Nem tiltakoztak a nyugati hatalmak Lengyelország legelső felosztása ellen
1772. augusztus 5-én három európai nagyhatalom uralkodója – II. Frigyes porosz király, II. Katalin orosz cárnő és Mária Terézia magyar királynő – közösen megfogalmazott kiáltványban osztotta fel egymás között Lengyelország területének egyharmadát. Az első felosztást a következő évtizedekben további kettő követte, amelyek során a lengyel állam hivatalos formában egészen az első világháború végéig megszűnt létezni.
Gomolygó felhők a lengyel égen
A lengyel nemesség által a 17. század közepén kialkudott és egészen a 18. század végéig működő liberum veto jogköre eredeti szándékával ellentétben (a végrehajtó hatalom korlátozása és a demokratikus elemek erősítése a törvényhozásban) alaposan aláásta a nemesi köztársaság tekintélyét és működőképességét. Sok történész egybehangzó véleménye szerint az államnak ez a működési elve nagyban hozzájárult a Lengyel–Litván Unió meggyengüléséhez, végső soron a szuverén lengyel államiság közel 150 éves megszűnéséhez. Piotr Stefan Wandycz például egyenesen úgy nyilatkozott, hogy „a liberum veto a régi lengyel anarchia baljós szimbólumává vált”.
A végső formájában az 1652-es országgyűlésen elfogadott liberum veto (szabad vétó, vagyis tiltakozási jog) lehetővé tette a törvényhozás (szejm) tagjai számára, hogy kikényszerítse az aktuális ülésszak befejezését, illetve semmisnek nyilvánítsa a meghozott törvényeket. A szejm bármelyik képviselője a „nie pozwalam” – „nem engedem” kifejezéssel tiltakozhatott egy-egy határozat végrehajtása ellen. A különleges jogkör azon az elméleten alapszik, hogy mivel minden lengyel nemes azonos jogokkal bír, vagyis egyenlő, minden intézkedést és törvényt egyhangúan kell elfogadni.
A baljós felhők Lengyelország egén már a 18. század elejétől gyülekezni kezdtek: a század elején belesodródott a számára semmilyen sikerrel nem kecsegtető nagy északi háborúba (1700–1721), sőt miután a svéd sereg több ütközetben is legyőzte a lengyel–szász csapatokat, XII. Károly svéd király az egész országot megszállta, kifosztotta, uralkodóját pedig száműzte.
Miközben a következő évtizedek – köszönhetően többek között a liberum veto bénítóan ható intézményének és egy örökösödési háborúnak – egyre inkább a hanyatlás és az anarchikus állapotok jeleit mutatták, Lengyelország szomszédos nagyhatalmai katonailag jelentősen megnövekedtek, és egyre inkább területéhessé váltak. A geopolitikai helyzet és az Orosz Birodalomnak a lengyel belpolitikára gyakorolt mind inkább fenyegető magatartása egyre inkább az orosz medve közelébe sodorta a meggyengült államot.
Amikor orosz és porosz nyomásra egy litván nemes, Stanisław Poniatowski került a lengyel trónra (II. Szaniszló Ágost néven 1764–95 között irányította az országot), még voltak apró jelek, hogy végül ne ő legyen a lengyel és litván nemzet közösségének utolsó uralkodója: II. Szaniszló Ágost kísérletet tett az arisztokrácia tagjainak szélesebb körű megadóztatására, fellendítette a kereskedelmet, stabilizálta az árakat, sőt duplájára emelte az állami jövedelmeket. A liberum veto felszámolásába és az állam működésének hatékonyabbá tételébe azonban beletört a bicskája.
Miután II. (Nagy) Katalin orosz cárnő az uralkodót reformjai visszavonására kényszerítette, azt is sikerült elérnie, hogy az Unió az oroszok védelmét kérje az egyre inkább fenyegető Porosz Birodalommal szemben. (Poroszország azokra az északnyugati lengyel területekre vetett szemet, amelyek segítségével egyesíteni tudta volna birodalmának nyugati és keleti területeit.)
A területi igények mentén húzódó konfliktust tovább mélyítette egy vallási jellegű probléma is: az oroszok vallásszabadságot követeltek a lengyel területeken élő ortodox és protestáns alattvalók számára, és kötelezni kívánták a lengyel államot arra is, hogy az ortodox vallást gyakorlók állami hivatalokat is betölthessenek. Minkét követelés nyílt provokáció, ezáltal természetesen elfogadhatatlan volt a hagyományosan római katolikus lengyel nemesség számára.
A három fekete sas karmában
A külső és belső ellenségekkel egyaránt szembenéző lengyel reformerek létrehozták az úgynevezett bari konföderációt, amely fegyveres felkelést hirdetett Oroszország ellen (1768–72). Érdekesség, hogy a konföderáció egyik tagja ez időben kereste fel a nagy francia filozófust, Jean-Jacques Rousseau-t, hogy a lengyel anarchia felszámolása érdekében alkotmányos javaslatokat tegyen. Ennek a felkérésnek lett végül a következménye a Considérations sur le gouvernement de Pologne, azaz A lengyel kormány figyelmébe című politikai irat (1772), amely egyébként a francia gondolkodó utolsó nagy politikaelméleti írása volt.
Katalin cárnő még a konföderáció által kirobbantott felkelés során megnyerte magának Ausztria jóváhagyását, így a nagyhatalmak végérvényesen Lengyelország felosztása mellett döntöttek. 1772 februárjában egy Szentpétervárott megkötött porosz–orosz szerződés után a három nagyhatalom Bécsben hozta tető alá a közös megszállással kapcsolatos egyezményét. Augusztus elején Lengyelország területén egyidőben jelentek meg az orosz, a porosz és az osztrák seregek, majd augusztus 5-én kiáltványt tettek közzé Lengyelország felosztásáról.
Eközben a bari konföderáció mindenre elszánt seregei a végsőkig folytatták kétségbeesett harcukat a megszállókkal szemben. A hiábavaló küzdelemnek óriási ára volt: több százezer lengyel halt meg a harcok során, az elesett, és a magát megadó Krakkó összes védőjét Szibériába deportálták. Az ellenállás egyik kiemelkedő alakja volt Kazimierz Pułaski gróf, aki önfejűsége és a konföderáció parancsainak gyakori megtagadása ellenére a konföderáció legsikeresebb és leghíresebb vezetőjeként vonult be a lengyel történeti emlékezetbe.
Érdekesség, hogy Pułaski a felkelés leverését követően az Egyesült Államokba emigrált, ahol magyar barátjával, Fabriczi Kováts Mihállyal együtt jelentős érdemeket szerzett a függetlenségi háborúban. Azon túl, hogy egy ízben George Washington életét is megmentette, Kovátscsal együtt megreformálták az amerikai hadsereg lovasságát. Ez utóbbi miatt magyar társával egyetemben az „amerikai lovasság atyjának” nevezik.
Lengyelország felosztását hivatalosan 1772. szeptember 22-én ratifikálták. Az ellenállás felszámolása után mindhárom nagyhatalom elégedetten dőlhetett hátra: II. Frigyes porosz király megszerezte Ermlandot (Warmia) és a Királyi Poroszországot – ez később Nyugat-Poroszország néven új tartomány lett –, Pomeránia környékét, Marienburg, Kulm (Chełmno) vajdaságokat, és egy kis részt Nagy-Lengyelországból is. Ausztria a birodalmához csatolta Zatort és Auschwitzot (Oświęcim), Kis-Lengyelország egy részét, Krakkó és Sandomierz környékét, és egész Galíciát Krakkó nélkül. Végül Oroszország megkaparintotta Livóniának azt a részét, amely eddig még lengyel kézen volt, és Fehéroroszországnak a Vityebszk, Polock és Msztyiszlavl környékén lévő részeit.
Az alapvetően német szászok, azaz cipszerek által lakott szepességi városok közül tizenhármat anyagi problémák miatt még Luxemburgi Zsigmond zálogosított el Lengyelországnak 1412-ben. A terület az első lengyel felosztásnak „köszönhetően” került vissza a Magyar Királysághoz 1772-ben.
Ez is érdekelhet
A „három fekete sas szövetségének” agresszív fellépése ellenére a nyugati hatalmak mindvégig passzívak maradtak: sem Nagy-Britannia, sem Franciaország nem tiltakozott, sőt miután II. Szaniszló Ágost a nyugati államok segítségét kérte, az inváziós seregek megszállták Varsót is. A lengyel szejm és az uralkodó végül az ellenséges szuronyok előtt meghátrált: bár a törvényhozás formálisan tovább működött, a megfélemlített és tiltakozásul távol maradó képviselők nélkül, de facto a nagyhatalmak bábkormányaként működött tovább.
Az első felosztás még csak a kezdet volt a területében és büszkeségében megtépázott Lengyelország számára: a mind gazdaságilag, mind katonailag és politikailag lefegyverzett egykori közép-európai nagyhatalmat a század végére Európa térképéről is leradírozták. 1793-ban másodjára, két évvel később pedig immár véglegesen és teljesen felosztották területét maguk között a „fekete sasok”. A lengyel nép feltámadása és az újjászületés egészen 1918-ig váratott magára.
