A törvényesség látszata sem fedte el az ’56-os forradalom megtorlásának borzalmait

„Kb. 280 emberre szabtak ki halálos ítéletet... A bíróságok munkájába a párt nem avatkozott be” – jegyezte meg 1985-ben Kádár János Mihail Gorbacsovnak az 1956-os forradalom és szabadságharc megtorlása kapcsán. Kádár 1956. november 4-én, Nagy Imre beszédével szinte egy időben mutatkozott be a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány fejeként, majd közel egy hónappal később hozzákezdett a párt által már december 2-án ellenforradalommá minősített események véres megtorlásához. Az új rezsim nem csak sortüzeket rendelt el, hanem a börtönöket és siralomházakat megtöltő koncepciós pereket indított a Szovjet Hadsereg támogatásával. A törvényesség látszatának fenntartása még a „megújult” pártnak is kihívást jelentett.

A megtorlások jogi háttere

Miután 1956 novemberében világossá vált, hogy a szabadságharcot a katonai túlerő eltiporja, decemberben semmivé foszlott az új Kádár-kormány és a társadalom közti konfliktus tárgyalásos úton történő rendezésének reménye is. Mivel a munkástanácsokkal nem tudott megegyezni az úgynevezett „szolnoki csapat”, a november végétől a tüntető tömegekbe vezényelt sortüzek jelezték: az új hatalom nem kegyelmez a forradalmi hangulatnak.

A megtorlás első felvonását a forradalmat leverő szovjetek hajtották végre. Georgij Malenkov, a Szovjetunió minisztertanácsának elnöke Nyikita Hruscsov pártfőtitkárnak küldött adatai szerint a Szovjet Hadsereg a novemberi harcok idején 7250 főt vett őrizetbe, s köztük 860-at hurcolt a Szovjetunióba.

Mint közismert, 1956 decemberétől sorra születtek a halálos ítéletek, ismét megteltek a börtönök, fegyházak. Elméletileg 1961-ig Magyarország büntető törvénykönyvét a Csemegi-kódex (1878. évi V. törvénycikk), és az annak általános részét lecserélő 1950. évi II. törvény alkotta, ám azok rendelkezései nem adhatták egy megtorlógépezet jogi alapját, halálbüntetés például csak emberölés esetén volt kiszabható.

A Kádár-kormány – megőrzendő a jogszerűség látszatát – törvényerejű rendeletekkel alapozta meg az „ellenforradalmi elemek” likvidálását. Ez a mechanizmus tipikusan a szocializmus korára jellemző, ugyanis a látszatszerepet betöltő Országgyűlés átlagosan évszakonként ülésezett, és ritkán alkotott ötnél több törvényt évente (beleértve a költségvetésről szólókat is).

A Rákosi-, illetve a Kádár-korszak legjellemzőbb jogforrásai így ezek a törvényerejű rendeletek (röviden: tvr.), amelyeket az államfői funkciókat ellátó Népköztársaság Elnöki Tanácsa hozott az 1949-es ún. sztálinista alkotmány alapján – ez felruházta az Országgyűlés jogkörével, amennyiben utóbbi nem ülésezett. A NET elnöke 1952 óta Dobi István volt, aki Kádár 1956. november 7-i miniszterelnöki kinevezése után is megőrizte pozícióját, ezzel biztosítva a rendszer kontinuitásának látszatát.

A NET már 1956 decemberében kiadta a megtorlás leghírhedtebb jogszabályát, az 1956. évi 28. törvényerejű rendeletet a rögtönbíráskodás elrendeléséről. A rendelet bevezetője szerint „nagy mennyiségű lőfegyver van ellenforradalmi elemek, hivatásos bűnözők, felelőtlen zavarkeltők és fegyvertartásra nem jogosult más személyek birtokában (...) Népköztársaságunk ellenségei fegyverek birtokában gyilkosságok elkövetésétől sem riadnak vissza (...) a becsületes dolgozók joggal követelnek hathatós intézkedéseket” – szólt az immár ellenforradalommá minősített forradalomról a jogszabály.

A rendelet december 11-i hatállyal rögtönbíráskodást rendelt el szándékos emberölés, gyújtogatás, fosztogatás, közérdekű üzemek rongálása, lőfegyver, robbanószer engedély nélküli tartása esetére. Szintén hasonló elbírálásban részesült az a személy, aki a tudomására jutott információk ellenére elmulasztott feljelentést tenni (ez a hozzátartozókra nem vonatkozott). A közérdekű üzemek rongálásával kapcsolatos bűntettnek minősült még a sztrájkolás, a munka lassú vagy hibás végzése és az azokra való felhívás is.

A halálosztó paragrafus

Az 1956. évi 28. számú tvr.-t két nappal később egészítette ki az 1956. évi 32. törvényerejű rendelet, amely egy igen súlyos, mindössze kétsoros kiegészítést fűzött elődjéhez: akit az említett rögtönítélő bíróság bűnösnek nyilvánított, arra „egyúttal halálbüntetést szab ki”.

Így minden fentebb felsorolt cselekmény halálos bűnnek minősült. A jogi háttér megteremtésével 1956. december 15-én meghozták és végrehajtották a megtorlás első ezen rendeletekre támaszkodó halálos ítéletét, amely koncepciós perek hosszú sorát nyitotta meg. A statáriális bíráskodást 1957 novemberéig a katonai bíróságok végezték.

Alapvető változásokat hozott az 1957. évi 4. törvényerejű rendelet a gyorsított büntetőeljárás szabályozásáról, ugyanis általa lett kivégezhető az is, aki az elkövetéskor már a 16. életévét betöltötte. Ez a rövid életű szabályozás példátlan volt a magyar jogtörténetben, ugyanis az akkor hatályos Btk. a huszadik életév betöltéséhez kötötte a halálbüntetés alkalmazását, amit később az 1961-es törvénykönyv is átvett.

Leghíresebb áldozata az 1957. évi 4. törvényerejű rendeletnek a „Blaski József és társai” perének másodrendű vádlottja, az 1941-es születésű Mansfeld Péter volt, akit 18. születésnapját bevárva végeztek ki – elvileg „törvényesen”, ugyanis ezt a rendelet lehetővé tette. Blaskit és négy társát egy 1958 februárjában elkövetett cselekmény miatt próbálták elítélni, de a 17 éves Mansfeld vallomásában magára vállalt minden, „a népi demokratikus államrend elleni szervezkedést”, megmentve ezzel társait, köztük a családapa fővádlottat. Emlékét ma több utca és szobor őrzi.

A megtorlások emellett igyekeztek a közvéleménnyel és a külföldi sajtóval elhitetni, hogy a forradalmárok gyilkosok, közönséges bűnözők. Emiatt nem egyszer a hamis vád eszközéhez nyúlt a megtorló gépezet – a leghíresebb ilyen kivégzett az éppen szigorlatozó orvostanhallgató, Tóth Ilona volt.

A népbíróságok visszatérnek

Népbíróságokat először 1945-ben hozott létre kormányrendelet a háborús és népellenes bűncselekmények elbírálására. A szintén 1945-ben bevezetett statáriális, azaz gyorsított büntetőeljárásokkal együtt a népbíróságok által nem csak a német megszállás és nyilas diktatúra valódi bűnösei (mint például Szálasi Ferenc) kerültek az igazságszolgáltatás elé, de az átrendeződött bíráskodási rendszer a kommunista párt hatalomátvételét is szolgálta.

Az 1950-ben megszüntetett népbíróságokat az 1957. évi 26. tvr. hívta újra életre, felállítva a szakképzetlen bírákból álló Népbíróságok Országos Tanácsát. A testület felülbírálhatta még a Legfelsőbb Bíróság  és a katonai bíróságok jogerős ítéleteit is, ráadásul működésében nem volt kötve az ügyész és a védelem kérelme közötti „mezsgyéhez”: bármilyen súlyos ítéletet kiszabhatott, ezzel biztosítva a politika számára elvárt ítéletet.

A hatalom így hozzákezdhetett a megtorlás harmadik, népbíróságok által irányított szakaszához – ekkor került sorra Nagy Imre is. Az apropót az 1957. márciusi moszkvai alku adta, amelynek értelmében Rákosi a Szovjetunióban maradt, az idegen katonák nem hagyták el hazánkat, Kádár pedig példát statuált a szocializmus megdöntéséért szervezkedők ellen.

Hatalmas veszteség

Mindent összevetve a különböző bírósági fórumok 1956. november 4. és 1963 szilvesztere között 26621 személyt marasztaltak el, zömüket tiltott határátlépésért és azzal összefüggő embercsempészetért (8031 fő, 30,1%), megint másokat izgatás (6949 fő, 25,3%), összeesküvés vagy lázadás (4661 fő, 17,5%), illetve fegyverrejtegetés (3577 fő, 13,4%) miatt ítéltek el. Hazaárulást és kémkedést mindössze 44 fő „követett el”. Az elítéltek 93%-a öt évnél nem hosszabb szabadságvesztésre ítéltetett, „mindössze” 613 főt sújtottak 5-10 évig terjedő vagy életfogytiglani (65 fő) börtönbüntetéssel.

Az 1956 utáni időszak bővelkedett a halálos ítéletekben is. Az első ilyen ítélet már 1956. december 15-én megszületett, végrehajtására már aznap sor került: Soltész Józsefet fegyverrejtegetés miatt lőtték agyon Miskolcon dr. Pinczés István hadbíró ítélete alapján.

A megtorlás 1959. október 28-án tetőzött, amikor egyetlen nap leforgása alatt tizenegy '56-ost – a Thököly úti felkelőcsapat tagjait – végeztek ki. 1959 áprilisára az új hatalom már a közkegyelem eszközét is gyakorolta, az utolsó halálos ítéleteket 1961. július 15-én hirdette ki a Legfelsőbb Bíróság, amit a három elítélten augusztus 26-án hajtottak végre, így zárva az '56-osok halálsoron várakozóinak listáját.

Az utolsó kivégzésig a különböző bíróságok 367 embert ítéltek halálra, közel kétharmadukat, 269 főt egyértelműen '56-os szerepvállalásuk miatt. Ez több mint kétszerese az 1848-1849-es forradalom és szabadságharcot követő megtorlás halálra ítélt áldozatainak, sőt meghaladja az 1945-1950 között működő népbíróságok által végrehajtott fővesztések számát (189) is.

Fontos szempont volt, hogy a bíróság elé állítandók között minél több osztályidegen legyen, ám ezt képtelenek voltak teljesíteni: Zinner Tibor kutatásai szerint a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megtorlásának áldozatai 38,5%-ban paraszti sorból kerültek ki, míg 34,5%-a munkás volt.

A legtöbb halálos ítélet dr. Borbély János nevéhez fűződik, aki mintegy 65 elítélt ügyében látta el a vérbíró szerepét. Ugyanakkor Kádár balra is ütött: 1957 tavaszán ítélték el 14 évre a már 1956. október 12-én letartóztatott Farkas Mihályt, a Rákosi-féle trojka harmadik tagját, valamint fosztották meg parlamenti mandátumától Gerő Ernőt, aki Magyarországra is csak három évvel később jöhetett vissza.

Bár Farkas (fiával, Vladimirrel együtt) 1960-ban egyéni kegyelemmel szabadult, a hatalomba való visszatéréséről szó sem lehetett. 1962-ben Rákosit és Gerőt még a jogutód pártból is kizárták huszonkét társukkal együtt.

A megtorlás természetesen nemcsak halálos ítéletek és börtönbüntetések formájában mutatkozott meg. Az újonnan felállított internálótáborokba 13 ezer fogoly került, míg tízezrek álltak rendőri felügyelet, 300 ezren rendőrségi megfigyelés alatt (bár ez a Rákosi-korszakhoz képest enyhülést jelentett). További tízezrek veszítették el állásukat; az elítéltek hozzátartozóit sújtó egzisztenciális diszkriminációt még felmérni is nehéz. A magyar társadalom veszteségéhez emellett nagyban hozzájárult az a közel 200 ezer emigráns is, akik a forradalmat követően hagyták el az országot.

A megtorlásokat követő részleges közkegyelemről a párt Központ Bizottsága döntött. Az első részleges amnesztia 1959-ben történt, majd 1963. március 21-én – ekkorra stabilizálta magát az új rendszer – egyszerre 3480 főt engedtek szabadon. A forradalmárok egy jelentős csoportja, mintegy 600 fő csak az 1970-es években kerülhetett szabadlábra. Az ítéletek döntő többségét azonban csak 1989-1992 között nyilvánította semmissé az Országgyűlés, sőt az utolsó ún. 1956-os semmisségi törvényig az új évezredig, 2000-ig kellett várni.