A „tábori hasügyminiszterek” akár géppuskatűzben is ellátták a rájuk bízott katonákat

A soknemzetiségű és vallási megoszlású, földrajzilag rendkívül eltérő adottságú Osztrák–Magyar Monarchia haderejének összetétele igen színes képet mutatott. A sokféleség az élelmezés területén is jelentkezett. Más volt az ízlése, szokása, igénye és lehetősége a magas hegységekben, dombvidéken, alföldön, tanyavilágban, falvakban vagy városokban élőknek, és mindez a társadalmi és gazdasági életben elfoglalt helyük szerint is változott. A hadseregben a katonák békebeli életvitelüktől és táplálkozási szokásaiktól lényegesen eltérő viszonyok közé kerültek. Az egységes kincstári élelmezési rendszer elsősorban a mindennapos bőséges kenyér- és húsfogyasztással tért el a polgári szokásoktól.

Komám, nincs egy jó kis hazaid?

Az élelmezési utasítás szerint a katonáknak teljes, szabványos vagy tartalék adag járt. A szabványos porció a napi ellátmány volt, amely 700 g kenyeret vagy 400 g kétszersültet, 400 g marhahúst, 100 g főzeléket, 20 g zsírt, 30 g sót, 0,5 g paprikát vagy borsot, 1 g szárított leveszöldséget, két 46 g-os kávékonzervet és 18 g dohányt tartalmazott.

Teljes adaggá 40 g főzelékkel, 5 g hagymával, 2 cl ecettel, 18 g dohánnyal és 0,5 l borral egészítették ki. A tartalék adagot 200 g kétszersült, 200 g húskonzerv, 30 g só, két 46 g-os kávékonzerv és 18 g dohány alkotta. Szükséghelyzetben biztosította az életben maradást, csak parancsra fogyaszthatták el. A tiszteknek ezen kívül minden porcióhoz 5 db szivar vagy 25 db cigaretta volt az illetménye.

A csapatok utánszállítással a szabványos és a tartalék porciót kapták meg. Teljes adagra helyszíni forrásokból kellett kiegészíteni vásárlás, harácsolás, zsákmányszerzés útján. Ezzel kímélték a hátországi készleteket, csökkentették a néha csak rendkívüli erőfeszítéssel megoldható utánszállítást. A helyszíni beszerzés azonban sok nehézséggel járt: a lakosok elvitték (eldugták, elpusztították) az élelmiszert, az ellenség kifosztotta és felperzselte a falvakat, máskor saját alakulatok „ették kopaszra” a területet.

Az ellátás a parancsnokok, a hadbiztosok, az élelmezőszolgálat és a trén tevékenységétől függött. Dörzsölt élelmezőtisztek a „semmiből” is jól tartották a katonákat. Az előírások lehetővé tették pótlékok és pótszerek alkalmazását. Így szalámi, kolbász, szalonna, kakaó, csokoládé és egyéb finomság is került az asztalra, rum a kulacsokba. Ünnepnapok, elöljárók látogatása, győzelmek, kitüntetések, előléptetések, „szomszédolások” stb. alkalmából gazdag menázsit osztottak, nemzeti és vallási szokásokat is figyelembe vettek.

Az alakulatok eleinte automatikusan megkapták járandóságukat, amelyet a helyszínen beszerzett élelemmel együtt pazarlóan elfogyasztottak. A megszállt területek gazdasági forrásaiból is merítettek. Hadműveleti szünetekben, állásháború idején a front mögött, továbbá a hátországban végzett mezőgazdasági munkából és rekvirálásból származó terményekkel javították az élelmezést.

A frontra rendszeresen érkeztek szeretetadományok, csomagok, bennük sütemény, kolbász, szalonna, tepertő, dohányféleségek és az igazi bakacsemege, a sósborszesz, amelyet izmaik kenegetése helyett cukorral szopogattak el.

A hazaiból pótolták az elmaradt kincstári menázsit, vagy változatosabbá tették az egyhangú menüt, a megunt marhahúst és konzervet. A „Komám, nincs egy jó kis hazaid?” kérdést gyakran követte lakmározás. Ám előfordult, hogy a küldeményeket „mögcenzúrázták”, azaz a legjobb falatok szőrén-szálán eltűntek.

Tábori hasügyminiszter

A katona két legfontosabb élelmiszere a kenyér és a hús volt. A kenyeret tábori sütödék készítették. Pótsütőkemencéket és polgári pékségeket is igénybe vettek. Hegyvidéken hordozható kemencét alkalmaztak. A húsellátást négynapi szükségletet fedező vágómarhatelepek biztosították.

A 250–260 adagos gulyáságyúban, hegyvidéken a 25 fős, málhásállatokkal szállítható főzőládákban az egyszerű étkezés valamennyi fogását elkészítethették. A főétkezés levesből, húsból és főzelékből állt. Gyakran volt húsleves marha-, disznó- vagy ürühúsból leveszöldséggel vagy a nélkül, rántott, illetve krumplileves.

A katonák legjobban a gulyást kedvelték krumplival, rizzsel, babbal, darával, árpakásával. Nem állhatták a levespépet, amikor a húst a köret egész rizsmennyiségével együtt főzték. A főtt és vagdalt húsokhoz főtt rizst vagy darát kaptak hagymaszeletekkel, árpakását, borsót, babot, lencsét, pohánkát, burgonyát, káposztát, puliszkát vagy mamaligát (kukoricaliszt zsírral vagy szalonnával, pirított hagymával).

Esetenként saját készítésű tésztanemű (gombóc, galuska, tarhonya), friss tejben főtt rizs, köleskása, dara egészítette ki az étrendet. A legjobb szakácsok kiérdemelték a „tábori hasügyminiszter” rangot. A gulyáságyú körül sündörgő tisztektől hallott híreket saját gondolataikkal színesítve terjesztették. Az így keletkezett „szakácsparancsoknak” a bakák jobban hittek, mint a hivatalosaknak.

Lázár Miklós az olasz fronton feljegyezte a menüt 1916. július 9. és 15. között: a legénység reggelire (fiókmenázsira) három alkalommal 50 g szalonnát kapott, kétszer 50 g nyári kolbászt, egyszer 50 g nyári szalámit, egyszer pedig főtt tojást. Ebédre a leves után hatszor volt marhahús, egyszer húskonzerv, kétszer zöldbabfőzelék és káposztafőzelék, egyszer szárazbabfőzelék, burgonyafőzelék és gersli (árpagyöngy).

A hét öt napján fejenként negyed liter bor, két napján pedig fél liter sör járt. Ittak naponta 6 deci forró feketekávét, hűsítőként grogot vagy hideg teát, ivóvizet. Kiosztottak 10 szál cigarettát vagy fél csomag dohányt. A napi kenyéradag fél kenyér volt. A tisztek felváltva reggeliztek tojást, sonkát, sajtot, császárhúst, krinolint.

Vacsorájuk: zöldbableves, tűzdelt bélszín burgonyafőzelékkel, „ugorkasalátával”, tortaszelet; becsinált leves, kacsapörkölt makarónival, mandulás kifli; karalábéleves, szalonnás marhasült zöldbabfőzelékkel, palacsinta; grízgaluskaleves, marhasült tökfőzelékkel, csokoládés rolád; burgonyaleves, gombás sült makarónival és „ugorkával”, túrós kifli. Kijárt nekik naponta egy-egy üveg ásványvíz és sör vagy 3 deci bor, hetente egy tejkonzerv.

Mindig delet harangozó gyomrok

Az „Itt az ebéd! Csajkára emberek!” vezényszóra a katonák bakatálukkal megrohamozták a gulyáságyút. Az ügyeletes glédába állította őket, úgy járultak az üst elé. „A szakács, illetőleg ahogy a bakák nevezik, a kokec, ott áll a hatalmas kotlik mellett merőkanállal. Libasorban vonulnak el mellette. Mielőtt azonban a levesből kapnának, egy másik kokec mindegyik csajkába jókora darab húst csap bele, olyan mozdulattal, ahogy a kőműves a maltert loccsantja a falhoz” – olvashatjuk Machalek Pál: A 101-es zászló alatt című 1934-es visszatekintő könyvében.

Volt, aki a földön ülve falatozott, más behúzódott a lövészárok sarkába, mert ott érezte otthon magát. A többség azon nyomban, állva bekanalazta a várva várt menázsit. Ételosztás alkalmával nemegyszer megszólaltak odaátról a géppuskák. A katonák éhsége nagyobb volt a félelemnél, ügyet sem vetettek a személyesen nem nekik címzett golyókra. Méltóságteljes nyugalommal szelték a kenyeret, és könnyedén mártogatták a gulyás levébe, hogy egy kardinális vagy egy hercegnő is megirigyelhette volna. Ám a kanalat sűrűn fel kellett cserélni a puskával.

A magyar katona gyomra mindig delet harangozott. Ha tehette, ő maga is sütött-főzött. Hasztalan hajtogatták a parancsnokok, hogy a tele gyomor haslövésnél végzetes. Kedvenc ételükkel, a szalonnazsírtól csöpögő, huszár- vagy bakarostélyosnak nevezett hagymás pirítóssal degeszre tömték magukat. Gyakran kenyereztek úgy, mint otthon: bicskahegyre szalonnát szúrtak, hozzá kenyeret haraptak.

Amikor a puskaropogást felváltotta a gyomor korgása, nem vártak a menázsira. Nagy sietséggel néztek élelmiszer után. Libát vágtak, csirkét kopasztottak, malacot, szalonnát, krumplit vagy bajonettre szúrt kukoricát sütöttek, kávét főztek. Ha erre nem volt alkalom, másik ezredhez mentek kunyerálni a szólásmondássá vált könyörgéssel: négy napja nem kaptak ételt, egy falat kenyeret sem, és egy korty ital sem csúszott le a torkukon. A szakácsok derűsen méltányolták a harctéri sírás-rívást.

A gulyáságyúnak sokszor híre-hamva sem volt, a frontkatonák „megették volna az ördögöt is”. Minden jó volt, amivel megtömhették hasukat. Máskor az őrjítő többnapos pergőtűzben, hullabűzben, oszladozó tetemek és jajveszékelő sebesültek között, sárban, hóban-fagyban harcolva, fizikai és lelki fáradtságtól elgyötörve, eltetvesedve a legjobb ételt sem tudták elfogyasztani. Sokszor még a kincset érő dohány és a háború legédesebb keserűsége, a feketekávé sem kellett.

A feltételezett gyors lefolyású háború helyett állásharc, 51 hónapos felőrlő küzdelem alakult ki, amely egyre inkább gazdasági jelleget öltött. Kimenetele a hátország teljesítőképességétől függött. Az élelmezési válság a hadsereget is utolérte. „Jobb” élelmezésben csak a harcolók részesültek. Csökkentették a fejadagokat, bevezették a hústalan napot stb. 1916. augusztus 1-től hetente írták elő a porciókat.

Az élelmezés kutya komisszá vált, a menázsi hovatovább hadi jóindulattal sem volt elfogyasztható. Az alultáplált katonák örülhettek, ha felismerhetetlen összetételű, morzsolódó kenyérhez jutottak, lóhús, főzelékként a kukoricadarából és szárított zöldségek keverékéből álló Dörrgemüse – „szögesdrót” vagy „Károly-káposzta”– került a csajkájukba. Az élelmezés katasztrofálissá vált, 1918 őszén Éhség Tábornok ülte diadalát.