A báltermektől a mezőkig - a táncparkett mindig a társadalmi változások tükre volt

A zenei stílusok nem választhatók el a táncos eseményektől. A kastélyok tükörtermeinek bálja aligha helyezhető át egy pincébe, vagy romkocsmába, ahogyan az öt órai teák hangulata is más volt, mint az ibizai partyké. Mindez pedig szoros összefüggésben volt és van a generációk formálódásával.

Amikor az 1950-es évek közepén az amerikai rock'n'roll megérkezett az Egyesült Királyságba, a brit tinédzserek számára kevés hely volt, ahol táncolhattak volna ezekre az izgalmas, új ritmusokra. Az 1960-as évek elejére azonban sorra nyíltak a kifejezetten tizenéveseknek szóló szórakozóhelyek. Ezek viszont építészetileg és hangulatukat tekintve is teljesen mások voltak, mint a szüleik által kedvelt tánctermek. Számos ilyen helyiség ugyanis kissé lepusztult épületek pincéiben volt. Ráadásul gyakran engedély nélkül működtek, és a törvényes alkoholfogyasztási korhatárnál fiatalabb tinédzsereket célozták meg.

De mi az a mod? 

Néha kávéházi vagy kontinentális stílusú klubként jellemezték ezeket, és az újdonságot a leírásukkal kapcsolatos bizonytalanság is tükrözte. A zenét általában nem együttesek, hanem rögzített felvételek biztosították, így könnyen hozzájutottak az amerikai újdonságokhoz is. Ezt különösen azok értékelték, akik modként azonosították magukat. A mod az 1960-as évek elején-közepén virágzó szubkultúra volt. Tagjait a munkásosztály fiataljai alkották, akik szerettek volna szembemenni az őket leíró jelzőkkel. Nem akartak egyszerűek és átlagosak lenni, ezért különc öltözködési stílusuk volt, művészfilmeket néztek és a zenei kínálatból is az ínyencségeket hallgatták (ska, reggae, rhythm and blues, modern jazz). Egyébként a modernből jött a nevük is (modernism, modism), mindent elutasítottak, ami hagyományos vagy populáris volt.

Forró, zsúfolt, füstös

A pincék respektje egyre csak nőtt. A föld alatti elhelyezkedés fokozta a hangulatot, mert az ott lévők egyszerre voltak részei egy underground mozgalomnak, miközben szó szerint el voltak rejtve a felnőtt világ elől. Ráadásul az  építészeti elemek is még különlegesebbé tették a környezetet, ami plusz élményeket jelentett az ott szórakozó fiataloknak. A forró, félhomályos, zsúfolt, füsttel és izzadsággal teli terekben a zene visszaverődött a felületekről, méghozzá közvetlenül a táncoló testekre. A névválasztás is hangsúlyozta, mire számíthatnak a fiatalok: Cavern, Dug Out, Dungeon, Catacombs, stb. (barlang, ásatás, börtön, katakombák). A stockporti Sinking Ship klub egy vörös homokkő sziklákból kifaragott barlangban volt. A táncosokra visszacsöpögő páralecsapódás piros ásványi lerakódásokkal volt átitatva, így extrán élénk emléket hagyva a ruhákon a táncos szeánszról.

 

Illegális buli a réten

A 20. század második felében a klubkultúra napvilágra került. Szó szerint. Az 1980-as években az amerikai nagyvárosokból, például Chicagóból és Detroitból nyers, elektronikus ütemek szűrődtek ki, amelyek először csepegtetve, majd egyre erősebb hullámokban vándoroltak át az Atlanti-óceánon. Ennek egyik jeles befogadója volt az argentin Alfredo Fiorito (miután elmenekült a junta elől) chicagói house-t és detroiti technót játszott a tőle megszokott európai pop és elektronika mellett. Az Amnesia bárnak pedig, ahol reggelig DJ-zett nem volt teteje. Persze nem titkolható, hogy a napsütésben a D-vitamin keveredett némi alkohollal (és olykor mással is...). Az 1987-ben Ibizán nyaraló britek pedig ezt a party-kultúrát visszavitték az Egyesült Királyságba. Ezzel párhuzamosan terjedtek az illegális rave bulik is, farmokon, réteken, mezőkön. Az olyan rendezvények, mint a Sunrise, az Energy és a Biology teljesen elkerülték az éjszakai klubokat, és inkább a szabadban rendezték meg őket. A résztvevők úgy találták, hogy a napsütésben való bulizás visszavezeti őket valami ősi, pogány dologhoz. A természetben és a természettel együtt ünnepeltek. Felülről a nap, alulról a  föld energiája táplálta őket.