Őskori festmények mutatják meg a Mississippi-kultúra világképét

Egy korábban lebecsült, ám igen fejlett civilizáció – amely valaha a világ legnagyobb városait építette – több száz, faragott vagy festett műalkotást hagyott hátra az Appalache-hegység szabadban lévő vagy a barlangok mélyén rejtőző szikláin, állítják a régészek.

A legnagyobb észak-amerikai város

A több mint hatezer éves művészeti munkák a régészek szerint egy egységes történetet mondanak el az utókornak arról, mit is gondoltak az amerikai őslakók a tágabb lakóhelyükről. Rétegekben képzelték a világot, s az ókori görögökhöz, illetve a modern vallásokhoz hasonlóan világuk tele volt jó és rossz szellemekkel. A festmények nem csupán a földi létet jelenítették meg, hanem a spirituális világba is betekintést nyújtottak, magyarázta Jan Simek, a knoxville-i Tennessee Egyetem munkatársa, aki kollégáival az Antiquities című folyóiratban tették közzé eredményeiket.

„A Mississippi-kultúra tagjai főként mezőgazdaságból éltek, kukoricát és tököt termesztettek, s több száz, talán több ezer közösségbe tömörülve tengették mindennapjaikat a mai Egyesült Államok délkeleti területén” – mondta Thomas Pluckhan a Dél-Floridai Egyetem antropológusa. A régészek korábban a Mississippi indiánjainak kultúráját jelentősen ledegradálták, annak komplexitását túlságosan is alábecsülték, azonban az újabbnál újabb tanulmányok fokozatosan rávilágítanak az elődök hibáira, mondván: a kultúra bonyolultan és szervesen épült fel.

Cahokia városa i. sz. 600 körül kezdett kialakulni a hatalmas amerikai folyam mentén a mai St. Louis környékén. Lakossága fénykorában elérte a 40 ezret, így a valaha az USA területén épített „legnagyobb város” cím büszke tulajdonosa lehetett egészen az 1780-as évekig, amikor Philadelphia utolérte. 1250-ben Cahokia lakóinak száma 15 ezer körül mozgott, ami vetekedett a középkori Londonnal és Párizzsal.

A metropolisz a 15. század környékén kiürült. Mire az európai gyarmatosítók a területre érkeztek a Mississippi-indiánok eltűntek, helyükre az eddigi kutatások szerint a cserokik és egyéb indián törzsek vándoroltak be, ám az antropológusok ebben nem teljesen biztosak. Korábban, amint Pluckhan elmondta, a Mississippi-kultúrát „úgy emlegettük, mint egy lazán összefüggő, társadalmi-politikai csoportosulást, amely általában közös törzsfőt választ, s a nyelvük hozzávetőlegesen azonos.”

A környékbeli barlangok legrégebbi festményei több mint két kilométerrel a Föld belsejében találhatóak, ahol az alkotók valószínűleg fáklyák fényeinél dolgozhattak. Néhány barlangot temetkezésre használtak, ám a legtöbbjük vallási szertartások helyéül funkcionált, a művészeti alkotások pedig ezek részei lehettek. Habár Észak-Amerika legrégebbi barlangi művészeti munkái sorakoznak fel a kontinens egyik legnagyobb folyója mentén, amelyek akár hatezer évesek is lehetnek, a legtöbb festmény a vizsgálatok szerint a 11-17. századból való.

Fejlett világkép

A kutatók 44 darab szabad ég alatti és 50 darab barlangi műalkotást fedeztek fel Tennesseeben, amelyek egy része magánterületen áll. Több helyszín már elpusztult, a tanulmányok pedig nem adnak pontos helyszíni adatokat azért, hogy megvédjék az őskori leleteket az illetéktelen kezektől. A festményekből kiderül, hogy a kultúra miként is gondolkozott az őt körülvevő világról. A kozmosz lefestése hasonlít a többi indián kultúra, mint például a maják világképére.

A Mississippi indiánjainak szemében a kozmosz szintekbe és szférákba szerveződött, az emberek ezek közül pedig csak egyet foglalnak el, a többit különböző szellemlények lakják. A festményekből a szférák szétválásának történetét is kihámozhatjuk a kutatók szerint. Az alsóbb szinteken a gonosz szellemek laknak és ún. transzformáló alakok, mint például alakváló emberek, akik főként madarakká változnak át. Az alvilágban erőszakos cselekmények is feltűnnek, az egyik alak például egy baltával látható, amelynek egy emberi fej a dísze. Az alsó régiók ábrázolásait értelemszerűen leginkább a földalatti barlangokban találták meg a kutatók, mivel az indiánok megpróbálták oda festeni a gonoszt, ahol világképük szerint valójában is lakik.

Az emberi szférák felett jóindulatú szellemek laknak, akik az időjárást befolyásolják, és a növényekről gondoskodnak. A kultúra tagjai rájuk támaszkodnak és tőlük függ a megélhetésük. A magasabb szinteken lévő ábrázolások gyakran egyszerűbbek, az emberi arcok sematikusabbak, s nem profilból láthatók, a részletességük pedig hagy némi kívánnivalót maga után, magyarázta Simek. Az egyik képen például egy férfi látható, amint egy kereplőt szorongat.

A képeket széndarabkákkal rajzolták meg, így a legtöbb fekete színű, azonban néhány szabadban lévő vörös színre váltott az idők során, mivel a felhasznált vas oxidálódott. „A művészek megpróbálták összekötni az elme által létrejött tájat a természeti tájképpel” – mondta Simek. A művészet és a világkép összekapcsolása nem egyedülálló az ősi népeknél. Ugyanezzel próbálkoztak az egyiptomi piramisok, a Stonehenge és a középkori katedrálisok építtetői is. „Az emberek gyakran vallási meggyőződésből osztják az univerzumot különböző részekre” – mondja Simek. „A legtöbb társadalomban a középső régiókban található az ember, az alsó és felső szinteken pedig a szellemek tanyáznak” – tette hozzá.