Egy római babona és a holtak kultusza miatt lett a legrövidebb hónap a február
Miért éppen a február a naptár „mostohagyermeke”, amelynek csak 28 (szökőévben 29) nap jutott? Helen Parish, a Readingi Egyetem történésze a The Conversation hasábjain megjelent elemzésében rámutatott: a válasz nem csupán a csillagászatban, hanem az ókori rómaiak számmisztikájában és babonáiban keresendő. A páros számoktól való félelem és a tisztulási rítusok együttesen eredményezték a furcsa naptári beosztást.
A modern naptár alapja a Föld Nap körüli keringése, amely valamivel több mint 365 napot vesz igénybe. A 12 hónapos felosztás azonban emberi találmány, amely évezredes fejlődésen ment keresztül. A legkorábbi római naptár még csak tíz hónapból állt: márciussal kezdődött és decemberrel végződött, összesen 304 napot ölelve fel. A mezőgazdasági munkák szünetelése miatt a téli időszakot egyszerűen nem számolták, az „időn kívül” telt.
A fordulatot Numa Pompilius, Róma második királya (Kr. e. 715–673) hozta el, aki a Hold fázisaihoz igazította az évet, és bevezette a januárt és a februárt, így az év hossza 355 napra nőtt. Itt lépett be a képbe a római babona: úgy tartották, hogy a páros számok szerencsétlenséget hoznak. Ezért a király úgy alakította ki a hónapokat, hogy azok 29 vagy 31 naposak legyenek. A matematika azonban közbeszólt: 12 darab páratlan szám összege minden esetben páros számot ad. Hogy elérjék a kívánt (páratlan) 355-ös összeget, legalább egy hónapnak páros napúnak kellett lennie. A választás az év utolsó hónapjára, a februárra esett, amely így kénytelen volt beérni a „szerencsétlen” 28 nappal.
Miért pont a februárt áldozták be? A hónap neve a februum (tisztulás) szóból ered. Ebben az időszakban tartották a Lupercalia ünnepét, amely a tavaszi megtisztulást szolgálta, valamint a Feralia ünnepét, amikor az élők ajándékokat vittek a sírokhoz, hogy megbékítsék a holtakat. Mivel ez a hónap amúgy is a sötétséggel, a véggel és az alvilággal állt kapcsolatban, a rómaiak úgy vélték, itt okozza a legkisebb kárt a baljós páros szám.
A 355 napos év azonban hamar elcsúszott a napévtől. A korrekció érdekében időnként egy plusz hónapot (Mercedonius) iktattak be február 24. után, ami tovább kurtította és bonyolította a február helyzetét. A zűrzavarnak Julius Caesar vetett véget Kr. e. 45-ben a Julianus-naptár bevezetésével: ő rögzítette a 365 napos évet és a szökőévek rendszerét, de a február 28 napos alaphosszát tiszteletből (vagy megszokásból) nem változtatta meg, csupán négyévente toldotta meg egy nappal.
A rendszert végül XIII. Gergely pápa 1582-es reformja finomította tovább – a ma is használt Gergely-naptárral –, amely kiküszöbölte a Julianus-naptár apró pontatlanságait, de a február „rövidségét” végleg konzerválta.
Ez is érdekelhet
A naptártörténet egyik legérdekesebb momentuma az 1582-es Gergely-naptár bevezetése volt. A Julius Caesar-féle naptár ugyanis évente 11 perccel és 14 másodperccel hosszabb volt a valós csillagászati évnél. Ez az apró eltérés 1582-re már 10 napos csúszást eredményezett, ami megnehezítette a húsvét időpontjának kiszámítását.
XIII. Gergely pápa radikális döntést hozott: hogy helyreállítsa az összhangot az évszakokkal, törölt 10 napot a naptárból. Így 1582-ben október 4-ét (csütörtök) közvetlenül október 15-e (péntek) követte. Az átállást nem minden ország fogadta el azonnal: a katolikus államok (Spanyolország, Itália, Lengyelország) rögtön váltottak, míg a protestáns és ortodox országok évszázadokat vártak. Magyarországon 1587-ben vezették be az újítást, Nagy-Britannia viszont csak 1752-ben csatlakozott, Oroszország pedig csak 1918-ban, a bolsevik forradalom után tért át az "új stílusra".
