A Hitler elleni merénylet 60. évfordulója
Claus von Stauffenberg katonatiszt hatvan évvel ezelőtt, 1944. július 20-án kísérelt meg merényletet Adolf Hitler ellen.
Stauffenberg hőstette
| Claus von Stauffenberg |
Stauffenberg (teljes nevén Claus Schenk Graf von Stauffenberg) 1907-ben született. A konzervatív német katonaellenzéknek 1943-tól fő mozgatóereje volt Berlinben. Ez az ellenzék már 1938-tól kísérleteket tett Németországnak a nemzetiszocialista uralom alól való felszabadítására, majd fordulat kieszközlésére a második világháború menetében. A német tisztikarnak a Hitler háborús politikájából kiábrándult része azon volt, hogy tárgyalások kezdődjenek a nyugati hatalmakkal a háború befejezése érdekében. A merénylet előkészítésével párhuzamosan Stauffenberg társai Berlinben megkezdték egy új kormány megalakításának előkészületeit.
Már a Szovjetunió ellen indított "villámháború" kudarca megingatta jó német néhány ipari, politikai és katonai vezető személyiségnek Hitlerbe és kormányába vetett hitét, a sztálingrádi és a kurszki ütközet nyomán azonban még erősebben mutatkoztak a válság jelei. Abban az összeesküvő csoportban, amelyben Stauffenberg tevékenykedett, aktív szerepet játszott Karl Friedrich Gördeler, Lipcse volt hitlerista polgármestere, a légierő főparancsnoka, Johannes Popitz, volt tárca nélküli miniszter (1932-33), Fritz Diethof Schulenburg gróf, aki 1935-től 1941-ig Németország moszkvai követe volt, Erwin Rommel tábornagy, Hans Günther Kluge tábornagy, Ludwig Beck vezérezredes és mások.
Az összeesküvés, amennyire ez megítélhető, nem rendelkezett egységes politikai programmal, az uralkodó körök különböző csoportjai voltak benne képviselve. Közös célként Hitler és klikkjének félreállítását, és olyan új kormány megalakítását fogalmazták meg, amely a gazdasági-társadalmi rendszert megőrzi, és nem enged teret a baloldalnak.
Gördeler és Schulenburg polgári demokratikus kormányban gondolkodott, amelyben a legkülönbözőbb pártok és szövetségek vettek volna részt - a kommunista párt kivételével. Sok híve volt a nem hitleri típusú katonai diktatúrának is. Stauffenberg, Heften, Kwiernheim és mások azon a véleményen voltak, hogy a munkásság aktív részére is támaszkodni kell, sőt - ha hinni lehet Walter Görlitz német történésznek, a német vezérkarról írt nagyszabású munka szerzőjének - nem zárták ki a szövetségre lépést a kommunistákkal sem.
Míg Gördeler, Beck és néhányan mások azt vallották, hogy a Szovjetunió ellen folytatni kell a háborút, Németországot a Kelettel szembeni nyugati "határerőddé" kell változtatni, a német csapatokat vissza kell vonni Nyugat-Európából a Rajna mögé és a legharcképesebb, főleg harckocsi hadosztályokat a német-szovjet arcvonalra kell átcsoportosítani. Stauffenberg kapcsolatteremtést szorgalmazott a szovjet kormánnyal a béketárgyalások megkezdése végett, de véleményét nem vették figyelembe.
1944 közepén egyébként Németország már nem tudta tovább növelni hadseregének létszámát. A fegyveres erők létszámának jelentősebb felemelésére irányuló minden kísérlet az ország hadigazdaságának és ezzel együtt az egész német háborús gépezetnek az összeomlásához vezethetett. A Hitler-ellenes koalíció államai olyan fegyveres erőt vonultattak fel, amelynek létszáma többszörösen meghaladta nemcsak Németország, hanem egész szövetségi tömbje fegyveres erőinek
létszámát.
Peter Steinbeck karlsruhei történészprofesszor szerint a sikertelen merényletet követő hetekben Hitler mintegy hétezer embert vétetett őrizetbe, sorra hirdették ki a halálos ítéleteket is.
A Führer több olyan potenciális ellenfelét is kivégeztette, akinek nem volt közvetlen köze az összeesküvéshez. Egészben véve a németországi ellenállási mozgalom több mint tízezer részvevője esett a nemzetiszocialisták áldozatául. Steinbeck megállapította: "Egy bátor lépés, amely akkor balul sült el, történelmileg nem maradt eredménytelen: hat évtizeddel ezelőtt Claus von Stauffenberg megpróbálta Hitlertől megszabadítani Németországot. Az ellenállási mozgalom megmutatta, hogy Németországban voltak olyan erők, amelyek szembeszálltak a nemzetiszocializmussal. Az ellenállók voltak azok, akik megkönnyítették a németek számára a civilizált nemzetek körébe való visszatérést."
(Pirityi Sándor - MTI Panoráma)
1944. július 20. nemes hősei
Idén minden korábbinál nagyobb készülődés előzte meg Németországban a Hitler ellen 1944. július 20-án megkísérelt merénylet évfordulóját. Számtalan cikk jelent meg a Klaus Schenk von Stauffenberg gróf és társai által szervezett összeesküvésrő s annak hátteréről. A tv-adók pedig sorozatokban idézték fel a merénylet előzményeit, a főhadiszálláson végrehajtott robbantást, Hitler kegyetlen bosszúját.
Mint Joachim Fest történész megjegyezte, július 20. évtizedeken át "másodosztályú emléknap" volt az NSZK-ban. A nyugatnémet társadalmat erősen megosztotta a merénylet megítélése. Míg az emberek egy része egy demokratikus Németország élharcosait látta az összeesküvőkben, másik részük hazaárulóknak tekintette őket. (Friss felmérés szerint a németek 5-5 százaléka ma is megveti Stauffenbergéket, illetve elutasítja önfeláldozó tettüket.)
Az NDK-ban egyedül a kommunista ellenállók részesültek méltatásban - elszigetelt harcukat ma már az egyesült Németország történészei és publicistái is elismerik. Az ottani hivatalos vélemény az volt, hogy az összeesküvők csak saját bőrüket akarták menteni Hitler megölésével.
Tény, hogy a diktátor elleni utolsó, egyben legkomolyabb merényletre hat héttel a szövetségesek normandiai partraszállása, Németország két front közé szorulása után került sor. Ekkor már minden józan tisztnek (Stauffenberg és társai túlnyomó része aktív katonatiszt volt) látnia kellett, hogy a Német Birodalom elvesztette a háborút. Aki nem akarja, hogy a harcok az országot romhalmazzá, lakóit földönfutóvá tegyék, annak le kell fognia Hitler kezét. Ez pedig csak merénylettel lehetséges - vélték a Walküre-terv kidolgozói, élükön Henning von Tresckow törzskari főtiszttel.
A július 20. után kivégzettek névsora "olyan, mintha az ember kivonatot olvasna a Gothai Almanachból", a német nemesség törzskönyvéből - írta találóan Sebastian Haffner, a Harmadik Birodalmat kutató történész. Sokan az utóbbi években ezt úgy értelmezték, hogy a német arisztokrácia ádáz ellenfele volt a nácizmusnak és Hitlernek.
Egy másik történész, Stephan Malinowski nemrég kiadott könyvében viszont azt mutatta ki, hogy a sok gróf, báró és herceg hosszú időn át "egy húron pendült" a nácikkal. Ennek több oka és mozgatórugója volt.
Egyfelől a nemzetiszocialista mozgalom a 20-as évektől kezdve az ellen küzdött, aminek az arisztokrácia túlnyomó többsége is esküdt ellensége volt: köztársaság, demokrácia, parlamentarizmus, pártokon alapuló állam, szociáldemokrácia. A nemesek egyfajta világvégeként élték át az I. világháború után kitört forradalmat.
A junker tisztek számára a versailles-i békeszerződés korlátozó rendeletei (a német haderő létszámának 100 ezer főben történt korlátozása) effektíve a munkanélküliséggel voltak egyenlők: a Reichswehr tízezer nemesi származású tisztje közül csupán 900 maradhatott a helyén. A leszereltek kitörő örömmel fogadták Hitler fegyverkezési és haderő növelési lépéseit - hiszen az egzisztenciájukról volt szó.
A polgárellenesség mellett az antiszemitizmus is erős kapocs volt Hitler mozgalma és a nemesség között. Malinowski kimutatta, hogy a kékvérűek szövetsége már 1920-ban megkezdte a "fajidegen elemek" eltávolítását a soraiból. A kis- és főnemesek pedig 1930-tól kezdve (Hitler ekkor még nem volt hatalmon!) tömegével léptek be az NSDAP-be és az SS-be. A hitleri terrorszervezet Obergruppenführerjei (a második legmagasabb rendfokozat) közül minden ötödik nemesi
családból származott.
A július 20-t idéző berlini emléktáblákon látható nevek megerősítik Haffner megállapítását a Gothai Almanachról. A német nemesség nélkül nem lett volna lehetséges a 60 évvel ezelőtti merénylet. Ám - teszi hozzá Malinowski - Hitler sem juthatott volna nélkülük hatalomra 1933. január 30-án.
(MTI Panoráma - Dorogman László)
