A betyárok találkozóhelyétől az elegáns palotabérházakig: az Andrássy út születése

„Az Operaház helyén petyhüdő mocsár”, vad növényzet, rákosi homok és pusztai bojtorján – de a legnagyobb akadályok között Krúdy Gyula még a csavargók találkozóhelyéről, a hírhedt piros szemű csárdáról is megemlékezett. Kossuth Lajos álma, a Lánchíd és a Városliget közti sugárút végül Andrássy Gyula és Podmaniczky Frigyes önfeláldozó munkája révén valósulhatott meg: 145 éve, 1876. augusztus 20-án adták át a Sugárutat, amelyet néhány évvel később Andrássy útra kereszteltek. 

Betyárvilág

„Voltak olyan férfiak, akik fogadalmaikat egy életen át nem felejtették. Ilyen volt Podmaniczky Frigyes, aki a jövő időktől való meghatottsággal, regényhősi lelkesedéssel, a 19. századbeli emberi elragadtatással nézegette a mai Andrássy út kopasz telkeit, a külvárosi tanyák udvarait, az Operaház helyén petyhüdő mocsarat a hozzá tartozó betyárcsárdával együtt” – írta Krúdy Gyula a Budapest vőlegénye című munkájában.

Nem ő volt az első, aki a város jövőjéről álmodozott. Kossuth Lajos a szűk Király utcát (akkor még utczát) megkerülő, a Lánchídtól a Városerdőig (ma Városliget) tartó út megépítését kezdeményezte a reformkorban, de kívánsága csak 1876. augusztus 20-án válhatott valóra: noha ő ekkor már emigrációban volt, átadásra került Pest büszkesége, a Sugárút, amelyet néhány évvel később Andrássy Gyula miniszterelnök tiszteletére átkereszteltek.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc bukása után Pest morálisan nem, de gazdaságilag hamar talpra állt, és fejlődésnek indult: a város bekebelezte a szabad földterületeket. A Városliget egyre népszerűbb lett a szórakozásra vágyó polgárság körében, és ahogy Krúdy írta, a városligeti tó környékén már „katonai zenekar pufogja vasárnap délutánonként a legédesebb bécsi valcereket, de ide a közlekedést a Király utcai omnibusz vagy pedig a Fasorban vágtázó pesti bérkocsi szokta lebonyolítani” – az Andrássy útnak ekkor még se híre, se hamva nem volt.

Idősebb gróf Andrássy Gyula 1868-ban kezébe vette az irányítást, és párizsi tapasztalataira alapozva Pest felvirágoztatására vállalkozott. Terézváros ekkor még külvárosi övezet volt, nem sokkal távolabb már krumpliföldek és nyaralóházak sorakoztak. A miniszterelnök felkérésére Reitter Ferenc mérnök készítette el a Buda és Pest legfontosabb városfejlesztési teendőiről és a várható költségeikről szóló emlékiratot, és kidolgozták az 1871-es nemzetközi pályázat követelményeit: megkezdődött a főváros szabályozásának és működtetésének újragondolása.

Az országgyűlés elé terjesztett törvényjavaslatot 231:60 arányban megszavazták, a Sugárútra vonatkozó törvénycikket Ferenc József 1870. december 26-án szentesítette, és a célra 3,3 millió korona és 4,9 millió forint hitelt javallott. A Sugárúti Építő Vállalat 1872-ben kezdte meg a munkálatokat, az akkor még Nyolcszög térnek nevezett Oktogon feltöltésével, és az első szakaszban több épület is „áldozatul” esett az elbontásoknak. Az Oktogonon túli szakaszon már csak néhány épületet, így az Oetl-féle vasszekrény-gyárat, valamint a Rózsa és Szív utcák közötti kórházat kellett lebontani.

Báró Podmaniczky Frigyes az építkezés „felügyelőjeként” szerzett elvitathatatlan érdemeket, elsőszámú hivatása mindvégig Pest világvárossá fejlesztése volt. Az őt személyesen is ismerő Krúdy Gyula nem volt rest összegyűjteni, milyen nehézségekkel kellett szembenéznie a bárónak: „Sok lelki dilemmát is okozó megbeszélésen, tanácskozáson, sőt támadáson kellett átesni a főváros történetében legnevezetesebb bárónak, amíg a vad növényzettel, rákosi homokkal, pusztai bojtorjánnal, elhagyottsággal, rosszhiszeműséggel és vadvizességgel is garnírozott Andrássy úti telkeket el tudta sózni olyan kezekbe, amelyek az építkezést is vállalták.”

[galeria_kep_34636]

A „legnagyobb veszedelmet” az egykor az Operaház helyén álló, piros szemű csárda jelentette, amely találkozóhelyként szolgált a városi és pusztai csavargóknak – a „régió jó” betyárvilág iránti nosztalgia még az 1880-as években is megmaradt –, ezért Podmaniczky nem volt rest, és – a legenda szerint – maga vette kezébe a fokost és a pisztolyt, hogy a nem kívánatos vendégeket likvidálja. Ugyan erre perdöntő bizonyíték nincs, de az elmondások szerint a templomok építését azért nem engedélyezte, mert a felső tízezer – akiket meg akart győzni az építkezés előnyeiről – nyugodt életkörülményeit zavarta volna a misére induló tömeg. 

A megvalósult álom

1873-ban a telkek megvásárlásával megbízott banki konzorciumok a válságos évben tönkrementek, erre megoldásul a hazai arisztokrácia bevonásával kezdték értékesíteni a telkeket. Az építkezéseket végül 1876-ra fejezték be, amikor megtörtént az útvonal műszaki átadása. Az út mentén ekkor még csak 40 ház állt: a felsőpolgárság a villanegyedben építkezett, őket a neoreneszánsz és eklektikus paloták által csábított arisztokraták és elitbankárok csoportja követte. Megszülettek az első palotabérházak, hatalmas, fényűző és összkomfortos lakásaikkal. 

Az épületek mellett a terek is „gombamód” szaporodtak (Oktogon, Liszt Ferenc, Jókai, Körönd, Hősök tere), de a beépítés még közel sem volt teljes, a Bajza utcán túl hézagosan helyezkedtek el az egy-két emeletes kertes villák. Ez a kialakítás jórészt tudatos volt, így tervezték felkészíteni az embereket a belváros nyüzsgése után a Városliget nyugalmára, a „zöld idillre”. Ugyan a millenniumra készülve a növekedő forgalom miatt a villamos lehetősége is felmerült, a városvezetés nem engedélyezte, és végül Balázs Mór tervei nyomán az első földalatti villamosvasutat adták át 1896-ban.

Meglepő, hogy az arisztokrácia, a politikum és a városvezetés összehangolt erőfeszítései ellenére az 1876. augusztus 20-i átadás nem keltett jelentős sajtóvisszhangot: noha nem tudhatták, hogy a Sugárút Budapest ikonikus részévé válik, Krúdy írásaival szemben kontrasztos az érdektelenség.

Az Ellenőr augusztus 24-i számában csak röviden írt az átadásról: „A sugárút faburkolata már egészen kész s a hosszú útvonal át van adva a forgalomnak. A mellékutczákban levő s a fővárosi közmunkatanács tulajdonát képező ingatlanságok előtt a járdafektetése a következő utczákban rendeltetett el: a rózsa-, szív-, Révay- és Dobó-utczákban s ezeknél a munkálatok nehány nap alatt meg fognak kezdetni; az Izabella- és Vörösmarty-utczákban azonban, miután ott a feltöltés még nem készült el, a járda lerakása csak később történhetik meg.” A Fővárosi Lapok sem nyilatkozott terjedelmesebben augusztus 22-én: „A sugárút burkolatát tegnapra készítették el egész végig; a kocsijárás azonban már vasárnap megnyílhatott rajta.” 

A munkálatok 1876 után is folytatódtak, és a következő évtizedben az út elnyerte ma is jól ismert arculatát. Éppen az utolsó telkek elkészültének évében, 1885-ben nevezték át a korábbi Sugárutat Andrássy tiszteletére, az 1896-os millenniumi ünnepségek alkalmával már a város első számú útjaként tartották nyilván: a királyi pár is az Andrássy út felől érkezett a ceremónia színhelyére.

A magyar historizmus aranykorában, 1860 és 1905 között óriási területen egységes városszerkezet alakult ki, az Andrássy út 132 épületéből még ma is mindössze néhány modern. Az átnevezések sem maradhattak el, 1949-ben Sztálin út, 1956-ban Magyar Ifjúság útja, később Népköztársaság útja nevet viselte, de a rendszerváltás során újra Andrássy útra keresztelték. A város ékkövét 1996-ig felújították, valamint számos fát ültettek el, 2002 óta a világörökség része az alatta haladó Földalattival és a Hősök terével együtt.