Csontok bizonyítják a boszorkányüldözések valódi brutalitását
A kora újkori európai boszorkányüldözések áldozatainak bioarcheológiai elemzése drasztikusan ellentmond annak a kegyes, szabályozott képnek, amelyet a korabeli jogi és teológiai iratok sugallnak. Bár a hatóságok a nyilvánosság előtt a megváltást és a tisztaságot hangsúlyozták, az áldozatok csontjai és sírjai egy jóval brutálisabb és kontrollálatlanabb folyamatról tanúskodnak. A Current World Archaeology (CWA) folyóirat 140. számában Ainslie Rockall-Mills tanulmánya foglalja össze azokat a fizikai bizonyítékokat, amelyek lerántják a leplet a hivatalos dokumentumokban rögzített kivégzések kegyetlen valóságáról.
- A kora újkori európai boszorkányüldözések áldozatait a hivatalos iratok szerint a tűzhalál előtt megfojtották.
- A bioarcheológiai kutatások szerint azonban az áldozatok gyakran még éltek a máglyára vetéskor.
- A szokatlan, félelemből elkövetett temetkezési rítusok ellentmondanak a korabeli jogi és vallási szabályozásoknak.
A 15. századtól kezdődően a hivatalos egyházi és világi dokumentumok, köztük az 1486-ban megjelent hírhedt Malleus Maleficarum (Boszorkányok pörölye) a boszorkányok elítélését a társadalom spirituális megtisztításaként állították be. A korabeli előírások szerint a hatóságoknak könyörületet kellett gyakorolniuk az áldozatokkal szemben: a megégetés előtt a halálraítélteket hivatalosan meg kellett fojtani vagy lefejezni, minimalizálva a fizikai szenvedést.
A tűz ezután csupán a holttest teljes megsemmisítését és a bűnök szimbolikus tisztítását szolgálta. A CWA folyóiratban idézett régészeti bizonyítékok azonban azt mutatják, hogy ezek a szabályok a gyakorlatban gyakran nem érvényesültek.
Az észak-olaszországi Albengában (San Calocero) feltárt, 9. és 15. század közé datált fiatal nő maradványain Elena Dellù antropológus egyértelmű égésnyomokat azonosított. A sérülések mintázata arra utal, hogy a tüzet akkor gyújtották meg, amikor a lágyrészek még érintetlenek voltak, így a fiatal nő a megégetésekor valószínűleg még élt, vagy közvetlenül a halála pillanatában vetették a lángok közé.
Hasonló, a test részleges, egyenetlen megégését mutató leletek kerültek elő a dél-lengyelországi Bochnia piacteréről is, amelyek 17. századi boszorkányperekhez köthetők. A modern kísérleti igazságügyi orvostani vizsgálatok igazolták, hogy a test teljes, hamuvá történő elégetéséhez 700-800 Celsius-fokos, állandó hőmérséklet szükséges. A részben elszenesedett csontok egyértelműen bizonyítják, hogy a máglyák elsődleges célja nem a teológiai értelemben vett teljes megtisztulás, hanem sokkal inkább a nyers erőszak nyilvános demonstrálása és a testek hosszan tartó kínzása volt.
A kivégzéseket követő temetkezési gyakorlatok a fizikai erőszak mellett a közösségi félelem mélyebb rétegeit is feltárták. A lengyelországi Drawsko 17-18. századi temetőjében a kutatók öt olyan sírt azonosítottak, ahol az elhunytak torkára vagy medencéjére vas sarlót helyeztek, két másik esetben pedig nehéz kövekkel nyomták le a nyakat vagy az állat.
Ezek a rituálék, amelyek célja a halottak visszatérésének és a rontásnak a megakadályozása volt, egész Európában megjelentek. Olaszországban egy tizenhárom éves lányt temettek arccal lefelé egy templom bejáratánál, míg Toszkánában egy nőt hajlított szögekkel a szájában és a teste körül hantoltak el. Skóciában a boszorkánysággal vádolt Lilias Adie sírját egy hatalmas kőlappal fedték le 1704-ben. A stroncium-izotópos vizsgálatok a lengyelországi eseteknél bebizonyították, hogy a szokatlan módon eltemetett személyek nem idegenek, hanem a helyi közösség tagjai voltak.
Ez is érdekelhet
A bioarcheológiai adatok rávilágítanak arra, hogy a boszorkányüldözések erőszakcselekményei túlnyomórészt a nőkre irányultak. A Malleus Maleficarum és a hasonló teológiai iratok a nők vélt gyengeségét és erkölcsi sebezhetőségét jelölték meg a boszorkányság fő forrásaként. A régészeti leletek, a halál előtti kínzások és a posztumusz csonkítások bizonyítják, hogy a testek elpusztítása nemcsak jogi, hanem szimbolikus aktus is volt, amely a női testhez társított félelmeket próbálta kontrollálni.
A 16. és 17. századi Európában, ahol a politikai és vallási konfliktusok jelentős társadalmi instabilitást okoztak, az állami és egyházi hatóságok a boszorkányperek nyilvános performanszaival igyekeztek megerősíteni saját hatalmukat, miközben a helyi közösségek a saját babonás félelmeiket építették be a temetkezési rítusokba.