A bizarr túszdráma, amely a Stockholm-szindróma nevét ihlette

2019. április 10. 17:48 Múlt-kor

A 21. századi mindennapokban nem éppen ritka kifejezés a Stockholm-szindróma. Habár sok esetben helytelenül használja a közbeszéd, nagy vonalakban mindenki egyetért abban, mit jelent: amikor valaki az ellene cselekvők, a vele rosszat tevők oldalán állva védelmezi őket, látszólag mindenféle racionalitás nélkül. Miért éppen a svéd fővárosról kapta ez a különös pszichológiai jelenség a nevét, és pontosan honnan származik?

Korábban

Életet a szabadságért

1973. augusztus 23-án reggel egy szökött fegyenc sétált a svéd főváros utcáin, majd belépett egy nyüzsgő bank, a Sveriges Kreditbanken épületébe, amely Stockholm előkelő Norrmalmstorg nevű terén állt. A kezében cipelt összehajtott kabát alól a 32 éves Jan-Erik Olsson előhúzott egy géppisztolyt, a plafonba lőtt, és hangját elváltoztatva, amerikai angol akcentussal felkiáltott: „A buli még csak most kezdődött!” („The party has just begun!”)

Miután a csendes riasztóra kiérkező rendőrt megsebesítette, a rabló túszul ejtett négy banki alkalmazottat, három nőt és egy férfit. Olsson tapasztalt széfrobbantó volt, aki éppen egy hároméves börtönbüntetést töltött lopásért. Miután távozási engedélyt kapott a börtönből, annak lejárta után sem tért vissza folytatni büntetését. Most a túszok életéért cserébe 700 000 dollárt követelt vegyesen svéd és külföldi pénznemekben, valamint egy autót, amellyel távozhat, sisakot, golyóálló mellényt, és rabtársa, Clark Olofsson szabadon engedését. Olofsson fegyveres rablásért ült, valamint azért, mert 1966-ban egy rendőrgyilkosságban bűnsegédként vett részt.

A rendőrség néhány órán belül a helyszínre szállította Olofssont, a váltságdíjat, és egy teletankolt kék Ford Mustang sportautót. Elutasították azonban Olsson azon követelését, hogy a biztonság kedvéért a túszokkal együtt hagyja el az épületet. A kialakuló dráma a világ minden táján az újságok címlapjára került, Svédország lakossága pedig végignézhette szinte az egészet a televízióban. Az emberek elárasztották levelekkel a rendőrséget, ezekben vadabbnál vadabb ötletekkel álltak elő, hogyan lehetne véget vetni a túszdrámának: volt, aki azt javasolta, az Üdvhadsereg zenekara adjon vallásos töltetű dalokból álló koncertet a helyszínen, de olyan is, aki egy felbőszített méhrajt eresztett volna az épületbe, hogy csípéseikkel jobb belátásra bírja az elkövetőket.

A szűkös páncélterembe zárkózva a túszok és fogva tartóik között rövid úton különleges kapcsolat alakult ki. Olsson egy kabátot terített a 23 éves Kristin Enmark vállára, amikor az dideregni kezdett, nyugtatta, amikor rémálma volt, és adott neki egy lőszert a fegyveréből emlékbe. A túszejtő tovább biztatta a 31 éves Birgitta Lundbladot, amikor az kétségbe volt esve, amiért nem érte el családját telefonon.

Amikor a 21 éves Elisabeth Oldgren klausztrofóbiára panaszkodott, Olsson megengedte neki, hogy a páncéltermen kívül sétáljon, miután egy tíz méter hosszú kötelet erősített rá. Egy évvel később Oldgren elmondta a The New York Times-nak, hogy habár ki volt kötözve, „emlékszem, arra gondoltam, igen kedves, hogy megengedte, hogy elhagyjam a páncéltermet.” Olsson jóindulatú gesztusai szimpátiát váltottak ki a túszokból. „Amikor jól bánt velünk” – mondta az akkor 24 éves férfi túsz, Sven Safström, „egyfajta vészistenként gondoltunk rá.”

A második napon a túszok már keresztnevükön szólították egymást a két bűnözővel, és már a rendőrségtől féltek jobban. Amikor a rendőrkapitányt beengedték, hogy megbizonyosodjon a túszok egészsége felől, a férfi arra lett figyelmes, hogy a túszok ellenségesen viselkedtek vele, fogva tartóikkal azonban oldott és barátságos hangulatban beszéltek. Később azt nyilatkozta a sajtónak, kételkedett abban, hogy a fegyveresek ártani tudtak volna foglyaiknak, mivel „igen oldott viszonyban voltak.”

következő oldal 1 / 2