Akik egymást segítették az égbe – IV. Károly és Zita holtig tartó szerelme

„Nem tudom elképzelni, hogy lenne még egy olyan pár a világon, akik annyira szeretnék egymást, mint te meg én!” – mondta egyszer hitvesének, Zitának Habsburg–Lotaringiai Károly. A kezdeti láng később sem hagyott alább, az egymásba fülig szerelmes házaspár Istenbe kapaszkodva gyönyörű közös életet élt. Jól tudták, hogy mit jelent az a szó, hogy életszövetség, jól tudták, hogy az uralkodói vagy a szülői kötelességek teljesítésére hivatkozva nem hanyagolhatják el egymást, ami miatt, valamint az egymásba vetett, kölcsönös bizalmukat látva sokan megszólták őket. Zita a szó szoros értelmében vette a „holtomiglan, holtáiglan” ígéretét, férje korai halálát követően egykori fogadalmukat újrafogalmazta: „Mostantól fogva azon munkálkodjunk, hogy újra láthassuk egymást az égben!”

Vallásossága miatt a szívébe zárt

A Bourbon-Pármai Zitáról szóló hézagos magyar szakirodalomban olvashatjuk: „védőszentjével ellentétben Zita nem volt szent, és sohasem érzett kedvet a kolostori élet után”. A szerző, Csonka Emil ezen a téren óriásit tévedett, hiszen Zita életének (1892–1989) szinte minden szakaszában helyet kaptak a kolostorok. Tanulmányait bentlakásos egyházi iskolákban végezte, 1926-ban úgynevezett oblációs fogadalmat tett. Ez a világi harmadrendekhez hasonló önfelajánlást jelent a Szent Benedek-i Regula szerinti életre.

Hitéletében meghatározó lett fogadalmának helyszíne, a solesmes-i Szent Péter-apátság, ahol istenes élete mély nyomot hagyott. (Napjainkban egy itt szerveződött egyesület kezdeményezte Zita szentté avatási eljárását.) Miután az özvegy Zita királyné felnevelte a gyermekeit, pápai engedéllyel évente három hónapot szemlélődő imádságban, szerzetesi tevékenységet végezve élt, és 1962-ben végleg Svájcba, a zizersi Szent János-kolostor öregotthonába költözött.

„Én vagyok a legboldogabb ember a földön”

Zita nagy szabadságban, vidéken töltötte gyermekkorát, nem kényszerült idejekorán magára venni a rideg bécsi udvar szokásait, korán hozzáedződött az önálló döntésekhez. Ezzel nagy segítségére lett Habsburg–Lotaringiai Károlynak (1887–1922), aki a leggondosabb neveltetés ellenére is bizonyos fokú önállótlansággal küzdött.

Zita mégsem ezzel vagy a szépségével, hanem a vallásosságával hódította meg Károly szívét. Hozzá hasonlóan Zita is jó felfogású, szorgalmas gyerek volt, és gyorsan tanult. Eszes volt, talán még Károlynál is eszesebb. Mindketten nagyon jó nyelvérzékkel voltak megáldva, és soknyelvű környezetben is nőttek fel.

Zitát édesapja hatására elsősorban a humán tárgyak érdekelték. Károlyhoz hasonlóan kedvelte a magyarokat, mert alapvetően jó kedélyűeknek tartotta őket, akik tudnak nagyon figyelmesek, komolyak is lenni, és mint mondta: „ha a hazájukról beszélnek, annyi hűség árad a szemükből”.

Zita névnapja április 27-ére esik. Ezen a napon tanulóévei alatt is mindig hazatért, és nagy vendégséget szervezett. A szünidőt Itáliában vagy ausztriai birtokukon, Schwarzauban töltötte. Még gyermekkorában ismerte meg itt Károlyt, akiről az első benyomása az volt, hogy milyen sokat foglalkozik öccsével: „Ő olyan, aki törődik a másik emberrel!”

Károly sem felejtette el a gyermekkori találkozás élményét, és amikor feleséget keresett magának, visszagondolt Zitára, akit szépsége és vallásossága miatt már akkor a szívébe zárt. A középiskolai évek alatt ugyan nem találkoztak, de amikor 1909-ben újra meglátták egymást, hamar egymásba szerettek. Zita akkor 17 éves volt. Ezután nem telt bele három év, hogy Károly és Zita férj és feleség legyen. Pedig Károly édesanyja kezdetben Zita egyik nővérét szemelte ki a fiának.

Károly Máriacellben kérte meg Zita kezét. A Szűzanyára bízták magukat, jegygyűrűjükbe ezeket a szavakat vésették: „Oltalmad alá futunk Istennek Szent Szülője.” A hivatalos leánykérésre Pianoréban került sor 1911. június 13-án. Az eljegyzést másnap szűk családi körben tartották, ekkor fogalmazta meg Károly közös életcéljukat: „Mostantól egymást kell kölcsönösen az égbe vezetnünk!”

Röviddel később Mária Antónia Rómába látogatott, hogy X. Piusz pápa áldását kérje a fiatal jegyesek számára. A pápa magánkápolnájában fogadta az örömanyát, aki a Szentatya jelenlétében ezekkel a szavakkal próbálta elhessegetni aggodalmait: „Kétségtelenül soha nem lesz belőlük uralkodói pár.” „De sajnos igen, reájuk nézve sajnos” – válaszolt fájdalmas pillantással a pápa.

Az eljegyzéshez közeli napokban Károly éppen Ferenc József személyes képviselőjeként volt jelen V. György londoni koronázásán. Visszatérőben a szerelmes főherceg mindenképpen útba akarta ejteni jegyesét, de ehhez meg kellett szereznie Ferenc József beleegyezését. Amint megérkezett Bécsből a jóváhagyás, Károly azonnal intézkedett. Még aznap éjszaka táviratozott Zitának, és másra se tudván gondolni a visszaút állomásait és a vonat csatlakozási lehetőségeit tervezgette, hogy minél előbb odaérhessen Pianoréba. Nevelőjének írta ekkor: „Én vagyok a legboldogabb ember a földön, mert ilyen jegyese a világon nincs senkinek!”

„Sietnünk kell haza, mert éhes a kisfiam!”

Esküvőjüket 1911. október 21-én tartották meg a pármai hercegek schwarzaui kastélyában. A latin és francia nyelven zajló szertartásokat a pápa személyes követeként a család régi barátja, Monsignor Gaetano Bisleti végezte, aki bő egy hónap múlva kapott a pápától bíbornoki kalapot. A Szentatya személyes üzenetet is küldött az ifjú párnak: „Az élet sok keserű órájában, amely bizonyára titeket sem kímél meg, az Istenbe vetett hit legyen támaszotok, és a boldog családi élet legyen mindenkor menedéktek!”

Nászútjuk alkalmával visszatértek Máriacellbe, hogy megköszönjék a Szűzanyának az esküvő kegyelmeit. Károly a hitvestársa felé külön esküvel megerősített őszinteségi magánfogadalmat tett, mert úgy gondolta, hogy szülei kapcsolatának megromlását egyedül a kölcsönös bizalom hiánya okozta. Életre szóló elköteleződésüket a kölcsönös bizalom hatotta át, mindig mindent megbeszéltek egymással, és ezt a bizalmas viszonyt nem törekedtek mindenáron elrejteni a kívülállók elől.

Zita gyakran az uralkodói kötelességeit ellátó férje közelében hímzett, de előfordult olyan megbeszélés is, amelyre Károly külön behívta hitvesét, és ilyenkor bele is szólhatott az eszmecserébe. Ez abban az időben botrányszámba ment, és számos intrika alapjául szolgált, a rágalmazók Zita királyné férje fölött gyakorolt túlzott befolyását emlegették.

Kettejük személyiségének nagyon sok közös vonása volt, erősítették egymásban a jót. Ezek közül kiemelkedik a vallásosság, a békevágy és a szociális érzékenység. Már a háború előtt jó kapcsolat, sőt barátság alakult ki a házaspár és a Rerum Novarum iránymutatását követő Seipel Ignác osztrák keresztényszocialista politikus között, aki papként Zita lelkiatyja volt.

Példamutatóan mértéktartó és egyszerű életvitelükből soha nem hiányzott a jótékonyság, a szegények és a rászorulók felkarolása. Egymásra találtak buzgó imaéletükben is. „Nem tudom elképzelni, hogy lenne még egy olyan pár a világon, akik annyira szeretnék egymást, mint te meg én!” – mondta egyszer hitvesének Károly.

Zita és Károly elsőszülött fia, Ottó 1912. november 20-án jött a világra. Az ő csecsemőkorához kapcsolódik Zitának az a szállóigévé vált mondata, amit egy udvari rendezvényen hallottak tőle: „Sietnünk kell haza, mert éhes a kisfiam!” Gyermekét ugyanis maga szoptatta, ami akkoriban szinte példátlannak számított társadalmi köreikben. Kapcsolatuk mélységét és komolyságát jelzi, hogy az ünnepségről együtt távoztak: életük során mindig közösen vállalták a különböző lemondásokat.

Károly és Zita uralkodásuk idején több udvari szokást megváltoztatott. Szerettek távol lenni a bécsi és a budai palotától, legszívesebben Reichenauban, Gödöllőn vagy Eckartsauban tartózkodtak. Vasárnaponként együtt mentek a szentmisére. Esténként a család közösen imádkozott, a nagyobbak naponta együtt mondták a rózsafüzért. A száműzetésben aztán többször előfordult, hogy Károly együtt ministrált gyermekeivel.

„Holtomiglan, holtáiglan”

A királyi pár összetartozás-tudatát példázza az is, hogy 1916 decemberében háromnapos böjttel és imával közösen készültek a magyar királykoronázási szertartásokra. Ők ketten különleges tartalommal telítették azt a mozzanatot, amikor Zita vállához érintették a Szent Koronát, kezébe adták a jogart és az országalmát, és így kísérték a helyére, éppen megkoronázott férje mellé, kifejezve ezzel a nő és férfi egymást kiegészítő, Isten alkotta egységét.

A királyi pár veszélyes helyzetekben is együtt maradt, akkor is, amikor megszólták őket hitvestársi hűségükért. Ilyen volt 1921-ben a király második visszatérési kísérlete Magyarországra, amikor Zita a gyermekeit hátrahagyva férjével tartott a halálveszélybe. Jól tudták, hogy mit jelent az a szó, hogy életszövetség, jól tudták, hogy az uralkodói vagy a szülői kötelességek teljesítésére hivatkozva nem hanyagolhatják el egymást.

Népeikért és gyermekeikért hozott áldozataikat közösen vállalták. Zita királyné sokszor vallott róla, hogy házaséletük legnagyobb támasza Károly király rendíthetetlen hite, vallásossága, reménye és szeretete volt, ami lelkesítette őt és az egész családot.

Igazi „pater familias”, a család atyja és feje, gyermekeinek rajongásig szeretett példaképe volt. Minden erejével azon fáradozott, hogy jobb apa lehessen annál, mint amit ő gyermekévei alatt a saját édesapja részéről tapasztalt.

Amikor szép életet élő házaspárokkal találkozunk, hamar észrevesszük, hogy mennyire hasonlítanak egymáshoz: ha nem a természetükben, akkor a viselkedésükben, a szóhasználatukban, sokszor még a külsejükben is. Megható, amikor ugyanezt özvegyeken látjuk, akik úgy élnek, mintha még mindig hazavárná őket a párjuk.

Ilyen asszony volt Bourbon-Pármai Zita, Boldog IV. Károly magyar király felesége, aki – vállalva az özvegyi sors nehézségeit – a maga részéről is meg tudta valósítani a „holtomiglan, holtáiglan” ígéretét. Hitvestársi kapcsolatuk nem ért véget Károly király halálával, csak megszakadt.

Amikor Zita rózsaszín ruhában térdelt 35 éves férje halálos ágya mellett, egykori fogadalmukat Isten akaratában megnyugodva újrafogalmazták: „Mostantól fogva azon munkálkodjunk, hogy újra láthassuk egymást az égben!” Zita ettől a naptól fogva csak gyászruhát viselt, de boldogan teljesítette férje végakaratát: hitre és emberségre nevelte Ottót és a trónörökös hét testvérét.

Egyedülálló családanyaként mind a két szülői szerepet egyszerre kellett teljesítenie, segítségül mintha megörökölte volna férje életszentségét. Csaknem 100 életéve alatt elmélyült benne mindaz, amit Károlyban látott, és kiegészült azzal a sok jóval, amit a saját személyiségében kiérlelt.