Valóban nem tudott Széchenyi István hitelt felvenni 1828-ban?
„E dohos penészen épült régi pénzbeli szisztémánk nem hozta-e sok hazafi társunkat adósság dolgában többször immár oly keserves dilemmába?” – tette fel az egyértelmű választ sejtető kérdést Széchenyi István az 1830-ban kiadott munkájában. A Hitel a 19. századi eleji, gazdaságilag és infrastrukturálisan még meglepően fejletlen Magyarország egyik legnagyobb financiális problémájára mutatott rá. A reformkor egyik legismertebb művét a saját tapasztalat ihlette, amely azonban nem volt olyan kudarcos, mint ahogyan azt a középiskolában tanultuk.
Évszázados lemaradás
A hitelezés egyáltalán nem újkeletű gazdasági fogalom. Már a több ezer évvel ezelőtti mezopotámiai civilizációknál is teljesen természetes volt, hogy egy gazdasági tevékenység beindításához szükséges tőkét hitel formájában kapja meg „a vállalkozását” fejleszteni kívánó személy a gazdasági közösségtől, pontosabban a templomok papjaitól. Még a kamatok törlesztésének mikéntjét is rögzítették a hitelfelvétel során.
De akkor vajon hogy történhetett meg, hogy 3-4 ezer évvel később, a 19. század eleji Magyar Királyságban egy tehetős arisztokrata nem kapott hitelt?
A reformkor kezdeti évei Nyugat-Európához képest elképesztő gazdasági hátrányban találták Széchenyi, Kossuth és Deák Magyarországát, amelyre a „több évszázados elmaradottság” címkéjét használni egyáltalán nem túlzó. Az egyik legjobb példa erre az a tény, hogy a hazai úthálózat gerincét adó – az útonálló betyárok támadásai miatt meglehetősen veszélyes – postautak csupán minden 10. magyarországi települést érintették.
Tudtad, hogy a bankok már a civilizáció hajnalán kinyitottak? Vajon hogyan működött az ókorban a hitelezés? Miként dőzsölt a századfordulón egy magyar bankár? Hogyan zajlott a kölcsönfelvétel évszázadokkal ezelőtt? Az OTPédia oldala könnyed stílusban, szórakoztató módon mutatja be modern életünk egyik legfontosabb szegmensét, a bankjegyek és a pénzintézetek világát. A-tól Pénzig.
A korabeli utak ráadásul kifejezetten rossz állapotúak voltak. Petőfi Sándor 1847. májusi levelében a Poroszló melletti töltésen való haladásról írta: „Hosszasága egész félórányi ugyan, de jó időben négy lovas kocsi – nyolc ökör segítségével – egy nap alatt is megjárja. Száraz időben az a szép tulajdonsága van, hogy oda varázsolja az Alföldre a Kárpátok táját, olyan hegyek és völgyek keletkeznek rajta.”
Hasonlóan vadregényes volt a közlekedés egykor a folyóinkon is. A zátonyok, az elszabaduló vízimalmok igen kockázatossá tették a vízi kereskedelmet, amely egyébként is embert próbáló szakma volt. Európa egyik legfontosabb, ősi vízi útja, a Duna magyar szempontból ugyanis „rossz irányba folyt”. A bácskai gabonatermő területekről induló, hazai agrártermékekkel megrakott hajókat az árral szemben, állati igaerővel (olykor azonban emberi erővel) vontatták fel Bécsbe, ami akár hat hétig is eltartott.
Hazánk a kereskedelem terén sem egy modern állam képét mutatta a 19. század hajnalán: szinte kizárólag mezőgazdasági terményeket exportáltunk Ausztria vagy az Oszmán Birodalom felé. A távolról sem egységes piac, valamint a kiszámíthatatlan időjárás miatt pedig a gabonaárak között gigantikus különbségek lehettek. A termékeket olykor csak elképesztően rossz feltételekkel tudták eladni. A masszívan agrárországnak számító Magyar Királyság felemelkedésének egyik záloga a mezőgazdaság modernizálása (trágyázás, gépesítés, bérmunkára történő áttérés) lett volna, amihez azonban hiányzott a tőke.
Az ehhez elengedhetetlenül szükséges hitelezési rendszer szintén igen fejletlen volt. Természetesen a 19. századot megelőzően is volt hiteltevékenység Magyarországon, ám többletforrást javarészt csupán rokoni vagy egyéb kapcsolatok, a pénzüket kölcsönözni akarókat a pénzszűkében lévőkkel összekötő alkuszok segítségével lehetett szerezni. Az országban ekkor még nem működtek bankok, főként személyek közötti, bizonytalanabb kimenetelű magánkölcsönhöz lehetett jutni.
Bár az 1816. július 1-től működő Osztrák Nemzeti Bank megkapta a jogot, hogy fiókokat nyisson Magyarországon, ezzel nem élt. 1818-ban csupán egy váltópénztárt nyitott Budán, ez azonban kölcsönöket nem nyújtott. A többi osztrák pénz-, illetve hitelintézet sem tolakodott, hogy terjeszkedjen hazánkban. Az Első Osztrák Takarékpénztár ugyan létrehozott néhány kirendeltséget a nyugati országrészben, de fiókoknak ez sem volt nevezhető.
A visszautasított gróf
Széchenyi István 1828-ban először birtokeladásból szeretett volna gyorsan készpénzhez jutni. Amikor ez meghiúsult, ugyanezen év novemberében a bécsi Arnstein und Eskeles bankháztól próbált mintegy 10 ezer konvenciós forintnyi hitelt kapni, Kérelmét azonban – a középiskolából is jól ismert történet szerint – elutasították. Mégpedig arra hivatkozva, hogy ennyi pénz nem állt akkor a pénzintézet rendelkezésére.
Azt viszont már kevesen tudják, hogy „a legnagyobb magyar” – akinek korábban még apja, de ő maga is kapott hitelt ettől a bankháztól – Somorjai Szabolcs az MTA-ELTE Válságtörténeti Kutatócsoportjának kutatási programjának keretében megjelent tanulmánya szerint egy terjedelmes válaszlevelet írt a bankházhoz, amely ezt követően megadta a kívánt összeget. (A 10 ezer forintra egyébként tartozások kiegyenlítésére, valamint jószágigazgatójának nemessé tételéhez volt szükség.)
Az említett válaszlevélben Széchenyi nyugodt hangon fogalmazta meg, hogy véleménye szerint mi okozta kérelmének elutasítását, amelyet utóbb végtére is pozitívan értékelt, hiszen alapot szolgáltatott Hitel című könyvének megírására. Az egyik fő okként a bécsi hitelezők magyar adósokkal szembeni kellemetlen tapasztalatait, valamint az Arnstein und Eskeles bankház egy évtizeddel korábbi, balul elsült financiális manőverének rossz emlékét jelölte meg. Ez utóbbi a Grassalkovich-családhoz köthető.
Az ügyletnek megfelelően a jelentős összegű kölcsönt a grófi család birtokainak jövedelme fedezte. Egy idő után azonban ez megszűnt, a kibocsátott részkötelezvények tulajdonosai pedig az 1351 óta hatályos ősiség hatályos törvénye (örökölt nemesi földbirtok áruba bocsátásának tilalma) miatt gyakorlatilag semmit sem tehettek. Ezen záloglevelek birtokosai főként külföldiek – nagyrészt németek – voltak, akik vajmi keveset tudtak a Magyarországon hatályos törvényekről. Sokan évekkel később sem jutottak hozzá a pénzükhöz.
Ezen eset miatt a nyugati hitelezők bizalmatlanabbá váltak a magyar hitelfelvevőkkel szemben, akiknek anyagi állapotára kevés rálátásuk volt. Egyes vélemények szerint egyébként Széchenyi akkori, megingott vagyoni helyzete is elgondolkoztathatta a bécsi bankházat, mások szerint viszont egy, Londonból kiinduló korabeli pénzügyi visszaesés miatt csökkent a bécsi bankház hitelezési hajlandósága.
Az ősiség törvénye tehát ha nem is lehetetlenítette el teljesen az arisztokrácia hitelfelvételi képességét, nehezítette azt, hiszen a hiteligénylő a gyakorlatban nem feltétlenül rendelkezett szabadon a saját, örökölt vagyona felett (a szerzett földterületek esetében más volt a helyzet), ebbéli fedezet híján pedig hitelképessége csorbát szenvedett. A modern hitel hiánya miatt az uzsorakamat virágzott, ami nem lendítette előre a gazdaságot. Érdekesség, hogy akkoriban a törvényileg megszabott maximális kamat 6 százalék volt.
Széchenyi személyes élménye miatti „felindulásból” írta meg – a végül 1830-ban kiadott – Hitelt. Ebben összefoglalta, hogy a fennálló állapotok hibásak, változtatás nélkül a magyar gazdasági helyzet kilátástalan, az elmaradottság oka pedig többek között a fennálló rend, a tőke, valamint a modernitás hiánya. „Mennél nagyobb bizodalmat ’s bátorságot nyújthat valaki az ő kezei közt lévő vagyonunkról, annál több Hitele – Credituma van” – fogalmazta meg a hitel lényegét.
A következő szűk két évtizedben hatalmas fordulat állt be a Magyar Királyság gazdaságában, amiben elévülhetetlen szerepe volt a gyakorlatias és fáradhatatlan Széchenyinek, valamint a reformnemzedéknek. Az 1830-1840-es évektől gőzhajók jelentek meg a folyókon és a Balatonon, 1846-ban első magyarországi útjára indult a vasparipa, az 1840-es években pedig megjelentek a tőkés hitelszervezetek első intézményei.
Még a Hitel kiadásának évében kezdeményezte egy kereskedelmi bank megalapítását néhány tekintélyes pesti kereskedő Ullmann Móric vezetésével, ám a szükséges törvények kezdeti hiánya miatt ezt végül csak 1841-ben engedélyezte az uralkodó. A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank névre keresztelt pénzintézet két év múlva fogadhatta első ügyfeleit. A bank gyakorlatilag egyfajta nemzeti bankként működve kezdettől támogatta az ország fejlesztését. Már a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank létrehozásában is nagy szerepet játszott – a Mikszáth által a „haza mindenesének” nevezett – Fáy András, igazi főműve azonban az általa kezdeményezett Pesti Hazai Első Takarékpénztár lett. Mivel már 1840. január 11-én megnyílt, így Magyarország első önálló pénzintézetéről beszélünk.
Ez is érdekelhet
A reformkorban beindult fejlődés látványos volt: az évtized végére kőhídon lehetett átkelni az ország gazdasági központjává váló Pest és Buda között, megkezdődtek az országos méretű folyószabályozások, de még a hadügy szempontjából fontos ló- és az egzotikusnak számító selyemhernyó-tenyésztés is virágzásnak indult. Az áprilisi törvények egyike pedig 1848-ban hatályon kívül helyezte az ősiség törvényét, ami a polgári átalakulás felé vezető út egyik fontos állomása volt.
Miért volt Bécs csapda a magyar mezőgazdasági termékeknek? Milyen banki tapasztalatokat szerzett Széchenyi István külföldi útjai során? Mi lehetett a lóverseny társadalmi haszna? A válaszokért látogass el az OTPédia oldalára! (x)
