Egy szívinfarktus kellett hozzá, hogy Ruttkai Éva Latinovitsot válassza

Ritka dolog, ha egy színészpár tagjai nemcsak saját, de közös mítoszukat is képesek megteremteni. Ezért a mennyei páholy VIP-részlegét az ikercsillagoknak tartja fenn az emlékezet. Legalábbis erről árulkodik a tény, hogy a magyar színészuniverzumból eddig egyedül Ruttkai és Latinovits kettőséről neveztek el kisbolygókat. Filmek és színdarabok egész sorában alakítottak szerelmeseket. A nézők elképzelték, hogy a játék akkor is folytatódik, amikor a függöny már legördült. Olykor így is történt. Néha „vijjogva, sírva, kergetőzve.”

A díva és a segédszínész 

Amikor 1964 nyarán először indult pozsonyi vendégjátékra a Vígszínház, a társulat legutóbbi sikerdarabját, a Rómeó és Júliát szánta turnéja fénypontjának. A címszerepeket játszó Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva ekkoriban az „illegalitás éveit” élték. Éva a világ szemében még a háború utáni filmgyártás férfiideáljaként befutott Gábor Miklóshoz tartozott.

Az egyre kínzóbbá váló titkolózásnak Zoltán váratlan rosszulléte vetett véget: „a vonaton, rekkenő hőségben valóban megszakadt a szívem, úgyhogy a felvirágzott fogadóbizottság csak dermedten tudta figyelni, hogy a félhalott Rómeót leemelik a vonatról, és betuszkolják egy szirénázó mentőautóba. Negyven napig feküdt Rómeó egy pozsonyi kórházban, és Júlia ápolta. A seb szívemen beforrt egy pár hónap múlva, de valami eltűnt. (…) Nem játszottuk többet, virágjában halt meg az előadás, úgy, mint Rómeó és Júlia szerelme.” Így emlékezett vissza infarktusára Latinovits 1969-ben, egy Ruttkaival közös, Portrék címmel tartott újvidéki előadóesten, amelyen immár kettős önarcképük volt a főattrakció. 

„Porcelánt lehetne kiégetni Romeo szívében, ahogyan Latinovits Zoltán fölhevíti” – Mátrai-Betegh Béla kritikájának megjelenésekor a Debrecenből érkezett művészt már a Vígszínház tagjaként ünnepelhette a közönség. A szerelem azonban nem Capuleték erkélye alatt lobbant benne lángra.

Szigethy Gábor színháztörténész, Ruttkai Éva lányának férje szerint 1960-ban, egy miskolci vendégelőadás alkalmával pattant ki a szikra: „Olyan elementáris volt Zoltán tekintete, hogy Éva még válaszolni se tudott rá. Újra kellett kezdeni a próbát.” Az anekdota úgy tartja, hogy a tehetséges vidéki színész hetekkel a próba előtt éjjeli szekrényére helyezte a távolról csodált vígszínházi díva portréját, hogy szokja a közelségét.

A pesti sztár szintén szorongva várta a nagy találkozást. Így vált Pavel Kohut darabjának címe önbeteljesítő jóslattá: „Ilyen nagy szerelem”. A valóság azonban korántsem ennyire színpadias, és expozíciója is sokkal korábban íródott. Legalábbis Cserhalmi György szerint, akinek a családja 1956-ban költözött Debrecenbe; nagyjából a friss mérnöki diplomás Latinovitscsal egy időben, aki házak helyett inkább színészi karriert akart építeni.

Szoros barátságot ápolt a Csokonai Színházban kellékeseként dolgozó Cserhalmi Gyulával és feleségével, az operatársulatban éneklő Varga Magdával. Gyerekük pedig, akit később „szakmai fiává” fogadott, már tízévesen apródjaként szerepelt A királyasszony lovagja c. darabban.

Zoltán, a fiatal segédszínész gyakran vendégeskedett lakásukon, már csak azért is, mert rendelkeztek egy, a korban ritka kincsnek tetsző tárggyal: egy telefonnal. „Már akkor, tőlünk Évát hívta” – meséli Cserhalmi György. „Hogy hogyan kezdődött, arról Zoli mindig szemérmesen hallgatott. De Éva már ’56-ban megvolt.” Arra, hogy mindennek volt-e köze a Gábor Miklós és Vass Éva között épp ekkortájt szárba szökkent szerelemhez, talán örökre titok marad.

Múzsák és riválisok

1986. szeptember 27-ének reggelén a Kútvölgyi kórházban fekvő Gábor Miklós éppen Bing Crosby énekét hallgatta a rádióban, amikor megkezdődött a vizit. A doktornő az egy emelettel feljebb ápolt Ruttkai Éva halálhírével érkezett. A szintén súlyosan beteg színész tudatába a részvétnyilvánítással együtt égett be a dallam: az aznapi naplóbejegyzés szerint még órákkal később is tétován dudorászta Crosby számát.

A kilátástalan kórházi napokban sem felfüggesztett memoárírásban – Rembrandt két felesége nyomán – Ruttkait gyakran Saskia, Vass Évát pedig Hendrikje néven emlegette. A fájdalmas kezeléseket plasztikus őszinteséggel megörökítő szövegeket döntően a Vass Éva iránti rajongás uralja, de át meg átszövik a Ruttkairól szóló emlékfoszlányok. „Saskia életem gyönyörű szakasza volt. (…) De végül is szerelmünk nem bírta elviselni az éveket” – írja arra az időre emlékezve, amikor 1964-ben, legendásan békés válással tettek pontot házasságuk végére.

Ruttkai Latinovits szívinfarktusakor szánta el magát arra, hogy megmondja kislányának: szerelmes lett Zoltánba és elköltözik. Gábor Miklóssal együtt igyekezett megadni neki a változatlanság érzetét: „A mi családunkat továbbra is a szüleim és a két nagymamám jelentette. A karácsony első napját például ezután is ebben a szűk körben töltöttük. Másnap apu Vass Évához, anyu Latinovitshoz ment.” Gábor Júlia úgy emlékszik, hogy a két férfi soha egyetlen rossz szóval sem illette egymást. Sőt, közös munkájuk is akadt. Habár a Falak c. filmben általuk alakított riválisok önmaguk kísérteties alteregóiként tűntek fel a vásznon.

Gábor Miklós simulékonyabb, rendszerkonform figurájával szemben Latinovits ugyanazt a lázadó, megalkuvásra képtelen értelmiségi típust játszotta, ami korábban, az Oldás és kötés c. filmben erkölcsi etalonná tette a fiatalok szemében. Cserhalmi György szerint, bár számos ponton párhuzamba állítható a két szenvedélyes életpálya, csupán az utókor ítélete teszi vetélytársakká a két színészt.

Gábor Miklós gyónásszerű kórházi sorai mégsem erről árulkodnak: „miben is különbözöm én Latinovitstól. (Leonardo – Michelangelo. Pitiánerben.) Hogy miért is nem lettem én próféta a saját hazámban – ő meg igen!? Hol csal Saskia, és hol beszél valamiről, amiről én nem tudtam? Lépésről lépésre a jelentéktelenségek jelentéktelensége, a színház felé.”

Héjanász a színpadon

„Téptük egymást, de mi értettük egymás a legjobban. Amit én csináltam, senki nem tudta úgy szeretni, mint ő” – emlékezett egyszer Ruttkai Éva a színpad iránti közös szerelmükre. Talán eszébe jutottak a Rómeó és Júlia próbáinak inspirációval vegyes keservei is, amikor Zoltán a szemére vetette: „Úgy próbálsz, mint egy Kossuth-díjas!” Latinovits, aki az elismerést csak posztumusz kapta meg, örök érzékenységgel viseltetett a díjazottak készületlensége iránt. Ám nemcsak goromba igazmondása okolható fegyelmi tárgyalásainak sorozatáért.

„Zoli megőrült a színpadon. A Tiszták próbáján fordult elő, hogy amikor már nagyon unta, hogy egy lépcsőn kell lejönnie, a zsinórpadlásról lendült be egy kötélen a színpadra, mint egy kugli, ami szétveri a bábukat maga körül. Váratlan húzás volt. Életveszélyes” – emlékszik Cserhalmi György a néha 400-as fordulatszámon pörgő, máskor 40-nel poroszkáló Latinovitsra, aki bipoláris személyiségének mindkét állapotában magával ragadta a körülötte lévőket. A rettegés és imádat között őrlődő Éva az ádáz színpadi csaták után otthon már nem engedett a Színészkirály szeszélyeinek. „Átment az Endrődi Sándor utca másik végére, ott lakott mamája. Eltöltött két órát, hazament, és akkor Zoli már térden állva várta.”

A nemzet napszámosai

Amikor Latinovits halála után Ruttkait ambivalens kapcsolatuk lényegéről kérdezték, így felelt: „A színészpár azért nagyszerű, mert egyik se vethet a másik szemére semmit. Ez nem lágy, boldog összeborulás, hanem két ember; szinte úgy képzeld el, mintha a hátunk érne össze, és úgy harcolunk.” A Vígszínház nagyasszonyának ehhez páratlan ütőkártya lapult a zsebében: Aczél elvtárs reménytelen szerelme.

A művésznőnek már fel sem kellett tárcsáznia egy-egy újabb színházi zűr esetén; az Endrődi Sándor utca 67-ben hamarabb csörrent a telefon: „Na, most ebből hogyan mentsem meg a maga emberét?” – kérdezte a vonal túlsó végén a kádári kultúrpolitika doyenje Cserhalmi György emlékei szerint. Azonban 1970 novemberére Latinovits viszonya túlságosan elmérgesedett a művészeti és a politikai lehetőségek között ügyesen lavírozó Várkonyival, a Vígszínház főrendezőjével.

A Szindbád sikerével megkoronázott Színészkirály rendezői státuszt követelt, ami hatalmas forgószelet kavart volna a szocialista színjátszás szélcsendjében. Irányított véletlennek mondják, hogy a felmondólevéllel egyszerre érkezett a Magvető kiadó felkérése: írjon egy színháztörténeti tanulmányt.

A „tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen” színész Ködszurkálója a cenzúra ellenére is botrányos sikert aratott. Éppúgy, mint első rendezése, amely Németh László Győzelem c. gyengébb drámájából hallatlanul modern sikerdarabot kovácsolt. Csakhogy nem a fővárosban.

Veszprémi kanosszajárása nemcsak a pesti színházaktól tartotta távol, de Ruttkai Évától is, aki továbbra is a Vígszínház dívája maradt; nem kevesek irigységére. Kapcsolatuk és Zoltán idegrendszere is mérhetetlen károkat szenvedett. A Völgy utcai pszichiátriai kezelésekhez egy gyermekstátuszba emelt puli jelentette a legjobb terápiát.

Az Évával való újrakezdésről a Vigiliában megjelenő Bagó story részletei mesélnek: „Éva Amerikából jött, én a zártosztályról. (…) Éva 25 éve van a Vígszínházban. A változóban az egyetlen állandó. Én vándorló vagyok, újat kereső. Lázasan lázadt bolyongó. Míg magamat keresem, másokat is magukhoz kerítek. Merre menjünk?”

Ruttkai Éva szerint Zoltán nem azért került a balatonszemesi vonat negyedik kocsija alá, mert nem lelte meg a választ. Csupán baleset lehetett. A Kórboncnok egy nyolcvanéves ember szívét találta a 44 éves testben.

Cserhalmi, aki szintén nem hisz az öngyilkossági teóriában, azt mesélte, hogy „Orson Welles néhány évvel korábban maga hívta meg Zolit, hogy angolul mondjon királydrámákat a BBC-nek. De nem engedték. Semmilyen oldószer nem volt az életükben, csak egymás társasága. A végletekig kiszedtek mindent egy-egy estéből, mintha az lenne az utolsó.”