Sztyeppei bölényt ábrázol Kelet-Szibéria legősibb ismert sziklarajza

2026. november 19.-Múlt-kor

Egy kilencven éve vitatott kelet-szibériai sziklarajz modern technológiával történő újraelemzése bebizonyította, hogy az ősi alkotás egy sztyeppei bölényt ábrázol. Az Orosz Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének háromdimenziós modellezése segítségével végzett vizsgálat egyúttal megcáfolta azt a korábbi feltételezést, amely szerint a térségben egy jégkorszaki orrszarvúakra specializálódott vadászkultúra élt.

Összefoglaló
  • Az orosz kutatók modern technológiával vizsgáltak meg egy kilencven éve vitatott kelet-szibériai petroglifát.
  • A Közép-Angara vidékéről származó alkotáson egy sztyeppei bölény elülső része rajzolódik ki.
  • A több mint kilencezer éves lelet cáfolja a szibériai orrszarvúvadász kultúra elméletét.

A sziklarajzot eredetileg 1937-ben fedezte fel az irkutszki helytörténeti múzeum expedíciója az Uskanyik-szigeten, a Közép-Angara folyó térségében. A kutatók eleinte egy nőstény jávorszarvas ábrázolásaként írták le a leletet, amelynek értelmezése a későbbiekben jelentősen módosult.

Alekszej Okladnyikov akadémikus 1976-ban egy pleisztocén kori orrszarvúként határozta meg a figurát, és ezen az alapon egy önálló, orrszarvúvadászatra épülő kultúra létezését feltételezte a régióban. A tudományos közösség már akkor is fenntartásokkal kezelte ezt az elméletet, a petroglifa kormeghatározása és pontos azonosítása pedig évtizedekig vitatott maradt. Az Uszty-ilimszki Vízerőmű felépítése után a sziget és a bizonyítékok nagy része víz alá került, a kérdéses kőtömböt azonban 1974-ben uszállyal Bratszkba szállították.

A kőtömb jelenleg a bratszki O. M. Leonov Angara Falumúzeum bejáratánál található, ami lehetővé tette a modern eszközökkel történő felülvizsgálatot. A szakemberek fotogrammetriai eljárással térképezték fel a felületet, amelynek során a két vizsgált kőtöredékről 648, illetve 354 felvételt készítettek, rendkívül finom, 0,08 milliméteres felbontású térbeli modellt alkotva. A sötét és szemcsés kőzetfelszín korábban megtévesztette a szakembereket, mivel az ősi vonalak szinte teljesen beleolvadtak a háttérbe.

Az elemzés során kiderült, hogy a korábbi kutatók által látott világos vonalak nem az őskori mester vésései, hanem az 1970-es években alkalmazott krétás kiemelések voltak, amelyekkel az alig látható kontúrokat próbálták rögzíteni. A téves azonosítás nagyrészt ennek az utólagos, pontatlan beavatkozásnak volt köszönhető.

Az eredeti vésetek azonosítása érdekében a kutatócsoport összetett algoritmikus vizualizációs módszereket, többek között magassági mátrixokat, valamint görbületi és árnyékolási térképeket alkalmazott. A kőfelület nanodomborzatának előhívása után az 1,61 méter hosszú és 0,88 méter magas figura valódi formája egyértelműen kirajzolódott. Az alkotó mélycsiszolásos technikával dolgozott, a 10-30 milliméter széles kontúrvonalak átlagosan 3,5 milliméter mélyen hatolnak a kőzetbe. A vizualizáció igazolta, hogy a rajz nem orrszarvút, hanem egy masszív testalkatú sztyeppei bölény elülső részét, a fejét, a nyakát és a mellkasát ábrázolja, míg a hátsó lábak és a far hiányoznak. A korábbi vázlatokon szereplő extra szemek csupán a kőzet természetes mélyedései voltak, a lábak pedig egyáltalán nem léteznek a sziklán, így az állat olyan benyomást kelt, mintha a vízben úszna.

Az állat pontos azonosítása alapvetően megváltoztatja a közép-angarai sziklaművészetről alkotott eddigi képet. A sztyeppei bölény a térség paleolitikumi népességének egyik legfontosabb táplálékforrása volt, azonban mintegy 9000 évvel ezelőtt végleg eltűnt a régióból. Ez a biológiai és ökológiai tény egyértelmű legkésőbbi lehetséges időpontot ad a sziklarajz kormeghatározásához, amely így feltehetően a kelet-szibériai térség legrégebbi fennmaradt petroglifája. A lelet kora megelőzi a jávorszarvasokat ábrázoló, klasszikus angarai stílusú sziklarajzokét is. Az új bizonyítékok egyúttal végérvényesen megkérdőjelezik Okladnyikov elméletét a szibériai orrszarvúvadászokról.

A szibériai paleolitikum vadászó-gyűjtögető közösségei egy rendkívül zord, jégkorszaki környezetben alakították ki életmódjukat és hiedelemvilágukat. A pleisztocén kori megafauna, amelynek a mamutok és a gyapjas orrszarvúk mellett a sztyeppei bölények is meghatározó tagjai voltak, a mindennapi túlélés és a szakrális művészet központi elemét alkotta. A folyóvölgyek, mint amilyen az Angara vidéke is, fontos migrációs útvonalakként és ideális vadászterületekként szolgáltak a korai embercsoportok számára. Az állatok vándorlásának megfigyelése és a sikeres vadászat biztosítása mélyen beépült a korabeli rítusokba, amelyeket a sziklafelületeken hagyott vizuális nyomok is tükröznek.

A sziklaművészet kutatása a 20. század során nagyrészt a hagyományos megfigyeléseken és a kutatók szubjektív értelmezésein alapult, ami gyakran vezetett téves következtetésekhez. A kőzetek természetes eróziója, a mohák és a zuzmók megtelepedése, valamint az emberi beavatkozások mind megnehezítették az eredeti formák felismerését. A modern technológia, különösen a háromdimenziós szkennelés és a digitális képalkotás nagymértékben segíti a régészeti örökségvédelmet, lehetővé téve a korábban láthatatlannak hitt részletek feltárását.