Színes tévé nejlonharisnyával, kitalált szigetek az Indiai-óceánon: hét híres áprilisi tréfa
Az eredetét tekintve homályba vesző április elsejei ugratás szokását már az ókori görögök is ismerték, az elmúlt évszázadok során pedig számtalan alkalommal űztek a jelzett napon bolondot egymásból az emberek. Ezúttal összegyűjtöttük a 20. század hét leghíresebb áprilisi tréfáját.
Mi fán terem a spagetti?
A BBC Panorama című műsorát néző mintegy nyolcmillió brit igencsak meglepődött 1957. április 1-jén, amikor a műsorvezető bejelentette, hogy az enyhe télnek, valamint a kártevő „spagettizsizsikek” folyamatos irtásának köszönhetően igen bő spagettitermésről számoltak be a Svájc déli részén található Ticino kanton gazdái. Ezt követően egy képsort is bemutattak, amelyen az asszonyok a fákról spagettit szüretelnek.
Rengetegen „bevették” a Charles de Jaeger operatőr által megálmodott, egy mára már bezárt londoni tésztagyárban és egy svájci hotelben felvett álhírt: több száz érdeklődő hívás érkezett a BBC-hez, miként juthatnak ők is a spagettifához.
A BBC munkatársai a kérdésekre iróniával átitatott diplomatikussággal válaszoltak: „Vegyen egy spagettitésztát, mártsa paradicsomszószba, és remélje a legjobbakat!”
Érdekesség, hogy miután a BBC igazgatója látta a műsort a televízióban, állítása szerint egyből az enciklopédia után nyúlt, hogy megtudja, mi fán terem a spagetti, de a könyvben nem talált a kérdésére választ.
Az igazsághoz tartozik, hogy az 1950-es években a szóban forgó tésztaféle még egyáltalán nem számított mindennapi ételnek a Brit-szigeteken, sőt sokan egzotikusnak tartották, így a szigetlakók többségének fogalma sem volt, hogy egy igen jól kivitelezett tréfával van dolguk.
Nejlonharisnya a tévén
Svédország tévécsatornája, az SVT sem akart lemaradni a nézők lóvátételének szoros versenyében. 1962. április 1-jén a műszaki szakértőt, Kjell Stenssont kapcsolták, aki egy forradalmi újdonságról tájékoztatta a filmeket abban az időben még csupán fekete-fehérben élvező skandináv nézőket.
Elmondta, hogy egy új technológia segítségével házilag meg lehet oldani, hogy a televízió színes legyen. Ehhez csupán egy pofonegyszerű trükköt kell bevetni: nejlonharisnyát kell a képernyőre húzni, mivel „a fény prizmatikus tulajdonságainak köszönhetően” a hálós szemcsék úgy „hajlítják meg” a színeket, mintha valóban színes adást közvetítenének.
Szavait igazolandó be is mutatta, miként kell a folyamatot végrehajtani. Elmondta még, hogy a tévéképernyőtől való megfelelő távolság igen fontos, s elképzelhető az is, hogy a megfelelő színspektrum beigazításához szükséges lehet még a tévénéző fejének jobbra-balra történő lassú mozgatása is.
Ezt követően svédek ezrei lepték el a ruhaüzleteket, míg a szerencsésebbek, akiknek volt otthon harisnyájuk, azonnal kipróbálták a forradalmi technikát, ám csalódniuk kellett.
Ugyanakkor ma is rengeteg svéd emlékszik még az ominózus esetre, amikor azon kapták szüleiket, hogy fejüket ingatják, miközben egy harisnyával ékesített tévékészülék előtt ülnek. Ennek tükrében meglepő egybeesés, hogy a skandináv ország rendszeres, színes tévéadása éppen 1970. április 1-jén indult.
A Loch Ness-i szörny teteme
Szenzációs hírt kapott fel a világsajtó 1972. április első napján: megtalálták a 6. század óta fel-felbukkanó skóciai Loch Ness-i szörny tetemét, amelyet a tó környékén dolgozó, a Scarborough-ban található Flamingo Állatpark zoológusai fedeztek fel.
A szakértői csapat előző nap éppen reggelizett, amikor értesítették őket, hogy valami különös, ám halottnak tűnő lényre bukkantak a vízben. Az első jelentések arról szóltak, hogy a rettegett élőlény mintegy másfél tonnát nyom, zöld színű és pikkelyes.
A szakértők megpróbálták Yorkshire-ba szállítani a kriptozoológia egyik legrejtélyesebb esetének maradványait. Felrakták egy teherautóba, és indultak is, azonban Inverness város szirénázva érkező rendőrsége egy 1933-as törvényre hivatkozva – amely kimondja, hogy tilos elmozdítani azonosítatlan élőlényeket a Loch Ness-i tó környékéről – ezt megakadályozta.
Egy helyi vizsgálat végül megállapította, hogy a megtalált lény mégsem Nessie, hanem csupán egy Skóciában nem őshonos elefántfóka teteme.
Csak másnap derült ki a turpisság, hogy nem a sajtó képviselői voltak a szenzációhajhász tréfamesterek, a világméretű átverés felelősségét a Flamingo Park egyik munkatársa, a 23. születésnapját ünneplő John Shields vállalta magára.
Kiderült, hogy a fóka egy héttel azelőtt hunyt el a Dudley Állatkertben. Shields leborotválta a bajuszát, kövekkel tömködte ki a szájüregét, és lefagyasztotta, mielőtt a tóba hajította. Az volt a szándéka, hogy a kollégáit megtréfálja a közelgő bolondok napja alkalmából. Azonban a vicc a rendőrség megjelenésével már nem sült el olyan jól.
A kamu vulkánkitörés
Az alaszkai Sitka város lakóinak 1974. április elsején reggel igen különleges, ám annál ijesztőbb látványban volt részük: fekete füst szállt fel a négyezer éve nyugvó, Mount Edgecumbe nevű vulkán krátere felől.
Az emberek riadtan rohantak ki az utcára, és félelemmel vegyes csodálkozással nézték a nem várt jelenséget. Álmukban sem gondolták volna, hogy a közeli félszigeten lévő tűzhányó valamikor még az életükben kitörhet.
Riasztották a parti őrséget, amely azonnal egy helikoptert küldött a kráterhez. Amint közeledett a pilóta a hegyhez, a füst egyre nagyobbá vált. Amikor megérkezett a helyszínhez, először nem hitte el, amit látott, de később már hatalmasat kacagott rajta.
A hegy oldalában több tucat régi autógumi égett hatalmas lánggal, míg mellette, a hóba körülbelül 15 méteres betűkkel volt belerajzolva, hogy „április bolondja”. Amikor kiderült, hogy csupán emberi turpisságról van szó, és az Edgecumbe továbbra is szundikál, előkerült a felelős is, mégpedig a helyi ügyeletes viccmester, Oliver „Porky” Bickar.
Az 50 éves férfi elméjében 1971-ben fogalmazódott meg a tréfa ötlete, s már abban az évben 70 autógumit gyűjtött össze, ám úgy döntött, vár 1974-ig. A világot bejárt kamu-vulkánkitörés hírének fogadtatása meglepő módon pozitív volt: a helyiektől kezdve a hivatalos szerveken át mind megdicsérték a mókamestert.
Amikor hat évvel később a Washington állambeli Mount St. Helens tűzhányója valóban kitört, Bickar levelet kapott egy denveri címről: „Ezúttal, te kis gazfickó, túl messzire mentél!”
Lebegni a szobában
Egy nem mindennapi csillagászati jelenségről számolt be a híres – és számos különc szokásáról, köztük állandóan viselt monoklijáról is ismert – brit csillagász, a 2012-ben elhunyt Patrick Moore 1976. április 1-jén a BBC Radio 2 adásában.
A szakember elmondása szerint aznap 9:47-kor a Jupiter és a Plútó együttállása figyelhető meg (pontosabban a most már törpebolygóvá leminősített utóbbi égitest nagyobb testvére takarásába kerül), ennek köszönhetően megsokszorozódik gravitációs erejük, ami pár pillanatig érezhetően csökkenti a Föld saját tömegvonzását.
„Ha a hallgatók ebben a percben a levegőbe ugranak, fantasztikus, lebegő érzésben lesz részük” – mondta Moore, akinek szavait senkinek sem jutott eszébe megkérdőjelezni, ugyanis igazi szaktekintélynek számított.
A néhány tucat reklamáló hallgató mellett több százan hívták fel a BBC munkatársait, hogy beszámoljanak nekik élményeikről, ugyanis „valóban” érezték a gravitációs erő csökkenését. Egy nő elmondása szerint tizenegy tagú társaságuk felemelkedett a székről, majd körbelebegték a szobát.
A történetről hamar kiderült, hogy áprilisi tréfa, ugyanis a Földtől több mint hatszázmillió kilométerre lévő égitestek nagyon messze vannak ahhoz, hogy bármiféle, ember által is érezhető hatással legyenek bolygónkra, valamint a levegőbe ugráló emberekre.
San Serriffe szigetei
Hétoldalas összeállítást közölt 1977. április elsején a The Guardian brit napilap San Serriffe államról, amely fennállásának tízedik évfordulóját ünnepelte. A leírás szerint a Seychelle-szigetek mellett található szigetcsoport valóságos turistaparadicsom.
(Az eredeti elképzelés szerint San Serriffe szigete a Kanári-szigetek mellett feküdt volna, ám a megjelenés előtt néhány nappal abban a térségben ütközött össze két Boeing 747-es repülő 583 ember halálát okozva, így az ízléstelenség elkerülése érdekében a tréfás szerkesztők a „költöztetés” mellett döntöttek.)
Philip Davies, az álhír kitalálója 30 évvel később egy interjúban elmondta, hogy az ötlet a The Financial Times olvasásakor pattant ki a fejéből, ugyanis a gazdasági napilapban gyakran közöltek leírásokat miniállamokról, amelyekről szinte senki sem hallott.
Így „hívta életre” az Indiai-óceán közepén fekvő San Serriffe-t, amely egy Upper Caisse és egy Lower Caisse nevű szigetből álló, pontosvessző alakú ország volt. Fővárosa Bodoni, vezetője pedig Pica tábornok.
A nyomdatechnikákban otthonosabban mozgók ma már könnyedén rájöhetnek a turpisságra, hiszen ezek a nevek egytől egyig a nyomdászterminológiából származnak. Az összeállításban szóviccek tucatjai jelentek meg, az egyik legfárasztóbb az volt, amikor a szerzők a fiktív állam helyi újságíróinak tollából származó Times Nude Romances erotikus regénysorozatról emlékeztek meg.
Ez ma már a laikusok számára is világos utalás a Times New Roman nevű, a számítógépes szövegszerkesztőkben is megjelenő betűtípusra, amelyet a hetvenes években azonban még nagyon kevesen ismertek.
A cikk megjelenését követően a Guardian levelek százait kapta, olvasói még többet akartak megtudni a turistaparadicsomról. Több légitársaság képviselőitől is érkezett üzenet, amelyben arról panaszkodtak az újságnak, hogy utasaik nem hajlandóak elhinni, hogy a mesés állam nem is létezik.
A sydney-i jéghegy
A kelet-ausztráliai Sydney kikötőjében egy hatalmas jéghegyet vontató bárka tűnt fel 1978. április elsejének reggelén.
Dick Smith helyi milliárdos üzletember (a Dick Smith Foods és a Dick Smith Electronics tulajdonosa) már hetek óta hirdette Sydney lakosainak, hogy az Antarktiszról egy jégtömböt fog a kikötőbe vontatni.
Ígérete szerint a majdan az Operaház közelében lehorgonyzó jéghegyből levágott darabkákat mindössze tíz centért fogja árulni.
Korábbi reklámjaiban felhívta a város lakóinak figyelmét, hogy a friss, valójában tiszta vízből készült jég bármilyen italt feljavít, s a vele hűtött ételeknek előjön az igazi zamata.
Amint a vízi szállítmány megjelent a horizonton, telefonhívások tucatjai érkeztek a helyi rádiókhoz és az újságokhoz. Mindenki meg akarta tudni, hogy ez valóban az a jéghegy-e, amelyet beígértek.
A teherszállító hajók kapitányai udvariasan helyet szorítottak a Dickenberg 1-nek elkeresztelt jövevénynek.
A helyi rádiók méterről méterre tudósítottak a jéghegy érkezéséről, s mire a kikötő bejáratához ért, hatalmas tömeg verődött össze, amely – mivel eleredt az eső – meglátta a szállítmány igazi titkát: a tűzoltó- és borotvahabból készült, fehér műanyag lapokkal alátámasztott „jéghegyet” az esőcseppek gyakorlatilag elmosták.
Ez is érdekelhet
Smith valóban álmodozott egy Ausztráliába vontatott antarktiszi jéghegyről, amit mindenki őrült ötletnek tartott. Egyik munkatársa javaslatára készítette el az elképzelés „bolond változatát”.
A mindössze 1450 dollárba kerülő átverés után Smith pezsgőt bontott, és azt nyilatkozta, hogy az eredeti ötletét nem adta fel, ám annyian vonták kétségbe ígéretét, hogy úgy vélte, megérdemlik az átverést.
