Strigák és garabonciások, avagy mitől félt a magyar?

A magyar parasztság az újkor óta sajátos népi hiedelemvilágot alkotott, amelyben keveredett az archaikus vallásosság és a mindennapok varázsa. Ükapáink sok egyéb mellett igyekezték elkerülni a boszorkányok szemmel verését, a garabonciások jégeső képében érkező haragját vagy a befejezetlen ügye miatt a földön ragadó szellemekkel való találkozást.

Ősi irány

A magyar parasztság hiedelemvilágában benne lappangnak archaikus vallásosságának, világszemléletének alapvető gondolatai. Az a tény, hogy a társadalom nemesi és polgári rétegeitől több fal is elválasztotta a magyarság földművelő családjait, jelentős hatással volt életszemléletük különböző vonásainak kialakulásában. Földhöz kötöttségük és a mezőgazdasági munka természete egyaránt megakadályozta azt, hogy az európai racionalizmus hatásai megérintsék őket.

A paraszti kultúra ilyen formában mindig is önellátó volt, a felmerülő kérdésekre önnönmagának kellett választ találnia. Így hiedelmeiből a polgárosultabb elemektől eltérő világ képe bontakozott ki, amely sok esetben emlékeztetett arra az ősi samanisztikus felfogásra, amelyből története szerint eredt. A parasztság számára az az ősi tény, hogy a természet és az ember a legszorosabb viszonyban vannak, nem üres történeti fecsegés volt, hanem a saját életét látta viszont benne. Hite és hiedelmei alapján a természetfölötti és a földi világ nem vált még el véglegesen egymástól.

A parasztok világában a babona, a hiedelem nemcsak valami mellékes tényezőként jelentkezett, hanem az egész életüket végigkísérte: a gazdasági élet legapróbb részleteitől (termékenységi, vetési varázsok) a születésen és halálon át a házasodási szokásokig, az élet összes aspektusát meghatározta. Természetesen felmerülhet bennünk a kérdés, mindez mégis hogyan férhetett össze keresztény vallásuk alapjaival. Ám ez ükapáinkban sohasem fogalmazódott meg, hiszen Európa-szerte a paraszti vallásosságot egy sajátos kevertség, a kereszténység és a régi hiedelemvilág összefonódása jellemezte.

Táltos és garabonciás

Hiedelemvilágunk egyik legismertebb alakja a táltos, akiről úgy tartották, hogy már magzati korában szoros kapcsolatba kerül Istennel. A táltos nem köthető csak az egyik nemhez, a parasztok hite szerint általában jóindulatú, és inkább segít, mint büntet, tudását pedig nem szerzi, hanem kapja.

Egy gyermek megszületésekor rendszerint a szülők gondosan megvizsgálták az újszülöttet, vajon foggal vagy esetleg egy hatodik ujjal jött-e a világra. Ha valamilyen ehhez hasonló testi „rendellenessége” volt a csecsemőnek, esélyes lett, hogy táltossá váljon, ám ehhez szükséges volt még az is, hogy az ősök szelleme egyszer élete során néhány napra elrabolja. Ekkor a hiedelem szerint feldarabolták, s minimum három nap elteltével ősei összerakták, amely tevékenység során korábban nem tapasztalt erőt szerzett a gyermek. Mindezzel azonban nem fejeződött még be a táltosjelölt küzdelme, hiszen fel kell másznia az égig érő fára, ahonnan visszatérve már gyakorolhatta tudományát

A táltos általában megismerhető volt a tollseprűjéről, esetleg szarváról, sámándobjáról, s különös tevékenységeiről, például az ún. rejtezésről (révülés), amely során eksztázisba esett, s kapcsolatot teremtett a természetfeletti lényekkel. Fontos még megemlíteni a szomszédos területek táltosainak küzdelmeit is, amely nagy viharokat sodort a környező vidékekre.

Nem összekeverendő a táltos a garabonciással (az olasz gramanzia a „bűbájosság, ördöngösség” szóval kapcsolható össze), aki már kevésbé pozitív alak. Tulajdonképpen a középkori vándorló diák alakja jelenik meg benne, aki a kor legmagasabb iskoláit és egyetemeit elvégezve tett szert a fekete mágia irányításának képességére. Főként onnan lehetett megismerni, hogy parasztházakba kopogtatott be, s tejet vagy tojást kért a házigazdától. Ha nem kapta meg a kívánt élelmet, szörnyű dühe az egész megyére lesújthatott jégeső és vihar képében.

Striga vagy boszorkány?

A boszorkány (ótörök eredetű szó) már teljes egészében negatív férfi vagy női figura. A táltossal ellentétben nem örökli „tudását”, hanem tennie kell érte: például egy útkereszteződésben, bármi közeledjék is, egy rajzolt körön belül kellett maradnia, vagy fekete macska húsát kellett elfogyasztani, ám a legkényelmesebben úgy szerezhette meg erejét, ha szintén boszorkány haldokló rokonát a halálos ágyon kézen fogta.

A gonosz boszorkányoknak több gaztettet is számlájukra írtak őseink: az alvó emberből kiszedték a csontokat, vért szívtak, szemmel vertek, elapasztották a marhák tejét, betegségeket hoztak, kárt okoztak a termésben, fiatalokat választottak szét, vagy – ha úgy tartotta kedvük – éppen összehoztak, vízbe vetették a gyermekeket, paráználkodtak, sokat részegeskedtek és mulatoztak. Az utóbbiaknak megfelelően rendszeresen összejöttek, és táncoltak valamelyik hegyen, szigeten vagy erdő szélén. A fő gyülekező helyüknek a Gellért-hegyet tartották.

A boszorkányoktól nagyon féltek, hiszen szinte bármely állat képét fel tudták venni, s bármikor rontást hozhattak a ház lakóira. A boszorkányoknak általában szarvuk volt, amit csupán karácsonykor az éjféli misén a Luca-széken ülő láthatott meg. Mivel főként a macska alakját vették fel, éjjelente gyakran vasvillákat helyeztek el az istálló ajtajában, hogy távol tarthassák őket a szarvasmarháktól. A 16-18. században Európán boszorkányüldözési hullám vonult végig, amely az 1700-as években magyar földre is elért, ám jóval kisebb intenzitású volt, mint nyugaton, köszönhetően a Könyves Kálmán királyunk törvénykezése iránti tiszteletnek.

A boszorkányoknak két formáját különítették el: a seprűs boszorkányokként is emlegetett, állatok alakját felvevő strigákat, s a rontás képességével „megáldott” maleficákat. Az 1095 és 1116 között uralkodó művelt királyunk híres boszorkánytörvényét sokan ismerik, azonban arról kevesen tudnak, hogyan is szólt pontosan: „Strigákról pedig, akik nincsenek, semmiféle említés ne essék.” Tehát Kálmán a boszorkányoknak csupán az egyik, a veszedelmesebb formáját tagadta, azonban a köztudatba – a téves fordításnak köszönhetően – az egész boszorkányság létének cáfolata került.

A tudós pásztor, a vadleány és a lidérc

A boszorkány szöges ellentéte volt a tudós pásztor, aki természetfeletti erejével nemcsak saját jószágát védte meg, hanem mindig igyekezett másokon is segíteni és a boszorkányok rontását elhárítani. Utóbbiak féltek is tőlük, hiszen a pásztorok ereje a hiedelem szerint jóval nagyobb volt a boszorkányokénál. Állandó harcban álltak a boszorkányokkal, akiket rontásaik levételére vagy az okozott kár valamilyen formában történő megtérítésére kötelezték. A tudós pásztor gyakorlati és természetfeletti módszerekkel gyógyította a saját és más jószágát. Természetesen ők sem voltak szentek, egymás csordáját igyekeztek szétkergetni, gyakran egy bikát küldve társukra.

A pásztorhoz hasonlóan a tudós kocsis a lovaskocsikról tudta levenni a rontást, s akár egy szalmazsákot is lóvá varázsolt, míg a molnár a patkányküldés és patkányelzavarás "képességében" jeleskedett. A léleklátó asszonyokat főként háborúk alkalmával keresték fel tömegével, hiszen az a hír járta róluk, hogy a közelmúltban elhunytakkal kapcsolatot tudnak létesíteni. Bár mindez ma már az okkultizmus körébe tartozik, ezek az asszonyok egytől egyig mélyen vallásosak voltak. Ám ez nem hatotta meg az egyházi és világi hatóságokat, akik nem nézték jó szemmel tevékenységüket.

Az eddig bemutatott lények olyan emberek voltak, akik a közösségekben éltek, csak nem tudták róluk, hogy kicsodák. Most néhány olyan lény következik, akiket ma egyszerűen szellemeknek neveznénk. A mindenki által ismert lidércek alatt gyakran olyan elhunyt szeretőt értettek, aki nem tudott elszakadni korábbi kedvesétől, s a halálba gyötörte azt. Ehhez hasonló az ún. bolygó tűz, amely szintén valamely okból kifolyólag nyugodni nem akaró elhunyt szellemeként kóborolt azon a vidéken, ahol egykor élt.

Nem a szerelem, hanem az élete során elvégzett hanyag munka miatt nem nyugodhatott a bolygó mérnök, aki életében rosszul mérte a földet, így megkárosította a népet. Az általában jóindulatú szellem kezében lánccal járta a határt, s hibáit igyekezett kijavítani, ám ha valaki megzavarta munkájában, azt rögtön mellbe vágta lámpájával. A kísértetek sorába tartozik a vadleány (néhány helyen kisasszonynak nevezték), aki szelíd természetű, ám ha sértegetik vagy káromkodnak előtte, mindent összetört maga körül. A magyar hiedelemvilág rendkívül gazdag volt az efféle lényekben, a felsoroltakon kívül még tucatnyian igyekeztek megkeseríteni ősapáink életét, többek között törpék, óriások, tündérek, manók, sellők, s házi szellemek is bármikor előugorhattak egy-egy bokor mögül.

Összeállításunk Balassa Iván és Ortutay Gyula Magyar Néprajz című műve alapján készült