Véres küzdelem árán szakadt el Mexikó Spanyolországtól

Új-Spanyolország, azaz a későbbi Mexikó és az anyaország közös története 211 éve ért véget, az 1810. szeptember 16-án kitört függetlenségi háború eredményeként. A három évszázados spanyol uralom elleni felkelés és a belső megosztottság miatt az ország csak 1821-ben vált függetlenné, de ekkor még messze állt attól, hogy nyugvópontra is kerüljön. A gyarmatosítókhoz való ambivalens viszony és a helyi hatalmi elit érdekellentétei folyamatosan felszínen tartották a konfliktusokat és generálták a feszültséget.

Hatalmas területek

Új-Spanyolország Alkirályság területe a gyarmati korszakban kiterjedtebb volt a mai Mexikóénál: északon magában foglalta a mai Egyesült Államok délnyugati államait, két oldalról a Karibi-tenger és a Csendes-óceán határolta. Délen a mai Panamától északra elhelyezkedő területek és a távoli Fülöp-szigetek is hozzá tartoztak. Ezek a határok azonban egyre jobban összezsugorodtak a spanyolok folyamatos veszteségei miatt.

Az 1814-re megmaradt területnek több mint 6 millió lakosa volt, központban a 168 ezres Mexikóvárossal, a kontinens legnagyobb fővárosával. A lakosság két nagy csoportját az indiánok és a fehérek alkották. A korszakban a lakosság 60%-a indián, 22%-a mesztic (azaz európai és indián szülők gyermeke), és 18%-a a kreol (spanyol bevándorlók utóda) volt. A „spanyolok” között is volt különbség, az anyaországból érkezőket megkülönböztették a már Mexikóban születettektől, előbbieket nevezték gachupínnak. Elnevezésük egy spanyol nemesi (hidalgó) vezetéknév (Cachopin) többszörösen módosult változatára utal.

Egy 16. századi vers jól érzékelteti az alkirályok hatalmi helyzetét:

„Isten az égben,
A király messze,
És itt én parancsolok.”

Új-Spanyolországnak sajátos társadalmi berendezkedése volt: a gachupínek a kreolok, a kreolok pedig az indiánok felett uralkodtak, az anyaország pedig mindhárom csoportot kihasználta. Az etnikai csoportok politikai és gazdasági pozíciókon való osztozkodása meglehetősen kiegyensúlyozatlan volt. Ezt mutatja az is, hogy a legfontosabb adminisztratív, egyházi, katonai és kereskedelmi posztokat az összlakosság 0,2%-át adó, nagyjából 15 ezer gachupín töltötte be.

[galeria_kep_29011]

A kreolok nehezményezték, hogy az újonnan érkezett spanyolok felettük álltak a ranglétrán, ez a fajta frusztráltság nagy számban hajtotta a függetlenségi mozgalmak felé őket. Gondolkodásukra egyfajta kettős identitás volt jellemző: egyfelől a hagyományok, a nyelv, származás és vallás mentén Spanyolországhoz és az egész királysághoz kapcsolódtak, másfelől hazájukat már Mexikó jelentette, ahol éltek, dolgoztak és ahol a családjuk, vagy annak egy része is lakott. Az indiánok javarészt elszigetelten éltek és gazdálkodtak, a hatalmi elit jelenlétének csak negatív hatását érezték, amely legsúlyosabban földjeik kisajátításában nyilvánult meg.

A 18. században a spanyol felvilágosult abszolutista reformok Mexikó gazdaságára pozitív hatással voltak. A bennszülött lakosság védelmében már a 16. században intézkedéseket hoztak: egy pápai bulla és egy királyi rendelet például tisztázta, hogy az indiánok is emberi lények, sőt a spanyol korona alattvalói, tehát üdvözölhetnek is. Emellett megtiltották rabszolgasorba vetésüket is.

Ez a szemléletmód a 16. század végén azonban megváltozott. A történészek a spanyol gyarmati sikerek egyik titkát a bennszülött intézmények manipulálásában látják. Az alkirályság az indián vezetőréteget a lakosság és az idegen tisztségviselők közötti közvetítésben felhasználva sarcolta meg a mexikóikat.

Új-Spanyolország a 18. század végén erős és stabil gazdasággal bírt, amely a bányászaton és a mezőgazdaságon alapult. Az anyaországtól gyakorlatilag függetlenül működött, ugyanakkor súlyos adókat fizetett. Ezek mértéke 35-szöröse volt annak, amit az angolok saját gyarmataikra kivetettek.

A számok magukért beszélnek: az ideérkező termékeket 36,5%-os adóval terhelte meg a korona, a termelésből származó bevételeknek pedig 10%-át fölözte le. Az innen származó bevételek ugyanakkor a spanyol korona összbevételeinek 2/3-át tették ki. Nem véletlenül ez volt gazdaságilag a legértékesebb gyarmat, a spanyol korona „legfényesebb ékköve”. Az elégedetlenkedés egyik legfőbb forrása a gazdasági kizsákmányolás volt, de az anyaország bűnlajstromán előkelő helyen szerepeltek az elnyomó társadalmi és adminisztratív intézkedések is.

Titkos mozgalom

A mexikói nemzeti tudat ébredésének egy korai előzménye volt Francisco Clavijero jezsuita pap történeti munkája. Clavijero szakítva a spanyol hagyományokkal, amelyek a történelem kezdetét a konkvisztádorok megérkezéséhez kötötték, a hódítás előtti idők kulturális fejlődésével is foglalkozott. Munkája a későbbi szerzők gondolkodására és műveire is hatással volt.

Az 1810-es esemény előzménye az Ibériai-félsziget 1808-as megszállása volt. Napóleon francia császár lemondásra kényszerítette IV. Károly spanyol királyt. Ebben a helyzetben a spanyoloknak már nem, míg a franciáknak még nem ért el a keze a tengerentúli területekig. Az összeomlás híre Új-Spanyolországba is eljutott, ahol a törvényes uralkodó elmozdítását kihasználva kísérletet tettek egy népképviseleti kormányzat felállítására, ez azonban ekkor még nem járt sikerrel.

A helyzet rendeződéséig a kreolok az alkirály ideiglenes hatalma mellett álltak ki a mexikóvárosi tanácsban. Az ő ellenzékükként a gachupínek közvetlenül a korona alá tartozó intézmények körül gyülekeztek. A két csoport közötti különbség a hatalom mibenléte körül bontakozott ki: az isteni eredetű autoritás állt szemben a népszuverenitással.

1810. szeptember 16-án Miguel Hidalgo pap és politikus felkelést robbantott ki, amelyhez a szegénységben és elnyomásban élő vidéki lakosság tömegei csatlakoztak. Lelkesedésük azonban lényegesen felülmúlta katonai képzettségüket és fegyverzetüket. A spanyol hadsereg elleni összecsapások váltakozó sikerrel folytak. Hidalgót a következő évben elfogták és kivégezték, a mozgalom vezérévé José María Morelos vált, aki 1815-ben jutott elődjéhez hasonló sorsra.

A következő évtől gerillaháborúként folytatódott az ellenállás, a közben kiadott amnesztiarendelet miatt pedig megcsappant a harcolók száma.

E mélypont után az 1820-as év hozott fordulatot. Ekkor ugyanis Mexikóvárosban titkos mozgalom szerveződött, melynek célja a tervezett – az egyház és az új-spanyolországi arisztokrácia érdekeit is sértő – új alkotmány bevezetésének megakadályozása volt, akár az elszakadás árán is.

Mexikó függetlenségét végül Agustín de Iturbide ezredes vívta ki, aki császárrá is koronáztatta magát. Császársága azonban nem tartott sokáig, ugyanis a köztársasági erők vezetője, Antonio Santa Anna tábornok először száműzte, majd 1824 júliusában kivégeztette. Még ugyanazon év októberében életbe lépett a Mexikói Szövetségi Köztársaság alkotmánya. Az új államalakulatnak a háború okozta károkkal és a gazdasági visszaeséssel kellett szembenéznie.

Az 1810-ben Mexikóban a függetlenségért indított felkelés szimbólumává a Guadalupei Szűz vált, szeptember 16-a pedig az ország nemzeti ünnepe lett.