Bár aprólékosan előkészítették, véres kudarc lett a híres „nagy szökés” végeredménye

1963 nyarán debütált A nagy szökés című játékfilm Steve McQueen, Charles Bronson, Donald Pleasence és mások főszereplésével, amely örökre a köztudatba emelte a tényt, hogy 1944 márciusában egy csapat szövetséges repülős hadifogoly nagyszabású szökési kísérletet hajtott végre a Stalag Luft III névre hallgató német hadifogolytáborból. A film a szóban forgó esemény egyik túlélőjének könyve alapján készült, azonban jelentős változtatásokkal.

Egy cél mindenek felett

A tábort 1942 márciusában hozták létre az alsó-sziléziai Sagan (ma Żagań, Lengyelország) közelében, Berlintől 160 kilométerre délkeletre. A helyszínválasztásban jelentős szerepet játszott a terület homokos talaja, amelyről tudták, lazaságával megnehezíti az alagutak kialakítását. A tábor fenntartója a német légierő, a Luftwaffe volt, és kimondottan a lelőtt repülőgépek személyzetének elszállásolására épült.

A Stalag Luft III két nagy szökési kísérlet miatt vált híressé az utókorban. Az első, 1943-as eset szolgált az 1950-es A faló (The Wooden Horse) című film alapjául, míg a második, 1944-es kísérlet a híres 1963-as mozifilméül. Mindkét film egy-egy túlélő által írt könyv alapján készült. Az első kísérletben csupán néhány fő vett részt, a második ennél sokkal nagyobb szabású volt.

A táborból történő második szökést még 1943 márciusában kezdte el tervezni Roger Bushell, a brit légierő (RAF) őrnagya. A hadifoglyok egymás között továbbra is érvényesnek tekintették a katonai hierarchiát, így a terv a rangidős fogoly, Herbert Massey RAF-dandártábornok jóváhagyásával haladt előre. Bushell lett a tervezés és kivitelezés fő irányítója. A cél kimondottan az volt, hogy minél több foglyot meg tudjanak szöktetni.

A szökést tervező foglyok több gonddal is szembesültek. Mivel rendszeresek voltak a jóval kevésbé átgondolt kisebb-nagyobb szökési kísérletek, a német őrök nagy figyelemmel kísérték a foglyok minden ténykedését, és rendszeres razziákat tartottak. A homokos talaj kimondottan megnehezítette az alagutak ásását, ráadásul a foglyok barakkjai szándékosan messze voltak a kerítéstől, amely alatt a szökésre szánt alagutaknak át kellett haladniuk. Mindez azonban nem törte le a többségében brit, illetve egyéb nemzetközösségbeli foglyok lelkesedését – gyakorlatilag nem volt más, amivel foglalkozniuk kellett volna a tábori élet során.

A nagyszabású szökési kísérlet eredeti célja mintegy 200 ember kijuttatása volt. Hogy több lábon álljon a terv, Bushell elrendelte, hogy három alagutat fúrjanak, ezek neve Tom, Dick és Harry lett (a három név egy angol kifejezés, amely az ismeretlen, illetve általában vett idegenekre, jöttmentekre utal). A titoktartás végett a hadifoglyok kizárólag e nevek használatával beszélhettek az alagutakról – Bushell azzal is megfenyegette őket, hogy hadbíróság elé állít bárkit, aki kiejti száján az „alagút” szót. Logikája az volt, hogy ha egy vagy akár két alagutat fel is fedeznek és megsemmisítenek a németek, biztosan nem számítanak majd egy harmadik létezésére is.

Biztosra menni

A járatok bejáratait a foglyok igyekeztek feltűnésmentes helyeken kialakítani. A „Tom” alagút az egyik barakk egy sötét sarkából indult nyugati irányba, egy tűzhely kéménye mellett. Ezt a járatot felfedezték az őrök, és dinamittal beomlasztották.

A „Dick” bejárata egy mosdó vízgyűjtő gödrében volt elrejtve, ez a járat rendelkezett a legbiztosabb csapóajtóval. A „Tom” járattal megegyező irányba haladt – a foglyok úgy gondolták, erre az épületre biztosan nem fognak gyanakodni a németek, mivel igen messze volt a kerítéstől.

Végül a tábortól nyugatra lévő erdőt, ahol a felszínre kellett volna érnie, a tábor bővítése keretében kiirtották (a tábor e részén szállásoltak el később amerikai foglyokat). Innentől a Dick tárolóhellyé vált, ahová törmeléket, földet és fontos tárgyakat, például hamis dokumentumokat rejtettek.

A „Harry” alagutat a másik kettőtől eltérően észak felé kezdték el kialakítani. Ez az adminisztrációs épület és a gyengélkedő alatt is áthaladt, bejárata pedig egy tűzhely alá volt rejtve. Ezt az alagutat nem fedezték fel a szökési kíséretig az őrök, így a foglyok ezen haladtak át.

Miután a kísérlet során felfedezték, feltöltötték homokkal és szennyvízzel, majd cementtel zárták el bejáratait. Az alagutak mindegyikét körülbelül 10 méter mélyre ásták le függőlegesen, mielőtt elkezdtek volna velük vízszintesen haladni. Bushell és társai tudták, hogy az ilyen típusú szökések megakadályozása céljából a németek mikrofonokat helyeztek a föld alá, hogy érzékelhessék az esetleges alagútásást, e mélységben azonban ezek már nem jelentettek fenyegetést.

Kemény munka

A tervbe beavatott foglyok feladataik szerint voltak csapatokra osztva. A „biztonsági csapat” tartotta szemmel az őröket, különösen az úgynevezett „görényeket”, akik a legváratlanabb helyeken tűntek fel átkutatni a foglyok környezetét. A „biztonságiak” különféle jelzések egész rendszerét találták ki a többiek figyelmeztetésére – köhögés, egy bizonyos ablak becsukása, a figyelő kezében lévő könyv becsukása, és egyéb hasonló módszerek – ha jönni látták a „görényeket”.

Külön feladatot jelentett az ásásból származó törmelék feltűnésmentes elszórása. Az ezzel megbízott foglyokat „pingvineknek” hívták mozgásuk miatt, amellyel a ruhájuk alá rejtett zsákokban lévő földet apránként maguk alá szórták menet közben. A célhoz a „pingvinek” nagykabátokat viseltek, amíg az időjárás megengedte, a nyári napokon pedig a napozáshoz kiterített pokrócokban hordták ki diszkréten a szabadba a földet.

A találékonyság az előkészületek csaknem minden összetevőjében előkerült. A foglyok maguk barkácsoltak iránytűket, hamisítottak úti okmányokat és szabtak méretükre civil ruhákat, illetve német egyenruhákat. Segítségükre volt a szükséges anyagok beszerzésében a Vöröskereszt, amely rendszeres segélyszállítmányokat vitt a táborokba. E szállítmányok többsége tartalmazott élvezeti cikkeket is, például csokoládét, kávét, illetve cigarettát. Számos német őr együttműködött a foglyokkal, a Vöröskereszttől kapott élvezeti cikkekért cserébe az őrök civil ruhákat, vasúti menetrendeket, térképeket, valamint hamisítványok alapjául használható hivatalos papírokat adtak a foglyoknak.

Amikor csak tehették, a foglyok igyekezték úgy beosztani a munkarendjüket, hogy a nap 24 órájában haladjanak a munkálatok. Az ásás nehéz és frusztráló feladat volt a laza talaj miatt, és a járatok többször be is omlottak. Ennek ellenére stabil volt a haladás – a „Tom” már 80 méternél járt, amikor az őrök felfedezték. Ezzel nem érte még el az erdőt, de már mintegy 40 méterrel kívül volt a kerítésen. Leleplezését óriási csapásként élték meg a szabadságra vágyó foglyok, azonban igazolta Bushell elővigyázatosságát: a németek valóban nem számítottak egynél több járatra, annak ellenére, hogy a „Tom” volt a tábor történetében a 92. felfedezett alagút.

A foglyok ezt követően – miután a tábor bővítésének iránya miatt a „Dick” nem volt opció – minden erőfeszítésüket a „Harry” járatba fektették. A járat végső hossza több mint 102 méter lett. Az egyik fogoly által ellopott villanyvezeték segítségével sikerült kivilágítaniuk is, és bizonyos szakaszonként a mindössze 0,6 méter széles alagútba nagyobb tereket is alakítottak, ahol építőanyagokat lehetett elhelyezni, illetve az egyik fogoly által eszközölt levegőpumpáló berendezést üzemeltetni. Ez az eszköz akadályozta meg, hogy oxigénhiány lépjen fel a járatban.

Többek között az ehhez tartozó csöveket is a Klim nevű tejport tartalmazó fémdobozokból készítették, amelyeket szintén a Vöröskeresztnek köszönhettek. A járat falait az ágyaikat alátámasztó deszkák, illetve más fadarabok segítségével stabilizálták. A munka megkönnyítése és felgyorsítása érdekében a „Harry” járatban még fából készült síneket is leraktak, melyeken gyorsabban és hatékonyabban juttathatták az alagút vége felé az anyagokat.

Cseberből vederbe

1944 tavaszának közeledtével a „Harry” egyre közelebb került az erdő biztonságot jelentő széléhez. Március elsején a gyanakvó németek hirtelen eltávolítottak 19 embert az együtt dolgozó foglyok közül, és egy másik, közeli táborba szállították át őket. A 19 gyanúsnak ítélt ember közül azonban mindössze hatnak volt köze a szökés előkészületeihez.

23 nappal később, március 24-én elérkezett a várva várt hold nélküli éjszaka, és megkezdődött a szökés. A dolgok egyáltalán nem mentek simán: mint kiderült, csupán három méterrel ugyan, de az erdő előtt, nyílt terepen volt az alagút kijárata. A szökő foglyok gyors észjárása ismét megmutatkozott: a kijutott emberek egy kötelet vezettek vissza a járatba, ezt megrázva jelezték, ha úgy látták, nem figyelnek éppen arrafelé az őrök – ez azonban azt jelentette, hogy minden egyes szökevény mozgását az őrökéhez kellett igazítani, ami jelentősen korlátozta, hányan juthatnak ki az éjszaka folyamán.

A gondokat tetézte, hogy a nagy sietségben több helyen részlegesen beomlott az alagút, az akadályok elhárításával pedig sok idő ment el. A világítás is megszűnt az alagútban: egy közeli szövetséges bombázás miatt a németek az egész tábor áramellátását lekapcsolták. Reggel 4:55-ig mintegy nyolcvanan jutottak ki a „Harry” járatból, ekkor egy arra járó őr észrevette, amint a hideg reggeli levegőn kicsapódó gőz emelkedett ki a melegebb hőmérsékletű alagút kijáratán. Az őrök ezután négy embert fogtak el a kijáratnál, a többiek eltűntek az éjszakában.

A megtorlás

A szökés híre hamar eljutott Berlinbe. Heinrich Himmler SS-fővezér több tízezer katonát mozgósított a szökevények keresésére, és három fő kivételével mindet elfogták. Hitler személyes parancsára példát statuáltak a jövőbeni szökések elkerülésére: az elfogottak közül 50-et kivégeztek, köztük Bushellt is. A brit légierő nyomozói a háborút követően a Gestapo és a Kriminalpolizei 18 tagját tartóztatta le a kivégzések gyanúsítottjaként, akik közül 14-et halálra is ítéltek.