Brit börtönökből nőttek ki a kenyai internálótáborok

Az 1950-es évekbeli kenyai Mau Mau felkelést letörő, hírhedt brit internálótáborok rendszere nem kivételes válaszreakció volt a válságra, hanem az 1920-as évek óta működő gyarmati büntetés-végrehajtási gyakorlat kiterjesztése – mutatta be Ian Caistor-Parker, a Warwicki Egyetem történész-kutatója a The Conversation tudományos portálon közzétett legújabb cikkében. A kutatás bizonyítja, hogy a tömeges, jogalap nélküli fogva tartás és a kényszermunka már évtizedekkel a felkelés előtt intézményesült a kelet-afrikai gyarmaton.

Az 1952 és 1960 közötti Mau Mau lázadás során a brit gyarmati hatóságok becslések szerint százötvenezer kenyait zártak úgynevezett szükségállapoti (vagy „vészhelyzeti”) internálótáborokba.

A fogvatartottakat bírósági ítélet nélkül, puszta gyanú alapján tartották fogva, s úgynevezett „rehabilitációs” programokon kellett átesniük, ami a gyakorlatban brutális kényszermunkát, állandó bántalmazást és rossz higiéniai körülményeket, az ellenállókkal szemben pedig szisztematikus, államilag jóváhagyott kínzást jelentett. A széles körű nemzetközi felháborodás (különösen az 1959-es holai mészárlás, amikor az őrök tizenegy rabot vertek agyon) végül a brit uralom tarthatatlanságához és Kenya 1963-as függetlenné válásához vezetett.

Ian Caistor-Parker kutatása ugyanakkor rávilágít, hogy ez a hírhedt táborrendszer egy korábbi, még 1926-ban létrehozott, és a felkelés kitöréséig több mint négyszázezer embert fogva tartó internálótábor-hálózaton alapult. A brit közigazgatás eredetileg azzal a céllal hozta létre ezeket az intézményeket, hogy mentesítse a túlzsúfolt börtönöket, és elkülönítse a köztörvényes bűnözőket azoktól, akiket pusztán „technikai” (adminisztratív) szabálysértések – például az adófizetés vagy a kényszermunka-törvények megszegése – miatt zártak el.

Ezen internálótáborok napi felügyeletét a helyi körzeti biztosok látták el, miközben a legfőbb jogkör a börtönhatóságoknál maradt. Ez az átfedés olyan adminisztratív felelősségvállalási hiányt, „joghézagot” eredményezett, amely katasztrofális következményekkel járt.

Gazdasági kényszer és állami erőszak

Kenya felett a britek 1895-ben vették át az irányítást (Brit Kelet-afrikai Protektorátus néven, majd 1920-tól koronagyarmatként). A helyi brit adminisztráció nyíltan ösztönözte az európai telepesek beáramlását, akiknek a legtermékenyebb földeket utalták ki. Ez a 20. század közepére súlyos földhiányt idézett elő a vidéki kenyai lakosság körében, a városokban pedig drámai nyomornegyedek alakultak ki, ami egyenesen vezetett a kiterjedt gyarmatellenes lázadáshoz, a Mau Mau felkeléshez.

A kutatás megállapította, hogy az 1920-as évektől működő, eredetileg a börtönök enyhébb alternatívájaként funkcionáló internálótáborok idővel túlzsúfolt, rosszul felügyelt kényszermunkatáborokká fajultak, ahová a hiányos nyilvántartás miatt sokszor többszörösen visszaeső, súlyos bűnözőket is bezártak.

Az 1937-es hivatalos felülvizsgálat és a londoni reformkövetelések ellenére a rendszer érintetlen maradt. Ennek legfőbb oka a gazdasági érdek volt: az alulfinanszírozott helyi önkormányzatok számára az őrizetesek ingyenes és nélkülözhetetlen kényszermunkaerőt jelentettek az infrastruktúra fenntartásához.

A történész szerint az egykori rendhagyó elzárási forma és az 1952 utáni tömeges, jogalap nélküli fogva tartás között tehát közvetlen a folytonosság. Az intézményi felelősség és a jogi garanciák hiánya tette lehetővé, hogy az eredeti internálótáborok szinte azonnal és gördülékenyen alakuljanak át a felkelést elfojtó gépezet brutális fogolytáboraivá.