Aki elhitette, hogy Jancsi és Juliska a valóságban egy 17. századi gyilkos pék testvérpár volt
Vérfagyasztó mesék
A Grimm testvérek által megalkotott mese, a Jancsi és Juliska, azaz eredeti nyelven Hänsel und Gretel mondhatni szinte a világ minden generációja számára ismerős, a teória viszont már kevésbé, miszerint a testvérek valós személyek voltak. A történet először 1812-ben került kiadásra, a sikert követően pedig számos nyelvre lefordították, majd később rajzfilmek és filmek is készültek belőle. A tudományos megközelítéshez az inspirációt az az 1963-ban felfedezett információ alkothatta, hogy állítólag létezett a XVII. században egy gyilkos pék testvérpár. A bizonyítékot egy német író tárta a közönség elé azt állítva, hogy az alkotás valódi, megtörtént alapokon nyugszik.
A titkos mézeskalácsrecept
Az 1963-ban megjelent tényfeltáró könyv címe „Az igazság a Jancsi és Juliskáról,” melyben a szerző állítja, hogy létezett a XVII. századi Német-római Császárság területén egy testvérpár, akik foglalkozásuk szerint pékként keresték kenyerüket. Állítólag kioltották életét egy boszorkánynak, aki egyben tehetséges cukrász is volt azért, hogy megszerezhessék titkos mézeskalácsreceptjét.
A könyv olyan sikeres lett, mint maga a mese, a téma lázban tartotta mindkét Németországot. Míg az NDK és az NSZK lakosságát izgalommal töltötte el a könyv és rengetegen meg is vásárolták, lassan kiderült, hogy semmi sem bizonyítja az anyag hitelességét, sőt az egész csupán a szerző, a most 90 éves Hans Traxler meseíró agyszüleménye volt.
Claudia Schwabe, a Utah-i Állami Egyetem mesekutatója szerint ez a munka volt a világ legszenzációsabb átverése, mely még számos akadémikust és tudóst is megtévesztett. Traxler, a művének kiadását megelőzően, ám még ugyanabban az évben elolvasta C. W. Ceram A régészet regénye című könyvét, mely a nagy archeológiai felfedezések történetét mutatja be.
A háttértörténet és a tudomány összekapcsolása oly módon megihlette, hogy hamarosan nekilátott a németországi Kasselben megalapított Grimm-Múzeumban a fivérek utáni kutatómunkának, akik 1963-ban éppen 100 éve hunytak el.
Traxler fiktív alakja, Georg Ossegg egy tanár és amatőr archeológus, mint a híres Heinrich Schliemann, aki az ókori görög romokat és leleteket feltárta Trója városát keresve, hogy bizonyítékot találjon Homérosz Iliász című alkotásának valós alapjához. Ahogy az 1890-ben elhunyt Schliemann, úgy a könyvbéli Ossegg is megszállottan dolgozott, ám ő a Jancsi és Juliska történetében megjelenített mézeskalács házikót igyekezett meglelni.
Traxler szerint a tanárt 1945-ben tanulóival együtt a Hessen tartományban található Steinauba evakuálták, ahol találkozott egy helyi farmerrel. A férfi beszámolt Osseggnek arról, hogy Spessart hegység erdejében, melyet boszorkányerdőként is emlegetnek, található egy boszorkányház. Az épületet állítólag a farmer nagyapja saját szemével látta és járt is benne.
Az információ felkeltette Ossegg érdeklődését és további nyomozást tervezett, ám a háború végén visszatért szülővárosába, Prágába. Évekkel később, 1962-ben Spessart erdejébe költözött, hogy újrakezdje kutatását, melyet a Grimm fivérek meséjét hitelesnek tekintve kívánt folytatni. Elsőként a helyszínt szerette volna meghatározni, ahol a szülők a gyerekeket magukra hagyták, így egy meglehetősen kockázatos kísérletet hajtott végre.
Egy nyolcéves kisfiú zsebeit feltöltötte kavicsokkal és útnak indította egyedül az erdőben ugyanúgy, mint a mesében, kis eltérés, hogy ott Jancsi morzsákat hagyott maga után. A próbálkozás eredménytelen volt, de nem adta fel, ezúttal ő maga bolyongott az erdőben, mígnem egy tisztáshoz érkezett.
Eredményt a következő hónapok erőfeszítései hoztak, amikor a boszorkányház romjait meglelte a meglehetősen jó állapotban fennmaradt négy kemence alapzatával együtt. Az egyikben megpillantott egy női holttestet. A felfedezéstől lelkesedve kereste Jancsi zárkájának esetleges nyomait, ám ezzel kapcsolatban semmit sem talált.
A romok közt viszont megtalálta a ház ajtajának törött zsanérjait, ebből arra következtetett, hogy a testvérpár betört a házba, megölték a boszorkányt, majd a testet elégették. Azon véleményt, miszerint a receptért tették, arra alapozta, hogy az egyik falnál egy fémdobozban, elszenesedett mézeskalácsra bukkant, valamint sütőeszközökre és egy darab papírra, melyen a recept volt.
A gyilkos zaklató
Ossegg nyelvészeti vizsgálatokat is végzett, melyek arra az eredményre vezettek, hogy a boszorkány a Szász-Anhalt tartománybeli Wernigerode térség nyelvjárását használta. Az oktató azonnal ellátogatott a helyi levéltárba, ahol talált egy Wernigerode-i kézirat megnevezésű dokumentumot, mely Katharina Schraderin 1647-es bírósági tárgyalását írja le, aki azért került az igazságszolgáltatás elé, mert boszorkánysággal vádolták. Szerencsés véletlen volt, hogy éppen ezek az iratanyagok túlélték az idő múlását, így Ossegg egyre előrébb jutott nyomozásában.
A megvádolt nő Quedlinburg kolostorában végezte feladatát, ahol népszerű gyömbérkenyerét is feltalálta. A finomság receptje felkeltette kollégája, Hans Metzler érdeklődését is, így fondorlatosan feleségül kérte annak reményében, hogy így a receptet is megszerezheti.
A nő elutasította, Metzler bosszúból pedig boszorkánysággal rágalmazta, így a korszaknak megfelelően bírósági eljárás keretein belül vizsgálták meg a vádakat. Hivatalosan felmentették Katharina Schraderint, aki ezt követően az emberektől távol, inkább az erdőbe menekült, ahol felépítette mesebeli házikóját.
A zaklató férfi itt is megtalálta és húga segítségével meggyilkolta, majd a gyömbérkenyér receptjének keresése közben talált néhány mézeskalácsot, amit magával vitt és később megpróbált maga is megsütni. Metzlert megvádolták a gyilkossággal, ám bizonyíték hiányában szabadon bocsátották.
A tettes ezt követően Nürnbergbe költözött, ahol népszerűvé tette saját neve alatt a Katharina házából eltulajdonított mézeskalácsokat. A Traxler által szőtt történetből természetesen egy szó sem igaz, ennek ellenére mindent elkövetett, hogy hiteles legyen, így a 120 oldalas könyv több mint 40 fényképet tartalmazott bizonyítékként.
A szerző maga pózolt Osseggként egy Columbo-stílust idéző ballonkabátban, valamint kalapban napszemüveggel, műszakállal és műbajusszal. Visszaemlékezve azt mondja, hogy a fotózás közben Peter von Tresckow fényképésszel kitűnően szórakoztak az egész histórián és a képeken.
Ez is érdekelhet
1964-ben fény derült az ugratásra, ugyanis feltűnt valakinek, hogy a mézeskalács receptje egy Dr. Oetker könyvből származik. A botrány ellenére sok ember továbbra is valóságosnak hitte a fikciót és a kiadó rengeteg olvasói levelet kapott, melyben követelték az igazságot.
A Spiegel 1964/28. lapszáma beszámolt arról, hogy az egyik felháborodott olvasó feljelentette a szerzőt csalásért, a rendőrség ki is hallgatta, ám vádemelésre nem került sor. A megtévesztés ellenére számos példányban újranyomták a könyvet és több százezer darab kelt el, ráadásul 1987-ben egy filmes adaptáció is készült a műből Jean-Pierre Léaud főszereplésével.
Miért fizessen elő?
Pénzt takarít meg
Házhoz visszük
Hozzáférés a teljes digitális archívumhoz
