Copfos mesterlövészek, éjszakai boszorkányok – szovjet nők a frontvonalban

„Még ha élve is térsz vissza onnan, fájni fog a lelked. Most azt gondolom: sebesültem volna inkább meg a lábamon vagy a kezemen, inkább a testem fájjon. Így meg a lelkem fáj... Nagyon fáj” – mondta Marija Ivanovna Morozova, a minszki Élmunkás Autógyár nyugdíjba vonuló főkönyvelője az 1980-as években az őt meginterjúvoló belorusz író-újságírónak, a 2015-ben Nobel-díjjal kitüntetett Szvetlana Alakszijevicsnek. A második világháború során nők százezrei vették ki a fronton szolgálva részüket a Szovjetunió háborús erőfeszítéseiből, és voltak „Ivanuskinához” hasonló élményeik.

Bosszúra éhezve

A Szovjetunióban már a második világháború előtt megjelentek a nők a hadseregben: az első világháborúban nemcsak nővérként, hanem katonaként is részt vettek, majd a – feltehetően túlzó – adatok szerint a polgárháborúban tízezrével csatlakoztak a vörösök alakulataihoz.

Ennek ellenére – a többi államhoz hasonlóan – a nőknek a hadsereg kötelékeiben való foglalkoztatására a szovjet vezetés is csak ideiglenes megoldásként tekintett. Ráadásul az érintettek sem lelkesedtek az önkéntes szolgálat iránt: az orosz polgárháború és a Barbarossa hadművelet 1941. június 22-i megindítása között elvétve vettek csak részt önkéntes nők a fegyveres konfliktusokban.

Miután Németország megtámadta a Szovjetuniót, mind a hatóságok hozzáállásában, mind a nők harci kedvében gyökeres változás következett be: a gyengébb nemből ezrével csatlakoztak a Vörös Hadsereg alakulataihoz és a különböző szabadcsapatokhoz – javarészt kisegítő személyzetként. A második világháború alatt összesen 800 ezer szovjet nő szolgált a Vörös Hadseregben. Igaz, közülük mintegy 500 ezret besoroztak, 300 ezren viszont önkéntesként csatlakoztak harcoló honfitársaikhoz.

Az önkéntesek java része a fiatal, 18 és 25 év közötti korosztályból került ki. A legtöbb nőt az orvosi személyzet tagjaként, híradósként vagy a légelhárításban alkalmazták, de sokaknak sofőrként is jutott szerep. A férfiakkal ellentétben a nők besorozásával szemben a hatóságok számos feltételt támasztottak: bár a férfiak is csak megfelelő egészségi állapot és fizikai erőnlét esetén kerülhettek be a Vörös Hadsereg kötelékébe, meghatározott iskolai előképzettséget már nem írtak elő a számukra.

A rendeletek értelmében a valamely nem orosz etnikumhoz tartozó, paraszti származású nők számíthattak legkevésbé arra, hogy a hadsereg kötelékébe kerüljenek, ugyanis az előfeltételek között szerepelt az is, hogy csakis oroszul írni és olvasni tudók csatlakozhatnak a harcoló alakulatokhoz.

Bár az önkéntesek túlnyomó többsége orosz nemzetiségű volt, és városban élt, akadtak bőven kivételek is, mivel szinte alig volt olyan család, amelyet ne ért volna valamilyen formában veszteség. A második világháború során ugyanis megközelítőleg 27 millió (köztük 16 millió civil) szovjet állampolgár halt meg a harcokkal összefüggésbe hozható események következtében. Hatalmas feszültség halmozódott fel, és ez az esetek többségében a német megszállókkal szembeni bosszúvágyban csúcsosodott ki.

Aligha lehet csodálni, hogy a háború előrehaladtával a nők közül is egyre többen gondolták úgy, hogy nemcsak szanitécként, nővérként, telefonközpontosként vagy szakácsként, hanem katonaként is szeretnének harcolni a megszállók ellen.

Bár ebben, az esetek többségében, a fent említett bosszúvágy és a haza védelme vezette őket, voltak olyanok is, akik valamely közeli rokonuk politikai okokból történt letartóztatása miatt, úgymond a családjuk nevén esett „szégyenfoltot” szerették volna letörölni.

A megőszült katonalány

A szovjet katonai vezetők – feltehetően a lakossági elvárásokat is figyelembe véve – javarészt olyan helyekre vezényelték a katonanőket, hogy fogságba esésük esélye minimális legyen. Az alakulatok parancsnokai persze nem mindig fogadták szívesen a jelentkezőket, és gyakran azok kitartásán múlott, hogy végül csatlakozhattak-e hazájuk védelme érdekében a harcolókhoz.

A bevezetőben említett Marija Ivanovna Morozova őrvezető, a minszki Élmunkás Autógyár későbbi főkönyvelője még 18 éves sem volt a háború kezdetén. Egy tanfolyam elvégzését követően könyvelőként kezdett dolgozni, de ezzel egy időben már a kiegészítő parancsnokság által szervezett tanfolyamot is látogatta.

Amikor megjelent a kommunista ifjúsági szövetség, a Komszomol fiatalokhoz intézett felhívása a haza védelmére (a németek már Moszkva felé közeledtek), társaival együtt „Ivanuskina” is a frontra vágyott. A lányt a szigorú válogatási szempontok miatt többször is visszautasították, csak azután kapta meg behívóját, hogy több lánytársával Moszkvába utazott, és a fővárosi Komszomol-központtól kért segítséget.

Ivanuskináékat egy női mesterlövészképzőben készítették fel a harcra, majd a 62. lövészezredhez kerültek. Felettesük akár az apjuk is lehetett volna. Az ezredes kezdetben valóban ennek megfelelően bánt az új katonákkal, ám amikor látta felkészültségüket, szabadkozva visszavonta korábbi, alkalmatlanságukra utaló kijelentéseit.

A női katonatársakat lebecsülő magatartás persze nemcsak a 62. lövészezred ezredesére, hanem a Vörös Hadsereg sok katonájára is jellemző volt.

Az első bevetésén Marija Ivanovnának bizony megremegett a keze, mivel átvillant az agyán: célpontja, egy német tiszt hiába tartozik az ellenség kötelékéhez, mégis csak ember. Hasonló érzésről sokan számoltak be a visszaemlékezéseikben. Szintén Szvetlana Alekszijevics készítette azt az interjút, amelyben az egykor ugyancsak mesterlövészként tevékenykedő Klavgyija Grigorjevna Krohina úgy fogalmazott, hogy ő egész testében reszketni kezdett, amikor az első német katonával végzett.

Mint mondta, céltáblákra könnyű volt lőni, ám amikor hús-vér emberekkel kerül szembe, egészen más volt a helyzet. Krohinát egy szörnyű élménye keményítette meg. Miután egy kelet-poroszországi falu egyik leégett házában megpillantotta honfitársai elszenesedett csontjait, már nem okozott számára nehézséget az ellenség lelövése. 21 évesen, megőszült hajjal tért haza a frontról.

Remegése ellenére végül Marija Ivanovna Morozova is meghúzta a ravaszt, és el is találta a célpontot, ám az sosem derült ki a számára, hogy megölte-e vagy csak megsebesítette a német tisztet. Számításai szerint Ivanuskina a háború során 75 ellenséges katonát lőtt le, 11 harci kitüntetést szerzett, de a borzalmakat nem tudta elfelejteni, idős asszonyként is rémálmai voltak, és Szvetlana Alekszijevicsnek bevallotta, hogy képtelen volt megnézni egy háborús filmet.

Éjszakai boszorkányok

A Morozovához és Krohinához hasonló mesterlövésznőkből nem volt hiány, a mintegy 2000 szovjet nőtársuk közül a „legeredményesebb” Ljudmila Pavlicsenko volt. Ő 309 ellenséges katonával végzett. A Kijevi Egyetemen történésznek tanuló lány az elsők között jelentkezett önkéntesként a Vörös Hadseregbe, az illetékesek azonban őt is el akarták hajtani, mondván, talán jobb lenne, ha nővérként próbálkozna. Végül mégis elfogadták a jelentkezését, és besorozták a 25. lövészhadosztályba.

A kezdeti bizonytalankodás után, egyik bajtársa halálát követően kezdett mind pontosabban célozni. Pavlicsenko négyszer is súlyosan megsérült, és bár egy idő után a németek is vadásztak rá, a Szovjetunió egyik legnagyobb hőse túlélte a háborút, amely számára „mindössze” egy évig tartott. 1942 őszétől ugyanis már a nyugati szövetséges államokba utazott, hogy meggyőzze őket egy nyugati front megnyitásának a szükségességéről.

A Vörös Hadsereg flottájánál csak nagyon kevés nő teljesített szolgálatot, a második világháborúban harcoló országok között egyedülálló módon azonban a légierő fegyvernemeinél, például a bombázó és vadászlégierőnél is bevetettek önkénteseket.

Közülük az 588. éjszakai vadászbombázó ezred tagjai, „az éjszakai boszorkányok” óriási hírnévre tettek szert. A pilótanőket a németek nevezték el Nachthexennek, mivel szerintük repülőikkel úgymond a seprűnyélen repülő boszorkányokra emlékeztető hangot adtak.

Az éjjeli boszorkányok a permetezésre és a pilótaképzésre tervezett, fából és vászonból készített Polikarpov Po-2 típusú – állítólag gyakran virágokkal díszített – biplánjaikkal 1942-től a háború végéig több mint 30 ezer bevetésen vettek részt, és összesen 23 ezer tonna bombát dobtak le az ellenségeikre. A Polikarpovokat navigáló pilótanők a célhoz közeledve alapjáratra kapcsolták a motort, így a földön tartózkodó ellenséges katonák csak egy süvítő hangot hallottak, mielőtt ráeszméltek volna, mi is történik valójában.

Gúnynevükhöz alighanem hozzájárult az is, hogy a hölgyek csak éjszaka – rádió és radar nélkül, mindössze iránytűjük és térképük segítségével – repültek, mivel a leharcolt, elavult technikai jellemzőkkel rendelkező gépeik nappali bevetésre túl lassúak lettek volna.

Sikereiket annak ellenére aratták, hogy a körülmények finoman szólva sem voltak a legmegfelelőbbek. A nyitott pilótafülkével rendelkező gépekben télen szinte megfagytak, ha pedig eltalálták repülőjüket, nem sok reményük maradt a túlélésre, ugyanis még ejtőernyőjük sem volt.

A világtörténelemben mindössze két női „ászpilóta” ismert – ők szintén a Vörös Hadseregben harcoltak a második világháborúban. Az 586. vadászezredből indult, később a sztálingrádi frontra került, moszkvai zsidó családban született Lidija Litvjak 12, barátnője, Jekatyerina Budanova pedig 11 győzelmet aratott (ebből egyes hadtörténészek szerint ötöt más pilótákkal együtt ért el).

1943 nyarán mindkét pilótanő gépét lelőtték. Litvjaknak (akinek édesapját a rendszer ellenségének bélyegezve 1937-ben az NKVD kivégezte) csak 1979-ben azonosították a földi maradványait. Mivel pedig egészen addig fennállt annak a lehetősége, hogy német fogságba esett, csak utólag, 1990-ben kapta meg a Szovjetunió Hőse kitüntetést.