„Soha ennyi szülő nem vitte magával a gyermekeit a sírba” – hat pusztító pestisjárvány

Kevés fertőző betegség okozott akkora pánikot és pusztítást a történelem során, mint a hosszú évszázadokon át időről időre lecsapó bubópestis. A Yersinia pestis nevű baktérium leggyakoribb terjesztője a patkánybolha volt, és ha valaki megfertőződött, akár napokon belül is meghalhatott. Az alábbiakban a történelem számos nagy pestisjárványa közül hat hírhedt esetről olvashatnak.   

Bizánc tragédiája

A sokak által a legnagyobb hatást gyakorló bizánci császárnak tekintett Justinianus uralkodásának éveiben zajlott le az egyik első, viszonylag jól dokumentált pestis - olvasható a History cikkében. A járvány feltehetően Afrikából indult ki, majd kereskedőhajókon hozták be fertőzött patkányok közvetítésével Európába. A Konstantinápolyt Kr. u. 541-ben elérő járvány hamarosan már naponta mintegy tízezer életet követelt. A holttestek temetetlenül hevertek az épületekben vagy az utcákon.

Prokopiosz leírását alapul véve, az áldozatok számos, a bubópestisre jellemző tünettől szenvedtek: ilyen volt az embereket gyorsan ágynak döntő láz és a nyirokcsomók duzzanata. Maga Justinianus is megfertőződött, de sikerült felépülnie, ám Konstantinápoly lakosainak mintegy harmada nem volt ilyen szerencsés. Miután Bizáncban már alábbhagyott a tombolása, Európa, Afrika és Ázsia egyes részein időről időre felütötte a fejét, éhínséget és pusztítást hagyva maga után. Becslések szerint mintegy 25 millió áldozatot szedett, a valós szám azonban ennél magasabb is lehet.     

A fekete halál

1347-ben Európában kezdetét vette a történelem talán leghíresebb járványának tombolása. A keletről, feltehetően Krímből hazatérő itáliai kalózok közvetítésével behozott fertőző betegség mintegy öt éven át tizedelte Európa lakosságát. Városok teljes népessége tűnt el, az életben maradtak pedig idejük nagy részét azzal töltötték, hogy tömegsírokba földelték el a halottakat. A középkori orvosok köpölyözéssel, érvágással és egyéb, hatástalannak bizonyuló technikák segítségével próbáltak küzdeni a járvánnyal. Mivel a betegség okait nem sikerült felfedni, a legtöbben isteni büntetésként tekintettek rá, és voltak, akik a kutakat pestissel megmérgező zsidókat hibáztatták. A középkori zsidóüldözések egyik fejezete a fekete halál tombolásához köthető. A járvány tombolása 1353-ig legalább 50 millió emberéletet követet, vagyis Európa lakosságának több mint felét elragadta a fertőző betegség. Egyes történészek kiemelik, hogy a jobbágyokra nézve a pestis tombolásának pozitív hatásai is voltak, a munkaerőhiány közepette ugyanis a földesurak kénytelenek voltak a korábbinál jobb körülményeket biztosítani számukra.

Az itáliai csapás

A fekete halál tombolását követően a bubópestis szórványosan még hosszú évtizedekig felütötte a fejét Európában. 1629-ben a harmincéves háborúban harcoló csapatok az itáliai Mantova városának lakosait fertőzték meg pestissel. A pestis a következő két évben elérte Veronát, Milánót, Velencét és Firenzét is. Milánóban és Velencében erre a célra kijelölt házakban különítették el a betegeket, ruháikat és javaikat pedig elégették, hogy így akadályozzák meg a pestis további terjedését. A velenceiek néhány áldozatot egy közeli öböl mentén található szigetcsoportra száműztek. Ezek az intézkedések talán hatásosnak bizonyultak, ám így is mintegy 280 ezren vesztek oda, köztük Verona lakosságának több mint fele. A Velencei Köztársaság 140 ezres lakosságának mintegy harmada halt meg. Egyes történészek szerint a járvány jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy az itáliai városállam ezt követően megszűnt világpolitikai tényező lenni.

A londoni „mészárlás”

A 16-17. század során a pestis többször is lecsapott Londonra. A legsúlyosabbnak ezek közül az 1665-6-ban pusztító járvány bizonyult. A dögvész elsőként egy külvárosban, St. Giles-in-the-Fieldsben ütötte fel a fejét, ám hamarosan a többi városrészre is átterjedt a járvány. A csúcson, 1665 szeptemberében hetente mintegy 8 ezren vesztették életüket. A tehetősebbek – II. Károly királyt is beleértve – vidékre menekültek, így a pestis elsősorban a szegényebb rétegeket tizedelte meg. „Soha ennyi férj és feleség nem halt még meg együtt, soha ennyi szülő nem vitte magával a gyermekeit is a sírba” – írta Thomas Vincent tiszteletes. A járvány terjedését a londoni hatóságok a fertőzöttek saját otthonukba történő bezárásával kívánták megfékezni, amelyeket egy vörös kereszttel jelöltek meg. 1666-ig mintegy 75-100 ezren haltak meg a járvány pusztítása következtében. Ugyanabban az évben Londont még egy hatalmas tragédia érte: hatalmas tűzvész tette a földdel egyenlővé a belváros nagy részét.

Az alpolgármester bűnös hanyagsága

Nyugat-Európában az utolsó nagy járvány Marseille-hez köthető. A pestis 1720-ban a Grand Saint Antoine kereskedőhajón, pontosabban a Közel-Keleten felvett, fertőzött betegekkel érkezett a városba. A hajót karantén alá vonták, ám a tulajdonosa – aki nem volt más, mint Marseille alpolgármestere – meggyőzte az egészségügyi hatóságokat, hogy kipakolhassa a rakományt. A patkánybolhák hamarosan városszerte elkezdték a fertőzést terjeszteni.  Az utcán olyan mennyiségben hevertek a holttestek, hogy már az elítélteket is bevonták az elszállításukba. A közeli Provence-ban pestisfalakat emeltek, hogy megakadályozzák a járvány terjedését, ez azonban viszonylag kevés sikert hozott. A Dél-Franciaországban 1722-ig pusztító pestisnek mintegy 100 ezer áldozata volt. 

A harmadik világjárvány

Az első két pandémia, vagyis rendkívül nagy terület populációját megfertőző járvány a justinianusi pestis, valamint az 1347 és 1353 között tomboló fekete halál voltak. Az ún. harmadik pandémia 1855-ben ütötte fel a fejét a kínai Jünnan tartományban. Az ezt követő évtizedekben a járvány az egész világra átterjedt, és a 20. század elejére a gőzhajókon „utazó” fertőzött patkányoknak köszönhetően már nem volt olyan kontinens, amelyet ne érintett volna. A pestis az 1950-es évekig mintegy 15 millió áldozatot szedett. A legnagyobb pusztítást Kínában és Indiában végezte, de elszórt esetek Dél-Afrikától San Franciscóig számos helyszínen előfordultak. A hatalmas pusztítás ellenére a harmadik pandémia jelentősen hozzájárult a pestis okainak megértéséhez. 1894-ben Alexandre Yersin azonosította a fertőző betegséget okozó baktériumot, a Yersinia pestist. Néhány évvel később pedig bebizonyosodott, hogy a fertőzést elsősorban patkánybolhák terjesztették