Nem tudta megakadályozni a magyar kormány Erdély és a Délvidék elszakítását

2022. december 1. 09:05 Csernus Szilveszter

104 éve, 1918. december 1-jén Gyulafehérvárott a Román Nemzeti Tanács a népek önrendelkezési jogára hivatkozva kinyilvánította Erdély elszakadását Magyarországtól, valamint bejelentette csatlakozását a Román Királysághoz. Ugyanezen a napon kiáltották ki Belgrádban a délszlávokat egyesítő új jugoszláv államot, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot, amelyhez Dél-Magyarország 6 vármegyéjének kisebb-nagyobb területe is tartozott.

A román hadsereg bevonulása Kolozsvárra

Korábban

Az összeomlás

Alexandru Vaida-Voevod, a Román Nemzeti Párt egyik vezető országgyűlési képviselője 1918. október 17-én ismertette a pesti Országházban pártja nagyváradi deklarációját, amelyben a Román Nemzeti Pártnak vindikálta a kizárólagos jogot, hogy a majd’ hárommillió magyarországi románt képviselje, így kétségbe vonva a magyar törvényhozás és kormány jogát a románok feletti hatalomgyakorlásra.

Bár a deklaráció az önrendelkezési jogra hivatkozott, az elszakadás kérdését még óvatosan kerülték. A Monarchiában ekkorra már sorra alakultak meg az ún. „Nemzeti Tanácsok”, többek között a Károlyiék vezette magyar 1918. október 25-én.

A Román Nemzeti Tanács megalakulására az őszirózsás forradalom idején került sor a fővárosi Vadászkürt-szállóban, a Román Nemzeti Párt, illetve a Magyarországi Szociáldemokrata Párt román szekciójának 6-6 tagjából. A Román Nemzeti Tanács eleinte együttműködött a magyarral, sőt Jászi Oszkár nemzetiségi-miniszter a közigazgatást is ezen „spontán társadalmi akció” támogatására szólította fel.

A Vaida-Voevodék ráhatásával spontán szerveződő román nemzetőrséget a Károlyi-kormány tudtával a katonai parancsnokságok finanszírozták és fegyverezték fel – ahogy a magyar nemzetőrséget is, amellyel ekkor még közösen tartották fenn a forradalmak alatt megingott rendet. Előfordult ugyanis, hogy román parasztok feldúlták, vagy elfoglalták a nagybirtokosok földjeit, amelynek áldozatul estek a magyar tulajdonosok mellett a Román Nemzeti Párt számos vezetőjének, valamint a balázsfalvi és nagyváradi görög katolikus érsekségek birtokai is.

A román vezetők november folyamán már igyekeztek a népmozgalomnak nemzeti irányt szabni, amelyet megkönnyített, hogy a nagybirtokok négyötöde magyar volt, a háború idején „kiszipolyozó” közigazgatás és az erőszakszervezetek túlnyomó többségét magyarok működtették.

A Román Nemzeti Tanács elérkezettnek látta az időt, hogy fokozatosan átvegye a helyi közigazgatást az ország románlakta vidékein. November 9-én ultimátumot adtak a Károlyi-kormánynak, ebben a 14 erdélyi és 9 szomszédos vármegye teljes, Békés, Csanád, és Ugocsa vármegyék pedig egyes területeire „teljes kormányzói hatalmat” kértek, elutasítás esetén minden további együttműködés megszakítását helyezték kilátásba. Leszögezték ugyanakkor, hogy ezen „román impériumon” más népekkel szemben tiszteletbe fogják tartani a wilsoni elveket.

Másnap, november 10-én az Iaşiba igyekvő küldöttség a román királyi hadsereg beavatkozását kérte, I. Ferdinánd román király ezen felbátorodva pedig proklamálta „az összes román egyesítését egy szabad és hatalmas államban”. Ezzel párhuzamosan a magyar kormány együttműködési szándékát jelezve 13-án Aradra küldte Jászit, aki előállt a híres „Keleti Svájc” tervezetével, amely széleskörű önállósággal bíró kantonok révén oldotta volna meg az erdélyi nemzetiségi kérdést.

Engedményként elismerte a tanács által átvett közigazgatást a főispáni és kormánybiztosi szinteken, de javasolta, hogy ezen kívül a régi hivatalnoki kar maradjon, és a Román Nemzeti Tanács küldjön képviselőt a magyar kormányhoz. Jászi emellett a személy- és vagyonbiztonság garantálását is elvárta az immár elismerten hatalmi centrummá váló tanácstól, de garanciát kért arra is, hogy nem veszik igénybe Románia katonaságát.

következő oldal 1 / 4