Mérges gáz, tank, zeppelin, U-boot - az 1. világháború új fegyverei

A 20. század első nagy világégése számos újítást hozott a háborúk addigi történetéhez képest. A „nagy háború”-nak is nevezett első világháború évei alatt az áldozatok kirívóan magas száma következménye volt annak, hogy a hadviselő felek földön, vízen és levegőben egyaránt arra törekedtek, hogy új, hatékony fegyverekkel törjék meg az ellenség állásait. Tankok, vegyi fegyverek, tengeralattjárók és repülőgépek gondoskodtak arról, hogy taktikai, stratégiai előnyhöz juttatva használóit az ellenfél megsemmisítésével győzelemre vezessék országukat, vagy egyszerűen csak tartani tudják pozícióikat. A korábban nem, vagy nem háborús célra használt eszközök, fegyverek használata, valamint a haditervekkel való összhangba hozásuk gyakran komoly nehézségeket okozott a hadviselő felek számára. Az új harci kellékek alkalmazása tehát még gyerekcipőben járt, és tökéletesítésük csak a második világháborúra történt meg, bevetésük mégis korszakalkotó volt a hadtörténet szempontjából. 

Új haditechnika – elavult tervek

A 15 millió áldozatot szedő első világháború egyik jellemző vonása az volt, hogy új, eddig élesben egyáltalán nem, vagy csak kis mértékben használt fegyvereket vetettek be, amelyekhez alkalmazkodnia kellett a hadviselő feleknek. Szükség volt az újonnan alkalmazott technikai eszközökhöz társítani és ezáltal megújítani a hadi elveket, elképzeléseket, taktikát. A lövészárok-hadviselés és az ebből is fakadó állóháború arra késztette a hadsereg erre hivatott tagjait, hogy új támadófegyverek alkalmazásával próbáljanak az ellenséges vonalak mögé jutni, de ez magában hordozta erre való reakcióként a védelem lehetőségeinek teljes feltérképezését és kiaknázását is.

Hiába ígérte II. Vilmos német császár a háború elején, hogy „Mire lehullanak a falevelek, már haza is térnek a katonák”, az Alfred von Schlieffen által kidolgozott és róla elnevezett villámháborús tervről hamar kiderült, hogy az nem életképes. Az eredeti cél szerint a német csapatok néhány hét alatt lerohanják Franciaországot, majd ezt követően az Osztrák-Magyar Monarchia által addig feltartóztatott és az elképzelés szerint lassan mozgósító orosz cári egységek ellen vonulnak és győzelmet aratnak.

A német előretörés az első hetekben ugyan sikeres volt, de szeptember elején a francia-brit csapatok a marne-i csatában sikerrel törték meg a császári erők előrenyomulását, amivel az addigi mozgóháború átalakult állóháborúvá. Ez azt is jelentette, hogy egy anyagcsata vette kezdetét; e szerint győzelmet az remélhetett, aki jobban bírta utánpótlással (emberrel, hadianyaggal és fegyverekkel).

Az állóháború fontos eleme volt a korábban már említett lövészárokrendszer, valamint a drótakadályok kiépítése, amelyek a védelemnek kedveztek, csakúgy, mint az azok mögül érkező géppuskalövések is. Ez gyakorlatilag teljesen kiszolgáltatottá tette a rohamozó egységeket, így meg kellett találni annak a módját, hogy az említett akadályokat miként tudnák a támadók áttörni, felszámolni. Az említettek oda vezettek, hogy egy négy évig tartó, pusztító vérontás indult el, amely nemcsak a frontokon harcolókra kényszerített egyre nagyobb és idegőrlőbb aktív részvételt, hanem a hátország számára is fokozott terhet rakott.

Gázfelhő a lövészárok felett

„A harc első napján, 1915. április 22-én a brit lövészárkokban lapuló katonák nem is sejtették, milyen borzalom vár rájuk, ezen a napon ugyanis sor került a hadviselés történetének egyik legvisszataszítóbb eseményére. Az őrszemek puskájuk felett kikémlelve várták a német gyalogságot, amely a jelentések szerint bármikor megindíthatta támadását. Helyette azonban zöldessárga ködfelhőt láttak gomolyogni az ellenséges árkok irányából.”

Brit géppuskások gázmaszkban a somme-i csatában

Peter I. Bosco leírása a második yperni csata kezdetéről és egy új szárazföldi fegyver, a harci gáz bevetéséről szólt. A németek az ütközet elején a kedvező széljárást kihasználva hat kilométeres szélességben mintegy 180 tonna klórgázt engedtek a frontra. A gáz elérte a lövészárkokat, az ott lévők egy része menekülőre fogta, de a mérgező vegyszer útjával egy irányban szaladtak, így egyre többen lélegezték be az anyagot.

A katonák közül többen úgy élték túl a támadást, hogy vizeletükkel átitatott zsebkendőjükön keresztül lélegeztek, ez ugyanis semlegesítette a mérgező gázt. A klórgázzal való érintkezés nem járt automatikusan halállal - ez nagyban függött a belélegzett mennyiségtől -, de súlyos károsodást okozott, szemirritációval, hányással, köhögéssel és légzési nehézségekkel járt együtt. Nagyobb adagban belélegezve azonban az áldozat tüdeje megtelt folyadékkal és lassú, fulladásos halált okozott.

A klórgáz után kezdtek el használni az ütközetekben egy hatékonyabb légzésbénítót, a foszgént, majd a háború végére bevetették a mustárgázt is. A vegyi fegyverek elleni védekezéshez rövid időn belül rendszeresítették a gázálarcot. E fegyverek bevetése nem csak emiatt volt problémás: használatuk ugyanis a csatatéren tárolótartályok megnyitásával történt, a szelepek kinyitása után azonban előfordult, hogy az azt megelőzően kedvezőnek vélt széljárási viszonyok ellenkezőjükre fordultak, a mérges gáz így a támadókra lett veszélyes.

A vegyi fegyverek - amelyeket a háborúban mindkét fél használt, és amelyek alkalmazása az előbb taglaltak miatt inkább pszichológiai természetű volt - bevetésének következtében rengeteg (több mint egymillió) katona szenvedett súlyos egészségkárosodást, és mintegy 90 ezer fegyveres halt meg a fronton.

Háború a szárazföldön – bevetésen a folyadékszállító tartálykocsi

Az álcázás miatt tanknak nevezett páncélozott járműveket 1916-ban a britek használták először. Ezen új eszközök bevetésének tervei már két évvel azt megelőzően megszülettek, előállításuk pedig teljes titokban zajlott - a munkások is úgy tudták, hogy folyadékot szállító tartályokat („tank”) készítenek. A brit katonai vezetés a megmerevedett frontvonalak áttörésére alkalmasnak tartotta az amerikai farmokon használt lánctalpas traktorok páncélozott és azokat gépfegyverrel ellátott változatát.

Az első alkalmazott darabok 30 tonnát nyomtak és mindössze 6 km/h sebességgel - üzemanyagtöltés nélkül maximum 25 km-t -  tudtak haladni. A nyolc- és négyfős harci kocsik lassúságuk miatt eleinte csekély harci értékkel bírtak, szerepük azonban fontos volt a nyugati fronton felhúzott szögesdrótakadályok áttörésében, ami jelentős eredménynek számított az állóháború időszakában. Használatukra először 1916 őszén került sor a Somme folyó menti csatában, a tankok közül azonban ekkor még több elakadt, vagy műszaki problémák következtében leállt a fronton.

Egy Mark I tank balról jobbra halad. Rombusz alakja lehetővé tette, hogy a lövészárkokon is átkeljen

A háborúban több olyan fegyvert is alkalmaztak, amelyeket már korábban létrehoztak és amelyeket már mindkét oldal ismert, de nagymértékben történő előállításuk és felhasználásuk csak ekkor kezdődött. Így fontos megemlíteni a korszakban már egyre inkább a mozsarak helyére lépő aknavetőket, amelyek elődjéhez hasonló rombolóerővel bírtak, viszont azoknál könnyebben mozgatható lövegek voltak.

A katonák a háború alatt ismerkedtek meg a kézigránát hatásával, alkalmazásának előnyeiről és hátrányairól. Az évek alatt egyre újabb és újabb típusú gránátokat fejlesztettek ki, olyannyira, hogy az állóháború egyik legnépszerűbb fegyverének számító harci eszközök - egyes hadosztályok akár napi 30 ezer gránátot is felhasználtak - 23 típusa volt ismert a háborúban. Német oldalon jelent meg először a lángszóró alkalmazása, de használatát hamar átvette az antant is. A harci gázhoz hasonlóan kezelésük nehéz volt és olykor kontraproduktív, gyakran nagyobb veszélyt jelentett az használójára. A lángszóró „feladata” az volt, hogy a lövészárokba magát beásó ellenséget kifüstölje helyéről.

A géppuskák tűzerejének növelése a védelem szempontjából volt jelentős: amíg a hagyományos gyalogsági fegyverekkel percenként csak 14 lövést tudtak leadni, addig az új fegyverekkel hasonló idő alatt 600-at is képesek voltak. A nehéz géppuskák kezelése, a szállítás, az összeszerelés, a lőszerutánpótlás akár nyolc ember munkáját is megkövetelte, de bevetése olyan hatékonynak bizonyult, hogy jelentősen hozzájárult a frontvonalak mozdulatlanságához.

Áramszünet a zeppelin ellen

A hadviselő felek a szárazföld mellett igénybe vették a légteret is. A légi hadviselés fontos elemei voltak a léghajók, közülük is a németek által kifejlesztett zeppelin volt a leghíresebb. Ez a magasan szálló légi jármű felderítésre kevésbé volt alkalmas - nagy teste és lassúsága miatt könnyű célpontnak számított volna, ha a földközelben közlekedik - így inkább bombavetésre alkalmazták.

A németek használták is őket a háború első éveiben, London és Párizs bombázásánál is igénybe vették a léghajót. Védekezésül több helyen áramszünetet rendeltek el annak érdekében, hogy a zeppelinek pilótái nehezebben tudják bemérni a célt.

A harci repülőgépeket mindkét ellenséges fél ismerte és használta. Feladatuk eleinte kimerült abban, hogy felderítsék az ellenség állásait, csapatmozgásait, valamint üzeneteket, parancsokat továbbítsanak. Funkciójuk azonban a háború évei alatt kiegészült, átalakult. A háború második évében már repülőről bombázták az ellenséget, de bevetették őket egyes célpontok tűz alá vételekor is.

A repülők rövid időn belül már egymással is légi harcot vívtak, a pilóták - akik csekély számuk okán gyakran ismerték egymást - eleinte revolverrel vagy karabéllyal lövöldöztek egymásra. Később egy francia pilóta - Roland Garros - döntött úgy, hogy gépét gépfegyverrel szereli fel, amit aztán átvett, és tökéletesített a másik oldal is.

Háború a víz(b)en – a tengeralattjáró-hadviselés

A szárazföld és a légtér birtokba vétele mellett a háborúzók nélkülözhetetlennek látták, hogy a tengereken is gyengítsék ellenfelüket. Komoly anyagi áldozatokat sem kímélve fejlesztették a háború előtt flottájukat, mind a németek, mind a britek. Ennek köszönhetően létrehozták a páncélozott, nehézfegyverekkel is felszerelt csatahajókat, valamint a háborúk történetében viszonylag új eszköznek számító - az észak-amerikai polgárháborúban korábban már alkalmazott - tengeralattjárókat.

Ez utóbbiakat, az ún. búvárhajókat (U-boat, U-Boot) mindenekelőtt a németek alkalmazták nagy számban, azzal a céllal, hogy a kereskedelmi hajók elsüllyesztésével gazdaságilag lehetetlenítsék el ellenfeleiket, továbbá hogy sikerüljön szétzúzniuk a már a háború elején a britek által létrehozott blokádot.

Az 1917-ben meghirdetett korlátlan tengeralattjáró-háború - amely szerint minden, a brit szigetek felé tartó hajót felszólítás nélkül elsüllyesztettek - aztán ürügyként szolgált az USA háborúba lépéséhez.  A torpedóval és gyakran ágyúval is felszerelt tengeralattjárók ellen eleinte aknákat használtak, majd a 1917-től a hatékonyabb mélyvízi bombával próbálták a búvárhajókat megsemmisíteni.

A tengeri ütközetekben részt vevő csatahajók közti összehangolt hadmozdulatokat eleinte kommunikációs nehézségek gyengítették. A hajókat ugyanis vezeték nélküli rádiókészülékekkel szerelték fel; az általuk küldött jeleket ugyan könnyen lehetett fogni, de az üzenetek megfejtése és a kapitányhoz való eljuttatása akár tíz percet is igénybe vehetett. Ütközetekben a hajók közti üzenetátvitelt így továbbra is zászlójelzésekkel oldották meg.