Raktárakba száműzve – remekművek, amelyeket rejtegetnek a nyilvánosság elől

A nevesebb múzeumokban a világ számos pontján zárják el a nyilvánosság elől a művészettörténet legnagyobb alkotásait. A látogatók a New York-i Modern Művészetek Múzeumában (MoMA) megtalálható 1221 Picasso-festményből 24-et, a neves kaliforniai művész, Ed Ruscha 145 képéből egyet, a szürrealista Joan Miró 156 munkája közül mindössze 9-et láthatnak az állandó kiállításon. A BBC összeszedte, hogy mi áll néhány felbecsülhetetlen értékű műtárgy rejtegetésének hátterében. 

A megoldás: raktárkiállítás?

Bár úgy tűnhet, hogy a londoni Tate, a New York-i Metropolitan, a Louvre vagy a MoMA minden, tulajdonában lévő értékes alkotást kiakasztott a falra. Ez azonban valójában távol áll az igazságtól, mivel a vezető intézmények kollekciójuk jelentős részét megfelelő hőmérsékletű, sötétített, aprólékosan berendezett raktárszobákban őrzik – olvasható a BBC cikkében. A Tate a gyűjteménye részét képező képzőművészeti munkák húsz, a Louvre nyolc, a New York-i Guggenheim Múzeum három, a Berlini Galéria pedig mindössze két százalékát teszi közszemlére. „Nincs helyünk arra, hogy többet mutassunk meg” – jelentette ki a Berlini Galéria igazgatója, Thomas Köhler, aki hozzátette, hogy az intézménynek 1200 négyzetméteres terület áll rendelkezésére, hogy kiállítsa az évtizedeken keresztül vásárlással és ajándékozások révén szerzett műtárgyakat.

A nem megfelelő nagyságú kiállítóhely azonban csak az egyik oka a műalkotások takargatásának. Ugyancsak fontos szempont lehet, hogy az egyes művek illeszkednek-e a múzeum aktuális művészeti koncepciójába. Emellett a nevesebb művészek kevésbé jelentős munkái is ritkán kerülnek ki a raktárszobákból, és sokszor az ingatlanvásárlások révén a múzeumhoz került értéktárgyak is éveken át is ládákban hevernek, mielőtt kiválogatnák őket. Számos, érzékeny anyagból készült vagy sérült műalkotást még gondosan be is kell fedni a további állagromlás elkerülése végett, de az egyes intézmények gyűjtőkörüktől és a tulajdonukban lévő értékektől függően különböző stratégiákat alakítottak ki. Míg a londoni Nemzeti Galériában egy olyan rendszert dolgoztak ki, amely egyszerre az átlagosnál több műalkotás kiállítását teszi lehetővé, addig a több mint egymillió metszetet (amelyek közül sok nagyon sérülékeny) birtokló bécsi Albertina természetesen csak töredékét tudja kiállítani hatalmas gyűjteményének.

Mivel az emberek többsége furcsának találja, hogy az intézmények a tulajdonukban lévő műalkotások mindössze néhány százalékát teszik közszemlére, a múzeumok az utóbbi években igyekeznek minél többet a nyilvánosság elé tárni műtárgyaik közül. Amellett, hogy sok intézmény elkezdte az állandó kiállításán szereplő művek digitalizálását, egyes múzeumok az ún. Schaulager, vagyis „raktárkiállítás” módszeréhez folyamodnak: a látogatók a raktárban, egy üveg mögött elhelyezve, vagy restaurálás közben láthatják az alkotásokat. A szentpétervári Ermitázs 2014-ben nyitotta meg raktárát a hosszú ideje nem látott műtárgyakat megtekinteni vágyó érdeklődők előtt, és a New York-i Brooklyn Művészeti Múzeum is elkezdte közszemlére tenni raktárait. Számos múzeum – többek között a Tate, a MoMA és a Metropolitan – céljai között szerepel, hogy növelje az állandó kiállítására rendelkezésre álló kiállítóteret.

Dürer Mezei nyula

Albrecht Dürer Mezei nyúl című, 1502-ben készített akvarellje évszázadokon át szolgált referenciapontként a későbbi korok művészei számára. A bécsi Albertinában őrzött, a város nem hivatalos kabalájaként is számon tartott nyulat azonban sajnálatos módon ritkán láthatja a közönség, mivel miután maximum három hónapon át lehet kiállítva, majd ezt követően öt éven át egy sötét, legfeljebb 50 %-os páratartalmú helyen kell tárolni. A legutóbb 2014-ben kiállított alkotást legközelebb 2018-ban tekinthetik majd meg a látogatók.

Az egykor ebédlőt díszítő Uszoda

Henri Matisse mélykék hullámokat és úszókat megjelenítő, Uszoda című hatalmas installációja eredetileg a művész nizzai ebédlőjét díszítette, manapság pedig a MoMA birtokában van. Bár az 1952-ben készült művet legutóbb 2015 februárjában tekinthették meg a látogatók, a New York-i múzeum által 1975-ben megszerzett alkotás azonban közel húsz éven át teljesen el volt zárva a nyilvánosságtól. Zsákvászon hátlapja elszíneződött és töredezetté vált, a fehér felület pedig, amelyre a kék színű kivágásokat helyezték, foltos lett. A komoly restaurálási munkát követően kiállított műalkotást a múzeum munkatársai egy klimatizált raktárhelyiségben helyezték el.

A "nyugati dekadencia" termékei

Mohammed Reza Pahlavi sah uralkodásának utolsó éveiben felesége, Farah császárné egy jelentős, manapság több milliárd dollárt érő kortárs műalkotás-kollekciót gyűjtött össze. A Picasso-, Pollock- és Warhol-remekműveket a Teheráni Kortárs Művészeti Múzeum 1977-ben történő megnyitásától egészen 1979-ig, az iráni iszlamista forradalom győzelméig lehetett megtekinteni. Ekkor azonban dekadens nyugati alkotásoknak bélyegezték, és elzárták a látogatók elől a festményeket. A kurátorok egy megfelelő hőmérsékletet biztosító, harcos iszlamisták elől is elzárt föld alatti helyiségben rejtették el az alkotásokat. A festményeket azóta több nemzetközi intézménynek is kölcsönadták, és előfordult, hogy néhányat már Teheránban is kiállítottak közülük. A meztelenséget ábrázoló, vagy homoerotikával kapcsolatba hozható műveket azonban továbbra is gondosan elrejtik a kíváncsi szemek elől.

Az "elkorcsosult" művészet terméke 

A jelenlegi formájában 1940-ben megnyílt minneapolisi Walker Művészeti Központ első szerzeménye az expresszionizmus egyik kiemelkedő képviselője, a német Franz Marc Nagy kék lovak című, 1911-ben készült munkája volt. Az Adolf Hitler által "elkorcsosultnak" bélyegzett művészethez sorolható alkotást az intézmény 1941-ben éppen a Pearl Harbor-i bombázás hetében vette meg. Ezzel megkezdődött a központ modern festményeket kiállító múzeummá történő átalakítása, amely ebben az időben még kockázatos lépésnek számított. Azóta azonban az intézmény elsősorban az 1960-as évek utánra datálható, kortárs képzőművészeti kollekciójáról ismert, és a koncepcióba már nem illik bele az 1940-es években még a múzeum céljaihoz remekül illeszkedő Marc-alkotás kiállítása. Ennek ellenére a festményt – a központ 75 éves történetének tiszteletére a gyűjtemény legértékesebb darabjaiból rendezett kiállításon – egészen 2016 szeptemberéig megtekinthetik a látogatók.

Akiknek szellőzőnyílás van a szájuk helyén

Edward Kienholz The Art Show című, Berlini Galériában őrzött installációját, amelyen szellőzőnyílás-szájú látogatók tekintenek meg egy kiállítást, csak ritkán láthatja a közönség, mivel egy egész teremre lenne szükség az alkotás bemutatásához. A múzeum igazgatója, Thomas Köhler szerint emellett ahhoz, hogy az ún. assemblage művészet egyik remekművét kiállítsák – vagyis, hogy minden apró részlet a helyére kerüljön – rengeteg időre, valamint energiára lenne szükség. Előfordul, hogy az alakok bizonyos kiegészítői helyett újakat kell beszerezni, ilyenkor pedig a múzeum munkatársainak a helyi ecseri piacra is el kell látogatniuk.

Fényérzékeny szőnyegek

A londoni Viktória és Albert Múzeumban megtekinthető, finom szövésű Ardebili szőnyeget amellett, hogy egy védőréteggel van befedve, mindössze óránként tíz percre érheti fény. A Los Angeles-i Megyei Művészeti Múzeumban megtalálható ugyanennek a kárpitnak egy kisebb méretű másolata, valamint egy hasonló, Koronázási szőnyegként ismert műtárgy is. Ez utóbbi onnan kapta a nevét, hogy 1902-ben ezt terítették le a Westminster-apátságban található trónszék elé VII. Eduárd koronázásán. A múzeum azonban – részben nagy méretük, részben pedig fényérzékenységük miatt – egyik 16. századi perzsa alkotást állítja ki gyakran.