Egyenes út vezetett a kiegyezéstől Trianonig? – az 1867. évi alku 150 év távlatából

2017. szeptember 27. 11:12

Mit gondolt egy átlagos osztrák vagy horvát az 1867-es kiegyezésről? Van-e okunk ünnepelni a híres alkut? Mennyiben befolyásolta a történelmünket a 150 évvel ezelőtti eseménysor? Miért volt szükség rá? Sikerként vagy bukásként könyvelhetjük el? Miért olyan megosztó a mai napig? Számos fontos kérdésre keresték a választ az Országház Felsőházi üléstermében rendezett konferencia résztvevői.

Korábban

„Inkább megyek Bécsbe a németek, mint Belgrádba a rácok közé”

Hermann Róbert, a Magyar Történelmi Társulat elnöke megnyitó beszédében a magyar történelem egyik legfontosabb dátumának nevezte az 1867-es évet. Mint elmondta, nem a kompromisszum megkötőinek felelőssége a fő kérdés, hanem az utánuk következő nemzedékeké, akik jól vagy rosszul használták ki a lehetőségeket.

Az elmúlt másfél évszázadban számos, kifejezetten intellektuális, ám olykor öldöklő vita zajlott le a kiegyezésről. Kövér László, az Országgyűlés elnöke szerint az utókornak nem csupán elemeznie kell a problémakör ellentmondásos megítélését, hanem tanulnia is illene belőle. Megjegyezte, Európa egykor második legnagyobb területű állama, a Monarchia szétesésekor az egykor irigyelt Magyarország nem rendelkezett a megfelelő fizikai, katonai eszközökkel, hogy megvédje saját magát. Annak ellenére, hogy 1918 őszén még egymillió magyar állt fegyverben.

Kövér úgy véli, a magyarság a Habsburgoknak köszönhetően tudta megőrizni az állami egységet. Ám utólag nézve nem volt eredményes a szuverenitás ezen modellje. A birodalom szétesésekor a magyar a legerőtlenebb volt a népek közül, ezen tény hátterének feltárása az egyik legfontosabb történészi feladat, így az elnök. A Monarchia ötven éve során a korszak egyik legnagyobb modernizációs kísérlete zajlott, amely során a magyar gazdaság hatalmas mértékben prosperált, az analfabetizmus csökkent, Budapest fejlődését pedig csak Berliné előzte meg. Kövér ellentmondásos kérdést fogalmazott meg: a gazdasági és kulturális modernizáció vajon erősítette vagy gyengítette a magyar nemzeti önazonosságot?

Van-e okunk ünnepelni a kiegyezést? – tette hozzá az újabb kérdést ifj. Bertényi Iván, a bécsi Collegium Hungaricum tudományos igazgató-helyettese. Megemlített több magyar gondolkodót, akik különféle módon ítélték meg az 1867-es alkut. Szekfű Gyula szerint a magyar politikai elit bölcs döntése volt a kompromisszum, ám az őket követő, kevéssé bölcs generáció miatt bukássá vált. Kossuth a Kasszandra-levélben egyértelmű bukást jósolt. Az egykori kormányzó attól (is) tartott, hogy a német befolyás visszaszerzése miatt szükséges Ferenc Józsefnek Magyarország emberanyaga és gazdasági ereje. Ám ebben a kérdésben végül nem lett igaza, mert éppen a dualista rendszer tudta kivédeni, hogy a Monarchia belesodródjon például az 1870-es francia-porosz háborúba. Falk Miksa észbeli házasságnak nevezte az alkut. Ugyanis egy király sem volt, aki olyan lelkiismeretesen betartotta a magyar alkotmányra tett esküjét, mint Ferenc József, érvelt Falk.

Mint Bertényi elmondta, ha a bukás összefügg a kiegyezéssel, akkor méltánytalan lenne azt is állítani, hogy a hatalmas fejlődés nem a kiegyezés egyik eredménye. Többen gondolkodtak egykor úgy, hogy a kiegyezés az a fajta lehetőség, amely lehetővé tette, hogy az 1848-ban megakasztott fejlődés folytatódhatott. A hazánkba érkező tőkeimportnak és a nagybankoknak kiemelkedő érdeme volt a fejlődésben, mindez pedig a kompromisszum nélkül bajosan jöhetett volna létre.

Ausztriában heves bírálatok érték akkoriban a kiegyezést. Miközben a magyarok kiharcolták a paritást, az egyenjogúsítást (vagyis a döntési súly 50 százalékát), addig a hadseregre jutó kiadásokból csupán 30 százalékot álltak, magyarázták a Lajtán túliak. Ráadásul az etnikailag homogénebb Magyarország jobban tudta érdekeit érvényesíteni, mint a szlávok és németek vitái miatt lekötött Ausztria. Az osztrákok a túlzó magyar befolyást emlegették fel.

Bertényi egy anekdotával érzékeltette a magyar ember kiegyezéshez, 1848-hoz, valamint a királyhoz való viszonyát. Thallóczy Lajos (1857-1916) Kossuth Lajos születésének 100. évfordulóján (1902) magyar parasztoktól kérdezte meg, hogy „ki volt Kossuth?” Így válaszoltak: „az a nagy ember, akinek a szabadságunkat köszönhetjük”. „De hát szembeszállt a királlyal” – replikázott Tallóczy. „Igen, ez az egy volt, amit rosszul tett” – magyarázták. Előadása végén Bertényi levonta a következtetést: nem egyértelmű az út a kiegyezéstől Trianonig, ily módon Kossuthnak sem volt mindenben igaza.

következő oldal 1 / 3