Természetes klímaciklusok okozták a bronzkori civilizációk összeomlását
A Kelet-Mediterráneum térségében mintegy 3200 évvel ezelőtt bekövetkezett késő bronzkori összeomlást több természetes éghajlati ciklus egyidejű fellépése és egymást felerősítő hatása okozta, ahogy az a Stockholmi Egyetem munkatársai által vezetett új kutatásból kiderül. A szakemberek az EC-Earth3-Tr8K nevű éghajlati modell segítségével rekonstruálták a régió elmúlt nyolcezer évének csapadék- és nedvességmintázatait. A felfedezés szerint így a nagy bronzkori birodalmak bukását nem egyetlen hirtelen katasztrófa, hanem komplex, egymásra rétegződő globális környezeti folyamatok idézték elő, amelyek tartósan aláásták a társadalmak gazdasági alapjait.
- A Stockholmi Egyetem kutatói nyolcezer évre visszamenőleg rekonstruálták a Kelet-Mediterráneum éghajlattörténetét egy korszerű klímamodellel.
- A vizsgálat kimutatta, hogy a mükénéi, a minószi és a hettita kultúra hanyatlását több természetes éghajlati ciklus egyidejű tetőzése okozta.
- A szakemberek szerint a lassú pályaingadozások és az atlanti-óceáni áramlások felerősítették egymást, ami végzetes szárazsághoz vezetett.
A svéd kutatócsoport számítógépes modellezése megerősítette a természeti archívumokból származó korábbi közvetett bizonyítékokat, amelyek a holocén korszak közepe utáni fokozatos kiszáradást mutatták a térségben.
Az elemzés szerint ez a hosszú távú trend a Föld Nap körüli pályájának lassú, évezredes változásaiból adódott, ami jelentősen csökkentette a mediterrán térség éves csapadékmennyiségét. A folyamat területenként eltérő dinamikát mutatott, így míg a Levante térsége folyamatosan szárazabbá vált, addig a Balkán és Anatólia egyes részei a hűvösebbé váló időjárás miatt jobban megtartották a talaj és a növényzet nedvességtartalmát.
A legsúlyosabb, krónikus aszályok akkor alakultak ki, amikor a Föld pályamódosulása miatti trendszerű szárazság időben egybeesett az Atlanti-óceán és a légkör évszázados, illetve évezredes léptékű, természetes oszcillációs ciklusaival. Amikor ezek a belső éghajlati ingadozások egyszerre érték el a mélypontjukat, a csapadék szintje drasztikusan az amúgy is alacsony átlag alá süllyedt a vízhiánnyal küzdő területeken. A kelet-mediterrán száradás egy globálisabb éghajlati átmenet része volt, amelynek során az afrikai monszun gyengülése és a légköri cirkuláció átrendeződése tartósan elvágta a térséget az afrikai nedvességutánpótlástól.
A rendkívüli szárazság elhúzódó periódusai elviselhetetlen nyomás alá helyezték a mezőgazdasági termelést és az élelmiszer-ellátást a térségben. A vízforrások elapadása miatt a termésátlagok összeomlottak, ami a belső társadalmi feszültségekkel, lázadásokkal és a tengeri népek vándorlásával küzdő centralizált államalakulatokat megfosztotta a túléléshez szükséges alapvető erőforrásoktól. A kutatás rávilágít arra, hogy a mükénéi palotagazdaságok, a krétai minószi kultúra és az anatóliai Hettita Birodalom bukása mögött álló környezeti tényezők sokkal összetettebbek voltak, mint egy hirtelen jött vulkánkitörés vagy egyedi száraz év.
A stockholmi kutatók hangsúlyozták, hogy a történelmi tanulságok a jelenlegi klímaváltozás szempontjából is figyelmeztetőek. A Földközi-tenger medencéje napjainkban is a globális felmelegedés egyik legsérülékenyebb zónája, ahol a hőmérséklet emelkedése mellett a jövőbeli aszálykockázat mértékét döntően befolyásolja majd az, hogy a modern, emberi tevékenység okozta felmelegedési trendek hogyan és mikor találkoznak az Atlanti-óceán természetes, belső áramlási ciklusaival.
A történelmi és modern adatok összekapcsolása bizonyítja, hogy az óceáni és légköri körforgások finom eltolódásai képesek alapvetően megváltoztatni az emberi civilizációk fejlődési irányát.
