Don-kanyar 80: fejezetek egy szemtanú naplójából IX.
„Láttam a nagy csapást, a zűrzavart, a sereg pusztulását. Láttam a kegyetlenségeket, tehetetlenséget, fejvesztettséget. (…) Nem, nem lehet hűen leírni a szenvedéseket, melyek halálhörgéseikkel beterítették a harcteret és az ég felé kiáltoztak!” – írta műve bevezetőjében vitéz Erdélyi Béla, aki hadnagyi rendfokozatban, embereiért felelős tisztként élte végig a magyar 2. hadsereg katasztrófáját a Donnál a 108/2. század kötelékében. Január 30-áig tartó sorozatunkban az ő Vér és acél – Keleti frontnapló – Don, 1942/43. címen megjelent visszaemlékezéseiből szemlézve emlékezünk a 80 évvel ezelőtt történt borzalmakra.
1943. január 20.
I.
Reggel negyed 7 órakor keltett a legényem:
–Parancs érkezett, és csak a hadnagy úr veheti át!
–Honnan jött a parancs?
–A zászlóaljtól!
Új parancsnokság – az első harcérintkezések
108. http. Zászlóaljparancsnokság 1943. 1. 20. 5:30
Hápján [harcállásponján]
108/2 http. század parancsnokának
Hápján
A parancsnoksága alatti század kivállott a 108. http. zászlóaljból, s állományilag a mai nap 6. órájától a Novij Oszkolban szervezett Szűcs százados zászlóaljához tartozik.
Parancsig harcálláspontját el ne hagyja, intézkedéseit a már eddig kapott parancsok szerint tegye.
A századhoz beosztott 7 fő csendőr altisztet, amennyiben azok nem akarnak harcos alakulatnál maradni, harcitevékenységet végezni, vonultassa be ma 10 órára a zászlóaljparancsnokságra.
Hallgató hdgy Császár cső. [csendőr]
segédtiszt alezredes
Az új parancsnokommal, a századossal soha sem találkoztam, csupán parancsokat kaptam tőle, és jelentéseket küldtem hozzá.
A mai napon ugyan kerestem harcálláspontján, de vele nem találkoztam, csak néhány parancsnoki beosztású tiszttel, kikhez erősítésül vezényeltek engemet, és Füle hadnagyot.
Fél 7 múlt 10 perccel.
A századot riadóztattam! Menetkész állapotban sorakoztak fel a szakaszok, a századtörzs, és a vonat a parancsnokság előtt.
–Katonák! Nehéz harcok előtt állunk. Ezt a háborút nem kívánta sem a magyar nép, sem a hadsereg! Mégis idevezényelt a sors bennünket. Itt köteleznek a parancsok arra, hogy az első vonalakban is helytálljunk, vérünket hullassuk, vagy hősi halált haljunk! Hadseregünk nagyobb része elpusztult! Az ellenség az Oszkol felé nyomul, fel kell tartóztatni! Századunk ezekben a harcokban fog résztvenni! Fel kell készülnünk lelkileg is a nehéz, véres napokra! Ezért erősítsék egymás között a bajtársiasságot! Hallgassanak tisztjeikre! Parancsaimat maradéktalanul hajtsák végre! Így a harcokat kevesebb áldozatokkal vészeljük át!
–Katonák! Mielőtt e hadműveleti területre indultunk, beosztottak e századhoz 7 fő csendőrt. Parancsot kaptam, ha nem akarnak harcos alakulatunknál maradni, vezényeljem vissza őket a zászlóaljhoz!
–Csendőrök! Bizonyosan harcolni akarnak!
Hosszabb hallgatás után Maczkó tiszthelyettes jelentkezett:
–Hadnagy úr, alázatosan jelentjük, úgy határoztunk, hogy bevonulunk a zászlóaljhoz!
Elöntött a düh!
–Szóval, így állunk! – kiáltottam. –El, el a harcmezőről! Ez a maguk helytállása? Jó lesz az úgy, hogy maguk helyett itt maradnak a cselédfiúk? Maguk élvezik az ország javait, biztos kenyerük van! De ezeknek, – mutattam a századra, – nagytöbbségüknek, kevés jut a magyar kenyérből. És ők maradjanak, ők haljanak meg maguk helyett?
–Szolgálatvezető! Az állományból törölje a csendőröket! Úgy indítsa útba őket, hogy 10 órára Novij Oszkolba beérkezzenek! Gyalog!
–Katonák! Befejeztem! Az Isten őrizzen meg mindnyájunkat!
Kubinyi vezényelte a századot:
–A riadónak vége! Bevonulni a körletekbe!
Én is a parancsnokság helyiségébe mentem, melynek ajtaján pár perc múlva kopogtak. Kubinyi százados lépett be, és kért, hogy a csendőröket hallgassam meg.
–Palikám, jöjjenek, csak jöjjenek!
A 7 csendőr kemény sort alkotott. Tisztelegtek! Halmos törzsőrmester egy lépést tett előre, és beszélni kezdett:
–Nem bírjuk elviselni, hadnagy úr, hogy mit gondol rólunk! Megértést kérünk, és jelentenem kell valamit!
–No?
–Az állományunk kimutatásakor, 19-én a valóságtól eltértem!
–Miért volt szükség tegnap a kimutatásra?
–Az állomásparancsnokság kérte!
Hüledeztem, hogy a törzsőrmester mire volt képes.
–Hogy merte, mondja, hogy merte?
–Hadnagy úr bocsásson meg, az egész századért tettem!
–Mondja csak, mondja, tisztáznia kell magát!
–Ha kimutatom a teljes állományt, akkor tudni fogják, hogy századunk teljes értékű egység, és így nagy feladatot kapnánk! Belepusztulnának katonáink! Hadnagy úr, nekünk már lavíroznunk kell! Ha nem ezt tesszük, elpusztulhat mindenki!
–És hány főt jelentett, hogy állományunkban van? Mit jelentett a fegyverzetről? Aztán mondja csak: ki írta alá azt a kimutatást?
–Kubinyi zászlós úr, alázatosan jelentem! De meg se nézte a számokat, valahová sietnie kellett!
–A maga kimutatásán hány emberből áll ez a század?
–A felterjesztésbe 4 tisztet, 87 fő legénységet jegyeztem be.
–És a fegyverzet?
–95 puska, 3 géppisztoly!
–Ez szép história!
–Mindezt magyarázni is lehet azzal, hogy a hadapród úr szakasza még távol van, valamint két őrsünk sincs a körletben! És hogy mi csendőrök elmegyünk, erre a zászlóalj biztosított lehetőséget! Nem a századot hagyjuk cserben hadnagy úr!
Hosszú ideig gondolkodtam, aztán annyit mondtam:
–Jól van, törzsőrmester, majd csak lesz valahogy!
II.
Délelőtt 9 órakor ismét parancs érkezett!
A parancsot az új zászlóaljamtól kaptam. Ennek értelmében meg kellett szállnom a Belenkája pataktól északra eső részt, a vasúti töltést felhasználva a védelemre való berendezkedésnél. A védelmi vonal mintegy 400 méter széles lett!
A szakaszok délután 2 órára beásták magukat a hóba. A hógödröket futóárkok kötik össze. Elkészültek a kilövőállások is. Jelentést küldtem a zászlóaljhoz 13 órakor:
„A kijelölt terepszakaszt a század megszállta, a védelemre berendezkedett!”
A nap hátralevő részén a katonák a tereppel ismerkednek. A vasúti töltés tetejéről messze el lehet látni keletre. Száz, meg száz tankágyú dörög! Tüzek füstindái az egekig oszlopolnak! A látvány félelmetes!
Első éjszakáját töltötte teljes egységében a század a szabad ég alatt. Hógödrökben! Az éjjel 30 fokos hideg volt! A katonák fáztak! Az őrök közül egyesek alakokat láttak futkározni a ködben. Rémképeket láttak!
A puskák závárzatai befagytak. Pokrócok alatt kell éjjel tartani azokat! A bakák „pótasszonynak” nevezték el a puskát.
Háttérben nem messze, a parancsnokság épülete látszik. Olyan az érzésünk, hogy még itthon vagyunk!
Bementem a parancsnokságra, hogy telefonon híreket szerezzek. Érdemleges hír nincs! Nyugtalanak vagyunk! A hadseregünkről akarunk híreket hallani. Híreket kapni.
Szánon bementem Kövér Endrével Novij Oszkolba. Szét kell néznünk, mi van ott?
Jöttek, jöttek a kolduskatonák! A fagyottak, az erőtlenek, a vánszorgók nem kellettek Lóskaynak. Működik a gyűjtőcsoport! Az erősebb katonákat kiválasztják, nem mehetnek tovább. Átadják őket a karhatalmistáknak!
Azok továbbítják az embereket azonnal a város védelméhez szervezés alatt álló alakulatokhoz. Meg az északon, és délen működő osztagokhoz.
Kegyetlen eszközök kényszerítik az apatikus bakákat az engedelmességre. A parancsok vonakodó teljesítéséért is felkoncolás jár!
Egy csendőrcsoporthoz érkeztünk. Magukból kikelve ordibáltak az odaérkező katonákra. Az öltözet, és a görnyedt testtartás miatt. Akiket kiválasztottak, durva szavakkal utasították:
–Kilépni! Mars! Megtanítunk az elfelejtett fegyelemre!
Ezek a vezényszavak az elgyengült gerinceket eltördelték!
Másik csoporthoz közelítettünk. Nézzük a piszkos munkát.
Két német altiszt ment el mellettük, látták a menekült bakákat, hallották a kiabálásokat. Tisztán hallottam, amit az egyik mondott: „Scheiss Volk!” [Szar nép!]
Pozíciónkon Kubinyi jelentette, hogy a belij kolodesi őrsnél jó a hangulat, az út eltorlaszolását jó zárnak lehet nevezni.
–A szakaszvezető?
–Magabiztos!
Telefonáltam a városba, hogy van-e valami újabb hír? A zászlóaljam elhagyott épületébe telepítették a telefon központot.
Hírek helyett az őrmester ezeket sápítozta:
–Semmit sem tudok, hadnagy úr! Azt mondják, hogy a város előtt vannak az oroszok! Szervezik és küldik a századokat a védelembe! Lóskay ezredes úr csinál itt mindent! Már németek is vannak a városban, hadnagy úr!
Hitvány információk!
Késő este csapatok érkeztek védelembe. Elhelyezkedési támpontjaikat még nem ismerem.
Erdélyi Béla hadnagy egyik ekkortájt írt, cím nélküli verse:
Jó lenne szabadulni innen,
öli fejemet a gond meg a fájdalom.
De bakáim lőnek, reményeik a
győzelmek felé nőnek, mindenkit
belső tüz éget, én is tüzelésre
kapom fegyverem, ezt kell tennem,
és hitvány gondjaimat elüzöm!
Ti havas harci árkok, ti vagytok
forró leheleteinktől most enyhe
lakások. Ideje lenne már kilépni
a veszélyes partokra és kódorogva
menni, menni, – keresve a multam
gondterhelten, – amit e harctéren elvesztettem.
1943. január.
A „Novyj Oszkoli” csaták.
