festménysorozatot a windsori kastély fogadótermébe. III. Györgyöt elvarázsolta a középkor, és III. Eduárd korában a királyi hatalom főségét látta megjelenni. West pedig a 18. századi nemesi erények mentén keretezte újra a Fekete Herceg hősi alakját, bátor és hősies lovagként ábrázolva Eduárdot.

West egy festményén a crécyi csata utóéletét örökítette meg: Eduárd és apja a csatában elesett Luxemburgi János cseh király előtt tisztelegnek, aki maga is a lovagi erények megtestesítője volt. Egy másik alkotáson a Fekete Herceg foglyával, II. János francia királlyal találkozik a poitiers-i csata után. West forrásaként David Hume szolgált, akinek Anglia története című, 1761-ben kiadott könyve a herceg hősi jellemét dicsőítette, és mellőzte a harctéri erőszak leírását. Hume leírása alapján West mértékletes és együttérző, nemes hódítóként festette meg Eduárdot. Nem mindenki fogadta el azonban ezt a kilúgozott és vértelen nézőpontot: a Királyi Művészeti Akadémia kiállításain West festményein számon kérték a realizmus hiányát.

Az erőteljes, férfias Eduárd a György- és a régenskorszak fiatal katonáinak különleges hőse lett. Ráadásul alakja ismét megjelent a színpadon: William Shirley 1750-es drámája a férfiasság példaképeként állította Eduárdot a korabeli katonák elé.

Miből lesz a hős?

A hős-gazember kettősség dinamikája egészen a 19. századig nem került előtérbe. Eddigre Eduárd számos médiumban jelent meg, gyerekeknek szóló kalandregényektől a drámákig. A középkor és a nemzeti hősök iránti érdeklődés Eduárdok változatos sorát szülte, és így ő lett a fókusza a háború és a jellem kérdései fölött zajló vitáknak is.

A gyerekkönyvek jellemzően a herceg vonzóbb tulajdonságait helyezték előtérbe, így nevelve a helyes viselkedésre. A 19. század egyik legnépszerűbb tankönyve, az 1835-ös Little Arthur’s History of England tovább növelte Eduárd erényeinek tárházát, amikor „az akkori világ legbátrabb és legudvariasabb hercege” címen hivatkozott rá.

De Eduárd ekkor már rosszfiúként is szolgált. Limoges kifosztása a kegyetlen, barbár viselkedés iskolapéldájává vált, amelyet a viktoriánus Anglia a közhit szerint végleg hátrahagyott. Meredith Jones gyermekkönyvszerző szerint Limoges-nál Eduárd rémisztő alak volt „dühödten villogó szemekkel”, erőszakos és könyörtelen.

Jones nem az egyetlen szerző volt, aki Limoges-t foltnak tekintette Eduárd amúgy szilárd jellemén. 1852-ben egy nyilvános előadáson a westminteri kanonok, Arthur Penrhyn Stanley Eduárd itt mutatott brutalitását a lovagiasság szélesebb körű kritikájának részeként elemezte, és a szegény néprétegek elleni erőszaknak tekintette. Stanley, bár elismerte, hogy Eduárd a lovagok mintaképe volt, kétségbe vonta, hogy megfelelő példaként szolgálhat a modern fiúk és férfiak számára. Végkövetkeztetése szerint a herceg sikerei jelentősebbek voltak, mint hibái.

Még a korai 20. században is számos ennél kevésbé árnyalt Eduárd-ábrázolás született. Közéjük tartozik például a Leeds főterén emelt szobor, amelyet a város korábbi polgármestere, Thomas Walter Harding állíttatott. Harding más angol hősöket is fontolóra vett – például I. Erzsébet királynőt, Simon de Montfort-ot és V. Henriket –, de végül Eduárd mellett döntött, akit a nép bajnokának és harcos hazafinak tekintett, és ezeket az értékeket szerette volna Leeds lakosaiba plántálni.

Henry Newbolt 1917-es könyve, a Book of the Happy Warrior (A boldog harcos könyve) szintén a nemzetükért boldogan küzdő harcosok sorában helyezte el a Fekete Herceget, akárcsak az 1929-es English Paragon (Angol példakép) című történelmi regény. A herceg canterburyi síremlékének 1930-as restaurálása viszont már történelmi szerepének újraértékelésével járt együtt. Eddigre emlékének a viktoriánus időkben a nyilvános vitákat jellemző fénye némileg megkopott.

Az 1950-es évekre Eduárd alakja a háttérbe szorult. A canterburyi katedrális turistáknak szóló útikönyvei azonban életben tartották emlékét, az 1955-ös The Dark Avenger (A sötét bosszúálló) című filmben pedig Errol Flynn Fekete Hercege középkori cowboyként mentette meg a jobbágyokat és szíve hölgyét a kegyetlen francia nemesektől.

A tudományos érdeklődés nem lankadt a Eduárddal kapcsolatban: halálának 1976-os évfordulójára számos könyv és tanulmány jelent meg róla, többek között John Harvey, Barbara Emerson és Richard Barber tollából. Nemrégiben pedig David Green értékelte újra Eduárd életét és pályafutását, hangsúlyozva, hogy a herceg értelmezésének feltétlenül a 14. századi kereteken belül kell zajlania.

A Fekete Herceg ikonikus figurává emelkedése a köztudatban egyértelműen a 18–19. század eredménye. A róla és tetteiről szóló viták azonban mára nem tartanak számot jelentős érdeklődésre, Eduárd pedig sokak számára homályos alakká vált. Bár a mai társadalomban a Fekete Herceg elvesztette kulturális jelentőségét, a György- és Viktória-korabeli érdeklődés iránta még mindig sokat elárulhat arról, miképp fejlődik és változik egy hős figurája a köztudatban.