A csodával határos módon élte túl az évszázadokat Hódító Vilmos „propagandaszőnyege”, a bayeux-i kárpit

Van-e még egy olyan tárgy a Földön, amelyik összeköti Hódító Vilmost, Napóleont és Heinrich Himmlert? Aligha. De a bayeux-i kárpit nemcsak arról nevezetes, hogy a fent említett történelmi személyiségek kapcsolatba kerültek vele. A Hastingsnél vívott csatát és előzményeit bemutató kárpit a normann hódítók szája íze szerint ábrázolja Anglia történetének egy sorsfordító pillanatát oly módon, hogy az még a világhírű szovjet propagandafilm-rendezőnek, Szergej Eisensteinnek is a becsületére vált volna.

A norvégoktól a normannokig

A dán, az angol és a norvég trónt birtokló II. (Nagy) Knut halála után (1035) Angliában zűrzavaros időszak következett, amelynek a végén III. (Hitvalló) Eduárd (1042–1066) lett a király. Az utóbb szentté avatott uralkodó azonban elsősorban az imádságban és a Westminster-apátság építésében találta meg az életcélját. Noha házasságban élt, szüzességi fogadalmat tett.

A gyenge akaratú király helyett ezért feleségének, Wessexi Edgythnek az apja, Godwin, Wessex grófja kormányzott. Edwardnak jó oka volt a félelemre, ugyanis testvérét, Alfrédot Godwin vakíttatta meg, mikor az a Kanut halálát követő években az angol trónra tört, és a trónkövetelő a beavatkozást nem élte túl.

Godwin azonban váratlanul elhunyt, egy, a normann időszakból fennmaradt történet szerint azért, mert egy lakomán Eduárd király jelenlétében kihívóan megtört egy kenyeret, majd közölte a királlyal, hogy amennyiben bűnös a király iránti hűtlenségben, a kenyér fojtsa meg őt. Ez így is történt, Godwin megfulladt, miután a kenyeret megette, a fiai pedig átvették a helyét, és attól kezdve ők kormányoztak Eduárd helyett.

Hamarosan összekülönböztek, és a legidősebb fiú, Harold néhány hónappal Eduárd halála előtt száműzte öccsét, Tostigot, aki próbálkozott az ügyének megnyerni II. Vilmost, Normandia hercegét, és III. Malcolm skót királyt is, de végül III. Harald norvég királyhoz fordult segítségért.

Hitvalló Eduárd 1066. január 5-én elhunyt. A helyére többen pályáztak, a legkézenfekvőbb királyjelölt Harold, Godwin legidősebb fia volt. Noha Eduárdnak csak a sógora volt, a halálos ágyán a király mégis őt jelölte ki utódjául.

Tostig és III. Harald nem késlekedett: 300 hajóval, valamint nyolcezer emberrel partra szálltak Angliában, és elfoglalták Yorkot. A frissen megválasztott angol király, Harold, azonban lecsapott a seregükre, és 1066. szeptember 25-én Stamford Bridge-nél legyőzte őket. Tostig és III. Harald norvég király egyaránt holtan maradt a csatatéren.

A tímár unokájából Anglia királya

Az angol trónra pályázók között azonban ott volt II. Vilmos, normandiai herceg is, aki akkoriban a Fattyú melléknevet viselte, mivel I. Róbert normandiai hercegnek, és Falaise-i Herlevának volt a törvénytelen gyermeke. Édesanyja egy tímárnak volt a lánya, és a fattyú származását Vilmos ellenfelei gyakran felemlegették, mondván, hogy úgy bűzlik, mint egy cserzőműhely.

A legismertebb eset az volt, amikor Alençon ostrománál a város lakói bőröket függesztettek ki a falakra, hogy így űzzenek gúnyt Vilmos származásából. Vilmos azonban nem vette jó néven a tréfát, ugyanis a sikeres ostrom után több alençoni polgárnak levágatta a kezeit és a lábait.

Anglia megtámadását alaposan előkészítette. Megnyerte magának a pápaságot, amely elismerte az angol koronára támasztott igényét. Mialatt Harold a testvérével és a norvég királlyal harcolt, Vilmos partra szállt Pevenseynél. Az angol uralkodó nem késlekedett, és azonnal Vilmos elé sietett, hogy megütközzön vele.

A döntő csatára végül 1066. október 14-én került sor. Harold egy magaslaton helyezte el az egységeit egy pajzsfal mögött, de Vilmost ez nem zavarta, és megrohamozta az angolok védvonalait. Normandia hercege majdnem rá is fizetett a vakmerőségére, mert a lovát kilőtték alóla, és a normannok már-már azt hitték, hogy holtan maradt a csatatéren.

Végül a normann íjászoknak Vilmos megparancsolta, hogy ne közvetlenül a pajzsfalat lőjék, hanem meredekebb szögben mögéjük célozzanak, ami súlyos pusztítást okozott az angolok soraiban. A bayeux-i kárpiton Haroldot magát is egy nyílvesszővel a szemében ábrázolják, és az angol király eleste után a normannok megnyerték az ütközetet.

Aki ülve is magasabb volt vazallusánál

A bayeux-i kárpit készíttetője vélhetően Odo, bayeux-i püspök lehetett, aki Falaise-i Herlevának a törvényes házasságából született gyermeke, Vilmos féltestvére volt. Odo utóbb kiesett az uralkodó kegyéből, ezért a kutatók egy része úgy véli, hogy a kárpittal mintegy a saját szerepét kívánta hangsúlyozni Anglia meghódításában. Láthatjuk például harc közben, buzogánnyal a kezében, mivel egyházi személyként pengével nem onthatott vért, de feltűnik a normann sereg lelki felkészítésénél is.

Odo kiemelt szerepén túl a bayeux-i kárpit természetesen Hódító Vilmos akciójának a jogosságát volt hivatott alátámasztani. Legelőször is azzal, hogy Hitvalló Eduárd angol király valójában Vilmost jelölte ki utódaként a normann trónra, és ezzel a hírrel elküldte Haroldot Normandiába.

Ám a történet szerint Harold Vilmos egyik hűbéresének a fogságába esett, ahonnan maga Vilmos szabadította ki. A normandiai herceg megeskette Haroldot, hogy támogatni fogja majdani angol királyságát, és maga mellé vette, hogy együtt harcoljanak Vilmos egyik lázadó vazallusa ellen.

Harold kitüntetette magát a küzdelmekben, olyannyira, hogy Vilmos még címert is adományozott neki, ami azonban a középkori jogszokás szerint a vazallusi státusz elismerését is jelentette Harold részéről.

Az 1064. évben lezajló események persze korántsem így történtek. Valószínűtlen, hogy Eduárd Vilmost jelölte volna ki utódául, mivel csak igen távoli rokonok voltak, és az is árulkodó, hogy még a bayeux-i kárpiton is az látható, hogy Harold Ponthieu-ben szállt partra, messze Vilmos székhelyétől, vagyis aligha igyekezett a normandiai herceghez, ráadásul Vilmos nem ragaszkodott volna az eskütételhez, ha mindez Hitvalló Eduárd akarata lett volna.

Mindenesetre, ahogy Harold hazatért, kijelentette, hogy az esküt kényszer hatása alatt tette le, és azt semmissé nyilváníttatta. Az eskütételnél egyébként a kárpit készítői ügyeltek arra, hogy Vilmos még ülve is nagyobb alak legyen, mint a görnyedt hátú, de álló Harold. Az már csak hab a tortán, hogy a sikeresnek mondott közös hadjáratuk valójában Vilmos részéről kudarccal zárult.

A király, aki kétszer halt meg

A kárpiton Vilmos története mellett a Westminster-apátság építésének befejezése és Eduárd halála is megelevenedik, és azt is ábrázolták, hogy Harold elfoglalja Anglia trónját. A koronázást Stigand, Canterbury érseke végezte el, legalábbis a kárpit szerint, de ez valójában nem felel meg a valóságnak, az angolszász forrásokból ugyanis jól tudjuk, hogy Ealdred, York érseke koronázta meg Haroldot.

Stigand ebben az időben éppen pápai átok alatt állt, mivel a kinevezését az egyházfő törvénytelennek tekintette. Azzal, hogy a kárpit készítői mégis neki tulajdonították a koronázást, Harold királyságának legitimitását akarták utólag megkérdőjelezni.

A hastingsi csata ábrázolásai elég részletesek, így a pajzsfal mögül nyilazó angolszászokat és a lándzsával rohamozó normannokat is a korabeli fegyverzettel és öltözékkel jeleníti meg. Jól látható rajta az a pillanat, amikor Vilmos leveszi a sisakját, hogy bizonyítsa a saját katonáinak, hogy még életben van.

Harold halála viszont két, egymás melletti jelenetben is szerepel, az egyikben nyíllal lövik át a szemét, míg egy másikban egy normann katona a lábán vágja el az inakat.

Az első alak esetében azonban a nyíl a kárpit utólagos javítása során került oda, és a földön fekvő Harold szemében eredetileg szintén volt egy nyílvessző, de ez eltűnt a kárpit évszázadokon át húzódó történetének valamelyik javításakor.

A szemet átütő nyíl egy hagyományos toposz volt a középkorban, de utalhatott arra is, hogy Harold apja, Godwin bűnös módon vakíttatta meg az elhunyt angol királynak, Hitvalló Eduárdnak a bátyját, Alfrédot.

Forradalmi szekértakaró és árja példakép

A kárpit körülbelül 50 centiméter széles, és 68,38 méter hosszú. Sokáig úgy vélték, hogy Bayeux-ban készült, de a latin feliratokban megfigyelhető anglicizmusok miatt ma már valószínűbbnek tartják, hogy eredetileg Angliában szőtték, és később került Bayeux-ba, ahol először egy 1476-os inventáriumban említik meg.

A képsorozat nincs befejezve, a vége hiányzik. Hogy ennek mi lehet az oka, azt nem tudni, de a feltételezések szerint eredetileg Vilmos koronázása zárta le a bayeux-i kárpiton látható történetet. A szakértők feltételezése szerint körülbelül 1,5 méterrel lehetett eredetileg hosszabb a jelenleginél.

A kárpit sikeresen túlélte a bayeux-i katedrális hugenották általi 1562-es kirablását. Igazán komoly veszélybe 1792-ben került ismét, amikor az ancien régime reprezentatív emlékei iránt mérsékelten fogékony forradalmárok elvitték a katedrálisból, hogy lőszeres szekerek letakarásául szolgáljon a későbbiekben. A helyi lakosok az életük kockáztatásával szerezték vissza a forradalmároktól a kárpitot.

1794-ben a helyi tanács másodszor is megmentette, amikor meghiúsította azokat a terveket, amelyek szerint egy karneváli dekoráció részeként darabokra vágták volna. Napóleon azonban felismerte a bayeux-i kárpitban rejlő propagandaértéket, és Anglia inváziójának tervezésével párhuzamosan megparancsolta, hogy hozzák fel a kárpitot a Louvre-ba, egyfajta támogatást remélve a Csatornán történő áthajózás terveihez.

A II. világháború alatt a nácikat is lenyűgözte a bayeux-i kárpit, akárcsak a francia császárt, mert úgy vélték, hogy – mivel a vikingeket és leszármazottaikat, a normannokat is árjának tekintették – nagyszerű előképül szolgál az árja faj Nagy-Britannia elleni inváziójához. A kárpitot előbb a Juaye-Mondaye apátságba, majd a Le Mans-hoz közeli Château de Sourches-ba vitették.

Mikor a szövetségesek 1944-ben Normandiában partra szálltak, az SS-őrök a Louvre-ba szállították a bayeux-i kárpitot. Mikor Hitler elrendelte Párizs bombázását, Heinrich Himmler megpróbálta Berlinbe vitetni a műalkotást, de a francia ellenállás elfoglalta a múzeumot, mielőtt a németek teljesíthették volna a parancsot. 1945-ben végül a Louvre-ban állították ki a kárpitot, mielőtt visszavitték volna jelenlegi őrzési helyére, Bayeux-ba.

2018-ban Emmanuel Macron francia elnök felvetette, hogy 2022-ben a francia állam kölcsönadja a kárpitot Nagy-Britanniának, így 950 év után újra angol földön lenne kiállítva. A nagy költözésre árnyékot vet, hogy 2020 januárjában szakértők aprólékosan megvizsgálták a műtárgyat, amelyet a vártnál lényegesen rosszabb állapotúnak találtak, és átfogó állagmegóvó restaurálását kezdeményezték, amelyet a francia múzeum felújításával párhuzamosan, 2024-2026 folyamán végeznének. A koronavírus-világjárvány, valamint Nagy-Britannia kilépése az Európai Unióból csak tovább bonyolították a helyzetet, így nem tudni, valóban megtörténik-e majd a kárpit nagy utazása.