A pokolba vezető út is jóakarattal van kikövezve

Egyedülálló könyvvel jelentkezett Jonathan Littell: a nácizmus tetteinek fiktív emlékirata egyszerre lett kegyetlen és gyomorforgatóan naturális. Mindez azonban olyannyira hatásosra sikeredett, hogy az olvasó nem tudja kivonni magát a közzétett információk sokkoló tömege alól.

Fiktív önéletírás a borzalmak éveiről

A volt SS-tiszt, Maximilien Aue regényes önéletírásaként elbeszélt történet a második világháborúban játszódik, legnagyobbrészt a keleti fronton. A „főhős” a hadicselekmények szinte minden fontosabb eseményénél megfordul az SS belső elhárítása, az SD tisztjelként, és a ranglétrán egyre feljebb kapaszkodva jut el Sztálingrádba, ahonnan egy csodálatos menekülés után kerül Berlinbe, de személyében megélhetjük az egykori haláltáborok borzalmait, vagy épp Eichmann magyarországi Sonderkommandójának tevékenységét is – végül, de nem utolsósorban a bukás előtt még Hitlerrel is sikerül összefutni Berlinben.

Littell 2002-ben kezdte az előzetes kutatást művéhez. Elmondása szerint főhősét, Aue-t úgy alkotta meg, hogy elképzelte, ő maga miket tett volna, ha a háború előtti Németországban születik és nácinak áll. Saját bevallása szerint művét Claude Lanzmann Shoah című filmje mellett egy nácik által kivégzett partizánról készített fotográfia ihlette. A Jóakaratúak (Les Bienveillantes) cím Aiszkhülosz Oreszteiájának harmadik darabjára, az Eumeniszekre utal. Az Eumeniszek (más néven Erünniszek vagy Fúriák) a bosszú antik istennői, akik a szülőgyilkoson torolják meg tettét. Littellt – saját bevallása szerint – az Oreszteia szerkezete mellett a belőle sugárzó antik morál is megérintette.



Ez minduntalan kitűnik a hét fejezetre – melyek mindegyikének címe egy-egy zenei tárgyú fogalom – tagolt regényfolyamot elbeszélő öreg Aue, a felelősségre vonást megúszó, művelt és érzékeny, volt SS-tiszt megállapításaiból, melyekkel saját akart és akaratlan gaztetteit, valamint a háború hozta szükségszerűségeket illeszti élettörténete ok-okozatiságába, hogy a szövegáradat folyamán a maga bonyolultságában vesse fel a „felelősségek” kérdését. Ő – Littell fiktív történelmi tanúja – az az embertelen embertársunk, aki megszólít bennünket, hogy olyasmit mondjon, amit legtöbbnyire nem akarunk meghallani.

A mitologikus felhangokkal és utalásokkal teli történet a maga nemében teljesen egyedülálló, és ezt Aue életének részletei pedig tovább erősítik. A görög tragédiákhoz hasonlóan jelenik meg a vérfertőzés, vagy épp az anyagyilkosság motívuma, ám a groteszk elemeket (Hitler orrának megharapása) sem kell mellőznünk, amelyek talán egy cseppet oldják a könyv rideg szenvtelenségét – vagy éppen még kegyetlenebbé teszik azt.

Aue bolyongása során a náci korszak szinte összes vezetője feltűnik, akik egytől egyig megindokolják tetteiket – csakúgy, mint Rudolf Höss tette Robert Merle Mesterségem a halál című művében. Az egyes történelmi események bemutatása is részletekig szikár és sivár, ahol nincs helye sem a részvétnek, sem pedig bármilyen empátiának, hiszen ezeket az olvasó már az első gyilkosságok, és tömeges kivégzések során elveszíti, és közben azt is megérti, hogy miért nyilatkozhatták annyian: "csak parancsra cselekedtek".

Ezen a ponton érezhető talán a leginkább a fikció a regényben, hiszen az önéletírásban a náci döntéshozás, és gépezet többszörös polaritása minden alkalommal a lehető legrészletesebben szerepel. Ez pedig többek szerint kritizálható, hiszen egy önéletírás – még ha fiktív – is, nem tükrözheti a legújabb történeti kutatások összegző eredményeit, azaz nem lehetett ember, aki ennyit tudott volna a rendszerről. Littell esetében azonban ez szükségszerű, hiszen a mű éppen ettől válik átélhetővé, és ettől rajzol teljes képet a korszakról, a kicsinyes vitákról, a hisztérikus nagyjelenetekről, vagy épp a kivégzések földszagú, sáros és brutális világáról.

Párszáz oldal után aztán talán az is kiviláglik, hogy a nácizmus ideológiaként jóval több volt egy devianciánál, amely csak a torz és beteg embereket rántotta volna magához. Az ideológia ugyanis mintegy feloldozást adott az elkövetett tettekre, és a jóakarat pedig a tömény gonoszsággal pokoli, a mai napig feldolgozhatatlan események elkövetéséhez vezetett.

Littell könyve a kortárs szépirodalom egyik leginkább ellentmondásosabb, ám egyben leghatásosabb darabja. Bár a könyvtől történészként nem kapunk sok újdonságot, hiszen a szerző nagyban támaszkodott a kortárs szerzők munkáira, ám olvasás közben egy olyan kép elevenedik meg, amelyet nem szívesen szemlélünk, ám talán pont brutalitása, kegyetlensége és puszta naturalitása miatt válunk rabjává a műnek, hogy aztán a végére eljutva egy felejthetetlen, és iszonyatos emlékkel legyünk gazdagabbak.

A kettős anyanyelvű (angol–francia) író, Jonathan Littell New Yorkban született, 1967-ben. Jelenleg Barcelonában él. Édesapja, Robert Littell maga is író. Nagyszülei lengyel zsidó emigránsok voltak, akik a 19. század végén telepedtek le az Egyesült Államokban. Ugyanakkor Littell nem szívesen határozza meg magát zsidóként. Saját bevallása szerint: „a judaizmus leginkább történelmi háttér.” Jóakaratúak című regényét (2006), melyet két rangos francia elismeréssel (a Goncourt-díjjal és a Francia Akadémia regény-nagydíjával) is jutalmaztak, e nyelven írta, és az Éditions Gallimard jelentette meg.

A regény Franciaországban az elmúlt három év alatt több mint húsz kiadást ért meg, közel másfélmillió példányban fogyott, és azóta több más nyelven is sikert aratott (mint Németországban vagy Lengyelországban), valamint sok nyelvre még csak most fordítják (az angol kiadás szinte a magyarral egy időben jelent meg, 2009 márciusában, a Harper Collinsnál, The Kindly Ones címmel).

Jonathan Littell: Jóakaratúak. Ford.: Tótfalusi Ágnes. Magvető Kiadó, Bp., 2009. 912 o. 5990 Ft.

Részlet a könyvből: Eichmann Budapesten

„Eichmann akkoriban már nem a szállóban lakott, hanem rekvirált zsidó villában az Apostol utcában, a Rózsadombon, egy kétemeletes, tornyos, Dunára néző szép házban, amelyet csodálatos gyümölcsös vett körül, bár ezt a kertet sajnos tönkretették a bombázások ellen ásott bunkerárkok. Eichmann nagy házat vitt, és az ideje java részét új magyar barátaival töltötte. Az evakuálások nagy lendülettel haladtak, szigorú terv alapján, övezetek szerint, és csak úgy áradtak a panaszok, a Jägerstabtól, Speer irodáiból, magától Saurtól, eljutottak egészen Himmlerig, Pohlig, Kaltenbrunnerig, de végül minden visszaáramlott rám, és valóban, igazi katasztrófa volt, valóságos botrány, az építkezésekre csak törékeny fiatal lányok és félhalott férfiak kerültek, pedig Speerék erős, vidám, munkára kész fickókra számítottak, így magukon kívül voltak, senki nem értette, mi történik.

A hibáért, mint már elmagyaráztam, részben a magyar honvédség a felelős, mert az összes követelésünk ellenére féltékenyen őrizték a munkásszolgálatosaikat. De azok között, akik kimaradtak ezekből a szakaszokból, mégiscsak voltak férfiak, akik még nem is olyan sok idővel azelőtt normális életet éltek, annyit ettek, amennyire szükségük volt, nekik jó egészségben kellett volna lenniük. Ám később bebizonyosodott, hogy a gyűjtőközpontokban uralkodó körülmények, ahol a zsidóknak néha napokon, sőt heteken át kellett várakozniuk, szinte élelem nélkül, mielőtt túlzsúfolt marhaszállító vagonokba préselve elszállították őket, víz, táplálék nélkül, vagononként egyetlen küblivel, szóval ezek a körülmények elapasztották az erejüket, számtalan betegség támadta meg őket, sokan már útközben meghaltak, és azok, akik élve megúszták, olyan nyomorúságosan néztek ki, hogy kevesen jutottak át a válogatáson, és még ezeket is visszautasították vagy gyorsan visszaküldték a gyárakból vagy az építkezésekről, főleg a Jägerstab építkezéseiről, ahol tajtékoztak, hogy olyan kislányokat küldenek nekik, akik egy csákányt sem képesek fölemelni.

Amikor közvetítettem ezeket a panaszokat Eichmann-nak, mint már mondtam, szárazon visszautasított, kijelentette, hogy ez nem az ő felelőssége, hogy csak a magyarok változtathatnak bármit is ezeken a körülményeken. Így azután elmentem Baky őrnagyhoz, a csendőrség vezetésével megbízott belügyi államtitkárhoz; Baky egyetlen mondattal söpörte félre a panaszaimat: „Hát akkor gyorsabban kell őket eltakarítaniuk", és Ferenczy csendőr alezredeshez, az evakuálások technikai ügyintézésével megbízott tiszthez utasított, egy megkeseredett emberhez, akihez nagyon nehezen sikerült bejutnom, és amikor végre bejutottam, Ferenczy majdnem egy órán keresztül fejtegette, hogy ő boldogan táplálná sokkal jobban a zsidókat, ha adnának neki élelmet, és boldogan zsúfolná meg kevésbé a vagonokat, ha küldenének neki vonatokat, de az ő legfőbb küldetése abban áll, hogy evakuálja a zsidókat, nem abban, hogy babusgassa őket.

Wislicenyvel elmentem az egyik ilyen „gyűjtőállomásra", már nem is tudom, hová, talán a kassai övezetbe: nyomorúságos látvány volt, a zsidókat egész családjukkal bezsúfolták egy tető nélküli téglaégetőbe, a tavaszi esőben, a gyerekek rövidnadrágban játszadoztak a tócsákban, a felnőttek apatikusan ültek a bőröndökön vagy fel-alá járkáltak. Megdöbbentem, milyen nagy a kontraszt ezek között a zsidók, és az általam idáig ismert, galíciai és ukrajnai zsidók között; ezek itt tanult emberek voltak, gyakran nagypolgárok, és még a meglehetősen nagy számú kézműveseknek és béresgazdáknak is tiszta és méltóságteljes külseje volt, a gyerekek tiszták és jól fésültek voltak, és a körülmények ellenére szép ruhákat viseltek, néha zöld huszáregyenruhát, fekete paszománnyal, kis csákóval.

És ez még nyomasztóbbá tette a jelenetet, a sárga csillagjaik ellenére lehettek volna német, vagy legalábbis cseh parasztok is, és ettől sötét gondolataim támadtak, elképzeltem ezeket a takarosan öltözött kisfiúkat és ezeket a diszkréten bájos fiatal lányokat a gázkamrában, és ettől a gondolattól felkavarodott a gyomrom, de nem volt mit tenni, elnéztem a terhes asszonyokat, és elképzeltem őket is a gázkamrában, a kezük rásimul kigömbölyödött hasukra, elborzadva tűnődtem, mi történik egy elgázosított nő magzatával, hogy vajon azonnal meghal-e az anyjával együtt, vagy kicsivel túléli őt, a halott anyag, a hajdani paradicsom foglyaként, és ettől feltolultak az ukrajnai emlékeim, és hosszú idő óta először megint rám tört a hányinger, a tehetetlenségem, szomorúságom, haszontalan életem miatti hányinger."