A véletlen sodorta a cannes-i filmfesztiválra Európa szívtipróját, Alain Delont

„A nők voltak azok, akik szerettek engem, akik elindítottak karrierem útján és akik harcoltak értem” – mondta az 1935. november 8-án született Alain Delon, aki ma ünnepli 86. születésnapját. A szívtipró, francia színészlegenda több mint száz filmet forgatott, és hosszú karrierje során számos műfajban tette le névjegyét.

Zűrös gyermekkor

Alain Delon a Párizshoz közel fekvő Sceaux városában született. Nem sokáig élvezhette az otthon melegét, mert szülei, gyógyszertáros anya és mozitulajdonos apja 1940-ben elváltak és gyermeküket nevelőszülők gondjaira bízták. Nincs az a négyéves gyermek, aki az ilyen típusú változásokat ne élné meg traumaként, így nem csoda, hogy a kis Alainból egy igazi, kezelhetetlen kiskamasz lett.

A gyermekkor azonban tartogatott számára még egy csavart: a nevelőszülők ugyanis gyilkosság áldozatává váltak, így az anya 11 éves korában újra szárnyai alá vette fiát, akit kezelhetetlen magatartása miatt sorra bocsátottak el a különféle tanintézményekből. Delon végül 15 esztendős korában fejezte be tanulmányait. A rakoncátlan ifjúnak ezután anyja új férje mellett, mészárossegédként kellett helyt állnia. A véres szakmát azonban nem Delonnak találták ki, ezért az ifjú 17 évesen úgy döntött, katonának áll.

1954-ben a francia haditengerészet ejtőernyőseként Indokínában harcolt. A seregben elmondása szerint jól érezte magát, hiszen ott végre egy közösséghez tartozott. A hadsereg azonban idővel nem tartott igényt szolgálataira, ugyanis még 1956-ban, szerződése lejárta előtt megkapta az obsitot. A pletykák szerint az ifjú ejtőernyős a seregben sem bírta a kötöttségeket, egyesek szerint pedig túl kegyetlen volt.

A szívtipró

Párizs tárt karokkal várta a fiatal veteránt, aki előnyös, megnyerő külseje miatt könnyen szerzett barátokat. Delon portásként, futárként és pincérként kereste kenyerét a francia metropoliszban. Felszolgálóként ismerkedett meg egy fiatal színésszel, bizonyos Jean-Claude Brialyval, akivel olyan jó cimboraságba keveredett, hogy együtt leutaztak délre, és belevetették magukat a cannes-i filmfesztivál forgatagába.

Amikor 2019-ben megkérték, hogy elevenítse fel első cannes-i látogatását, Delon Brialy helyett egy hölgyet emlegetett: „Nincs túl sok emlékem a fesztiválról. Egy lánnyal voltam, aki odavolt értem, és engem nem nagyon érdekelt maga a rendezvény. Keresztülgyalogoltam a vörös szőnyegen és megnéztem mindenkit, és ők is engem, mert – megbocsássanak, de – elég jól néztem ki.”

A nagy nézelődés a 21 éves, kölcsönszmokingban sétálgató Delon számára álomszerűen végződött, ugyanis a tehetségekre vadászó hollywoodi producerek egyik ügynöke tengerentúli szerződést ajánlott neki. Delont azonban újdonsült barátja, Yves Allégret filmrendező meggyőzte, hogy előbb hazájában legyen híres, úgyhogy a sármőr Franciaországban maradt.

Allégret 1957-ben egy szerény filmszerepet kínált Delonnak, akinek a következő jótanácsot adta: „Azt szeretném, hogy úgy nézz ki, ahogy kinézel, mozogj úgy, ahogy mozogsz, beszélj úgy, ahogy beszélsz, és hallgass úgy, ahogy egyébként is hallgatsz. Légy önmagad, ne játssz!” Allégret tudta, hogy egy jóképű őstehetséggel van dolga, szimata pedig nem csalt, mert Delon 1957-től sorra kapta a filmszerepeket.

A feltörekvő színész 1958-ban, a Christine című film forgatásán beleszeretett kolleganőjébe, az osztrák Romy Schneiderbe. A kor álompárjai közé tartoztak, de Delon, aki öt évig tartó viharos kapcsolatuk alatt állítólag többször félrelépett, végül egy levélben szakított szerelmével. Bár mindketten családot alapítottak, nem tudták elfelejteni egymást. Amikor Delont felkérték az 1969-ben forgatott, A medence című film főszerepére, ragaszkodott ahhoz, hogy Romy legyen a partnere. A pszichothriller óriási sikert aratott, Delon szenzációsan alakította az alkotói válságban lévő író gyilkossá formálódó figuráját.

Klein úr volt a kedvence

A hatvanas évek azonban nem A Medencével kezdődtek az ifjú színész számára, Delon az 1960-as Luchino Visconti rendezte Rocco és fivérei című alkotással robbant be a köztudatba. Játékát a szakma nagyra értékelte, a közönség pedig szívébe zárta az önfeláldozó, bátyját a szörnyű végzettől megóvni próbáló bokszolót, Roccót.

A hatvanas évek még egy ikonikus szerepet tartogatott a francia színész számára, aki az 1967-es Szamuráj című filmben teremtette meg a hosszú időkre védjegyévé váló, rideg és rezzenéstelen arcú, szinte már betegesen nyugodt bérgyilkos figuráját.

Az 1970-es évek egy gengszterkomédiával indult: a Borsalinóban egy másik francia nagyágyúval, Jean Paul Belmondóval játszott. 1976-ban a személyes kedvencének tartott Klein úr című moziban Delon egy francia műkincskereskedőt alakított, aki Franciaország német megszállása alatt potom pénzért jutott zsidó műkincsekhez. Ám egy kafkai fordulatnak köszönhetően az üldöztetésekkel szemben közömbös Klein urat egy zsidó személlyel mosták össze, amelynek következtében a kereskedő is megbélyegezett lett, élete a feje tetejére állt.

Amerikának nem kellett, Európa viszont imádta a francia zsarut

Delon a hetvenes években Amerikában is forgatott. Charles Bronsonnal egy westernben (Vörös Nap, 1971) játszott, majd 1975-ben a legendás igazságosztót, Zorrót keltette életre. Az évtized végén jött a kor sikeres, egész estés katasztrófafilm sorozatának negyedik darabja, az Airport ’79 – Concorde. A filmek a tengerentúlon mérsékelt sikert arattak, Amerikát hidegen hagyta a francia sztár.

Delon maga elintézte azzal az ügyet, hogy ő túl latin volt Amerikának. Némi elégtételt azért kapott: a Zorro, amelynek címszerepét kisfia miatt vállalta el, Európában sikeres lett.

Delon karrierjének gerincét a bűnügyi filmek alkották. Erről a színész a következőképpen nyilatkozott a Le Figaro-nak:

„Karrierem sokféle stílusú filmből tevődik össze. Mindig arra törekedtem, hogy kielégítsem a közönség minden rétegét. De volt egy korszak a 60-as, 70-es években, amikor a bűnügyi film volt a divat. Úgy burjánzott ez a műfaj Franciaországban, mintha átvettük volna az amerikai hagyománytól a stafétát. Úgy jött ki, hogy mind a rendezők, mind a közönség számára az én színészi típusom felelt meg ehhez a műfajhoz. Olyan rendezők kértek fel, mint Melville, Deray, Verneuil, Lautner. Volt valami azonosság a kor ízlése és az én személyiségem között.”

A műfaj annyira feküdt neki, hogy 1981-ben már rendezőként jegyezte az Egy zsaru bőréért, és A kíméletlen című filmeket, majd színészként A zsaru szava és a Ne ébreszd fel az alvó zsarut című alkotásokat.

Delont 1984-ben A mi történetünk című filmben nyújtott alakításáért a francia Oscarnak is nevezett César-díjjal jutalmazták, 1990-ben pedig átvehette a Francia Köztársaság Becsületrendjét. A színész 1999-ben bejelentette, hogy nem forgat többé, ám továbbra is dolgozott, elsősorban tévéfilmekben és sorozatokban vállalt szerepeket.

Túl a nyolcvanon, 2018-ban eléggé komoran nyilatkozott a világról a Paris Match című francia lapnak: „Nincs többé tisztelet, nincs adott szó. Csak a pénz számít. Egész nap csak a bűnözésről hallunk. Tudom, hogy sajnálkozás nélkül hagyom majd itt a világot.”