Terrorhullámot indított a véres vasárnap

41 évvel ezelőtt, 1972. január 30-án brit deszantosok máig vitatott okokból tüzet nyitottak az észak-írországi Londonderry városában felvonuló békés tüntetőkre, akik a katolikus kisebbség embertelen helyzetére akarták akciójukkal felhívni a figyelmet. Az összecsapásnak tizennégy halálos áldozata és sok sebesültje volt, a vérengzés pedig soha nem látott terrorhullámot indított el.

Sunday bloody sunday

Az írek évszázados függetlenedési törekvéseit a 20. század első évtizedeiben végre (részleges) siker koronázta. Az 1921-es angol-ír egyezmény kettéosztotta a szigetet, a huszonhat megyéből álló déli terület elnyerte önállóságát, és köztársasággá alakult. Anglia azonban nem mondott le a hat északi megyéről (Derry, Antrim, Fermanagh, Down, Tyrone és Armagh), ahol jelentős számú, a koronához hű protestáns lakosság élt. A másfél milliós lakosság 57 százaléka protestáns, míg 43 százaléka katolikus volt.

A helyiek által Ulsternek nevezett északír országrész a felekezeti villongások fészkévé vált, ahol a protestánsok politikai fölénye rövid idő alatt egyeduralommá nőtt. A katolikusok kiszorultak a közélet majd minden területéről, s a diszkrimináció hatására gettókba kényszerültek, amelynek határait a feszültebb időkben drótkerítés jelezte. A társadalom teljesen megosztottá vált, a két vallás hívei mindenfajta érintkezést kerültek egymással, szegregálódtak. Mindeközben a katolikus lakosság közel 80 százaléka munkanélküliként élt, s a két fél közötti viszony egyre feszültebbé vált.

Ez a feszültség először 1969-ben torkollott erőszakba, amikor véres háború vette kezdetét a tartomány katolikus és protestáns lakossága között. A harcok beszüntetésére Londonból "ideiglenes" csapatok érkeztek, ám ismét bebizonyosodott, hogy nincs tartósabb dolog az ideiglenesnél. A brit csapatok ugyanis nem hagyták el Ulstert, a katolikusok helyzete pedig tovább romlott, melynek legdurvább jele az volt, hogy a katolikusokat jogi eljárás nélkül is be lehetett börtönözni, sőt internálni is lehetett őket.



Az 1972. január 30-ára megszervezett békés tüntetéssel erre az embertelen helyzetre akarta felhívni a figyelmet a Northern Ireland Civil Rights nevű emberi jogi szervezet. Az unionista többségű parlament, a Stormont betiltotta a rendezvényt, amelyet ennek ellenére mintegy 15 ezer fő részvétele mellett mégis megtartottak. A felvonulás egyik szervezője a körzet parlamenti képviselője, az egyébként protestáns származású Ivan Cooper volt, aki a megbékélés lehetőségeit kereste a két fél között. A tüntetők 'Britek haza!' és 'Szabad Derryt!' feliratú táblákkal jelentek meg a tiltakozás helyszínén, ahol biztonsági okokból a brit hadsereg legkeményebb alakulatának számító ejtőernyős deszantosok is jelen voltak, ugyanis az ulsteri katonai vezetés attól tartott, hogy a tiltakozás zavargásba csap át.

A pokol akkor szabadult el, amikor az egyik brit katona tüzet nyitott a tüntetők egyikére, akinél - állítása szerint - fegyvert látott. A katonák azt mondták, hogy ők csak visszalőttek. Az azóta elvégzett vizsgálatok nem találtak bizonyítékot erre. A deszantosokat viszont már nem lehetett megállítani, 108 tárat ürítettek ki. A helyszínen tizenhárman vesztették életüket, egy áldozat pedig a kórházban halt meg. A mindössze három percig tartó összecsapás teljesen megváltoztatta Észak-Írország és Anglia kapcsolatát.

Elszabadult indulatok

A vérengzés estéjén tartott sajtótájékoztatón a megrendült Ivan Cooper azt mondta az újságíróknak: a történteket követően nem mondhatja a katolikus fiataloknak (az áldozatok között hat tizenéves volt), hogy ne csatlakozzanak az IRA kötelékeihez. S valóban, azon az éjszakán a tartomány függetlenségéért harcoló IRA (Ír Köztársasági Hadsereg) a brit katonák vérengzésének `hála` újjászületett. A londoni kormány néhány nappal később vizsgálatot rendelt el, amely végül indokoltnak és arányosnak találta a deszantosok tettét, és egy katonát sem marasztalt el a történtek miatt. (Nem egyet közülük később ki is tüntettek.)



A véres vasárnap - bár a londoni vezetés egy ideig próbálta titokban tartani - óriási felzúdulást váltott ki. Február 2-án az ír fővárosban, Dublinban 20 ezer ember vonult a brit nagykövetség elé, és porig égették az épületet. A feldühödött írek lefeküdtek az úttestre, hogy megakadályozzák a tűzoltóautók előrejutását. Az ír-angol diplomáciai kapcsolatok pedig a függetlenségi harcok idejében tapasztaltaknál is fagyosabbá váltak.

A terrorizmus lángra kapott: az IRA sorozatban hajtotta végre merényleteit, de a protestánsok sem maradtak adósaik. Az Ulsteri Szabadságharcosok és az Ulsteri Önkéntes Erő ugyanolyan vehemenciával vetették bele magukat a katolikusok irtásába, mint a függetlenségpárti IRA, és annak tovább radikalizálódó szárnya, az Ír Nemzeti Felszabadító Szervezet (INLA).

Az IRA támadásainak több tucatnyi angol esett áldozatául, a hetvenes években megölték Lord Mountbattent, a királynő unokatestvérét is. A brit kormány eközben rendkívül keményen bánt az írekkel, az északír politikai foglyokat közönséges bűnözőként kezelte (válaszul a foglyok megtagadták a rabruha viselését, és pokrócaikat hordták helyette, Bobby Sands és kilenc társa pedig éhségsztrájkot kezdett a börtönben, ahol mindannyian életüket vesztették).

A hosszan tartó terrornak végül a kilencvenes évek második felében szakadt vége. A frissen kormányra került Tony Blair új vizsgálatot rendelt el a véres vasárnap ügyében, amely végül sok kérdésben elmarasztalta a brit katonákat. Sokáig úgy volt, hogy a vérengzésben részt vett katonáknak helyben kell tanúskodniuk, ám ettől biztonságuk érdekében végül eltekintettek. Az IRA pedig hosszú "földalatti" harcok után, 2005. július 28-án bejelentette, hogy felhagy a fegyveres harccal, és célkitűzését, Írország demokratikus egyesítését kizárólag politikai eszközökkel kívánja elérni.