Okos bombák és lángoló olajkutak – vihar a Perzsa-öbölben

„A nagy párbaj, a csaták csatája elkezdődött”  – mondta 1991. január 17-én az iraki néphez intézett szózatában Szaddám Huszein iraki diktátor néhány órával azután, hogy az amerikai vezetésű koalíciós erők megindították a Sivatagi Vihar hadművelet. A szövetséges csapatok az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazásával kezdték meg a légicsapásokat, mivel a korábban elfogadott szankciók nem hozták meg a várt eredményt, az iraki csapatok Kuvaitból történő visszavonását. A Szaddám által remélt nagy összecsapás azonban elmaradt. A koalíciós alakulatok óriási fölénye már a háború kezdetén megmutatkozott, a február végén elindított szárazföldi offenzíva pedig néhány nap alatt összeroppantotta az iraki haderő ellenállását. Az öbölháborút sokan a Szaddam Huszein hatalmát megdöntő 2003-ban indított iraki háború előjátékának tekintik, amely számos tekintetben hozott újdonságot a 20. század korábbi fegyveres összetűzéseihez képest.

A végzetes találkozó

Irak gazdasági helyzete a 80-as évek végén katasztrofális volt. Az ország erőforrásait teljesen kimerítette a szomszédos Irán ellen 1980 és 1988 között vívott háború. A közel-keleti ország – elsősorban az öböl menti kis olajmonarchiákkal és Szaúd-Arábiával szemben fennálló – államadóssága a háború végeztével mintegy 80 millió dollárra rúgott. Irak legnagyobb hitelezője szomszédja, Kuvait volt. Szaddám Huszein arra hivatkozva, hogy az irak-iráni háborúban az olajmonarchiákat is megvédte az iszlamista Iránnal szemben, idővel egyre hangosabban kezdte követelni adósságai elengedését. A kuvaiti emírnek azonban esze ágában sem volt elengedni Irak tartozását, sőt, a kőolaj-kitermelés növelésével – az ily módon alacsonyan tartott olajárak segítségével – még nagyobb válságba taszította szomszédját.

Ebben a helyzetben Szaddám a háború mellett döntött. Kuvait a bászrai tartomány része volt az Oszmán Birodalomban, majd 1913-ban autonómiát kapott, de mindig is az iraki nacionalista törekvések középpontjában állt. Irak azzal vádolta meg szomszédját, hogy a két ország határán fekvő a világ egyik legnagyobb olajlelőhelyének, a Rumaila olajmezőnek az iraki részéről is termel ki olajat. Kuvait lerohanása a küszöbön állt. Világos volt, hogy amennyiben Szaddám megszerzi Kuvaitot, a térség nagyhatalmú urává válik, folyamatos veszélyt jelentve az öböl menti olajmonarchiákra. A világ hatodik legnagyobb légierejét és a régió legnagyobb hadseregét birtokló ország a térségbeli olajkészletek megkaparintásával már alapvető amerikai érdekeket veszélyeztette volna.

Az amerikai támadás Kuvait iraki lerohanása esetén tehát borítékolható volt, kellően erélyes diplomáciai fellépéssel azonban talán elkerülhető lett volna a háború. 1990. július 25-én April Glaspie, az Egyesült Államok iraki nagykövete Bagdadban találkozott Szaddám Huszeinnel. Bár 1991 áprilisában a Szenátus Külügyi Bizottsága előtt zajló meghallgatásán úgy emlékezett, hogy világosan közölte a diktátorral, hogy Washington rosszallással tekintene egy Kuvait elleni háborúra, valójában nem ez történt. A találkozón ugyanis gyakorlatilag kijelentette: nem kívánnak beavatkozni az Irak és Kuvait közötti konfliktusba.

Glaspie később bevallotta, meg sem fordult a fejében, hogy Huszein valóban meg akarja támadni Kuvaitot. Pedig a szándék ekkorra már nyilvánvaló volt: Szaddám 30 ezer katonát vonultatott fel az iraki-kuvaiti határon. A nagykövet asszony naivitása sokba került. Ha a nyilvánvaló jelek hatására erélyesebben lép fel – amellett, hogy nem szakad vége idő előtt diplomáciai pályafutásának –, könnyen elképzelhető, hogy nem tört volna ki az öbölháború.

Az iszlám védelmében

Az iraki hadsereg 1990. augusztus 2-án hajnali két órakor indította meg a Kuvait elleni támadást. A kis monarchia 16 ezres hadereje tehetetlen volt a támadókkal szemben. Néhány órával később a munkába igyekvő kuvaitiak már egy megszállt országban láttak hozzá napi feladataik teljesítéséhez. Kuvaitra hamarosan már az ország 19. tartományaként hivatkoztak az iraki vezetők. A kuvaiti emír – mintegy 300 ezer honfitársával egyetemben – Szaúd-Arábiába menekült, testvérét, a palotáját védő Fahd sejket azonban meggyilkolták. A támadásnak összesen száz kuvaiti áldozata volt.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa a támadás napján fogadta el a 660. számú határozatot, amelyben felszólította Irakot, hogy azonnali hatállyal vonuljon vissza Kuvaitból. Augusztus 6-án az ENSZ BT kereskedelmi és fegyverembargót léptetett életbe, miközben Bush elnök elrendelte az első amerikai alakulatok Szaúd-Arábiába küldését. Mivel Szaddám a sorozatos figyelmeztetések ellenére sem volt hajlandó kivonulni Kuvaitból, az ENSZ BT november 29-én elfogadott 678. számú határozatában felhatalmazta a tagállamokat, hogy amennyiben az iraki csapatok legkésőbb 1991. január 15-ig nem hagyják el Irak területét, minden szükséges eszközzel szerezzenek érvényt a BT 660-as határozatának.

1991. január 17-én, néhány nappal azután, hogy James Baker amerikai és Tariq Aziz iraki külügyminiszter több mint hatórás genfi találkozója eredménytelenül zárult, a koalíciós csapatok az amerikaiak vezetésével iraki idő szerint hajnali fél 3-kor megkezdték a légicsapásokat. A koreai háború óta ez volt az első olyan fegyveres összecsapás, amelyben a tagállamok a Biztonsági Tanács felhatalmazásával avatkoztak be fegyveresen a nemzetközi stabilitás és béke helyreállítása érdekében. 

A hadműveleteket harmincöt ország támogatta, húsz pedig katonai alakulatokkal is segítette az akciót. A példátlan nemzetközi összefogást jelzi, hogy olyan államok is küldtek csapatokat, mint Banglades, Pakisztán, Egyiptom, Szíria, Bahrein, Omán vagy az Egyesült Arab Emírségek. Szaddám igyekezett világszerte megnyerni a muszlimok támogatását. A vallásra korábban kevés figyelmet fordító diktátor ima közben filmeztette magát, azt hangoztatta, hogy az amerikaiak megszállták az iszlám szent helyeit, családfáját pedig nagy iszlám vallási vezetőkig vezette vissza. Bár több iszlám országban is hatalmas tüntetéseken álltak ki Szaddám mellett, a diktátor a harctéren ebből nem profitálhatott.

Szaddám, a győztes

A koalíciós erők 1990. február 24-én szárazföldi támadásukat is megindították, és mindössze száz órára volt szükség ahhoz, hogy a Kuvaitból történő kivonulásra kényszerítsék az iraki hadsereget. A szövetséges csapatok a gyors győzelem ellenére a dél-iraki Baszránál megálltak, az ENSZ BT ugyanis csak Kuvait szuverenitásának visszaállítására adott felhatalmazást. Id. Bush elnök úgy gondolta, szövetségesei támogatásának megőrzése érdekében tartania kell magát az eredeti tervekhez. Irak szétesése ráadásul súlyos következményekkel járt volna a régió biztonságára nézve, a Szaddám Huszein vezette ország ugyanis hatékony ellensúlya lehetett az iszlamista Iránnak. Szaddám azonban mindebből azt a téves következtetést vonta le, hogy megnyerte a háborút, hiszen hatalmon maradt.

A harcok befejezése után a diktátornak délen még a síiták, északon pedig a kurdok felkelésével is meg kellett megküzdenie. A lázadók gyors leverése után több tízezren – jelentős részben civilek – estek áldozatul szaddámi megtorlásnak, az észak-iraki hegyeken keresztül mintegy másfél millió kurd menekült a szomszédos országokba. Irak északi és déli részén repülési tilalmi zónákat állítottak fel, ahova tilos volt berepülni az iraki légierő gépeinek.

A szövetséges légierő a háború hat hete alatt több mint 100 ezer légi bevetést hajtott végre – az öbölháború során a történelemben elsőként alkalmazott nagy pontosságú fegyvereknek köszönhetően –, igen nagy hatékonysággal. Az amerikai haderő lézerirányítású, ún. okos bombákat, valamint fedélzeti vezérlésű robotrepülőgépeket is bevetett, amelyek rendkívül precíz légicsapások végrehajtását tették lehetővé. A konfliktus a média tekintetében is forradalmi változásokat hozott. Ez volt ugyanis az első olyan háború, amelyet gyakorlatilag élőben követhettek figyelemmel a televíziónézők, köszönhetően elsősorban a CNN-nek, amely éppen az öbölháborúnak köszönhetően vált nemzetközileg is jegyzett hírcsatornává. Az öbölháború egyben a szándékosan előidézett környezeti katasztrófák háborúja is volt. Az irakiak az amerikai hajók partra szállásának megakadályozása, valamint a koalíciós csapatok olajutánpótlásának megnehezítése érdekében mintegy 2-6 millió amerikai hordónyi olajat öntöttek a tengerbe.

Emellett a koalíciós erők nyomása miatt visszavonuló iraki katonák a felperzselt föld taktikáját követve mintegy 6-700 kuvaiti olajkutat gyújtottak fel. Naponta több millió hordónyi olaj veszett kárba. A kutakat 1991. január-februárban gyújtották fel, és csak novemberre sikerült végleg eloltani a tüzeket. Az iraki csapatok környezeti pusztításának többek között tengeri madarak és ritka teknőcfajok is áldozatul estek, de a füstfelhő okozta növekvő légszennyezés az emberi szervezetre is súlyosan egészségkárosító hatással volt. Az öbölháborúban az iraki infrastruktúra jelentős része megsemmisült. Az iraki hadsereg több tízezer katonát vesztett az összecsapások során, míg a koalíciós erők esetében a halálos áldozatok száma nem érte el a háromszázat, a sebesültek száma pedig 800 alatt maradt.

A háború után érvényben hagyott szankciók elsősorban nem az iraki eliteket, hanem a köznépet érintették hátrányosan. Az országban soha nem látott mérteket öltött a szegénység, és az UNICEF becslései szerint a duplájára nőtt a gyermekhalandóság. Az érvényben maradó szankciók következtében becslések szerint több százezer kisgyermek vesztette életét. Bár az 1995-től az ún. Élelmet olajért programmal igyekeztek a gazdasági szankciók iraki népre gyakorolt hatását ellensúlyozni: Iraknak engedélyezték határozott mennyiségű olaj exportját, amelyért cserébe élelmiszereket és gyógyszereket juttattak a közel-keleti államnak, számottevően nem csökkent a szegénység. Az iraki nép pedig továbbra is szenved. 2003-tól 2011-ig ismét háborús övezet volt az országuk, manapság pedig az Iszlám Állam harcosai teszik pokollá az irakiak életét.