Napóleon tábornoka a trónért cserébe meghagyta a norvégoknak saját alkotmányukat

206 éve, 1814. május 17-én fogadta el az Eidsvoll városában összeült Alkotmányozó Gyűlés a független Norvég Királyság alkotmányát. Bár a dán függésből szabadult országot nem sokkal később Svédország kényszerítette unióba katonai agresszióval, a béke értelmében az alkotmány továbbra is érvényben maradt. 1814 óta a legjelentősebb változtatásokat 2014-ben eszközölték a dokumentumban.

Szövetségek és uniók

Dánia, Norvégia és Svédország először a Hanza-szövetség ellenében létrehozott Kalmari unió keretében egyesült közös uralkodó alatt 1397-ben. Svédország a Vasa Gusztáv (akit I. Gusztáv néven az ország királyává választottak) vezette felkelés keretében kivált az unióból 1523-ban, Dánia és Norvégia azonban továbbra is perszonálunióban maradt.

1660-tól, III. Keresztély király machinációi által mindkét állam örökletes abszolút monarchiává alakult, a perszonálunió szorosabb reálunióvá vált.

A számos külbirtokkal (pl. Grönland és Izland) rendelkező királyság a napóleoni háborúk idején a lehető legtovább igyekezett megőrizni semlegességét, hogy Európa minden államával folytathasson kereskedelmet.

Miután Poroszországgal és Svédországgal együtt csatlakozott az I. Pál orosz cár által 1800-ban létrehozott, úgynevezett északi ligához (a semleges tengeri kereskedelem brit ellenőrzése ellen), a brit flotta 1801-ben, majd 1807-ben ismét megtámadta Koppenhágát.

Az 1805-ös trafalgari csata után a dán-norvég flotta volt az egyetlen, amely képes volt szembeszállni a brit tengeri hegemóniával.

Dánia-Norvégia Franciaországgal volt kénytelen szövetségre lépni, azonban 1812-re vereséget szenvedett a tengeren, 1813-ban pedig a hatodik koalíciós háború során a Napóleon korábbi tábornoka, Jean-Baptiste Bernadotte által (XIV. Károly János néven) uralt Svédország Franciaország ellen csatlakozott a harcokhoz, és a Napóleonra Lipcsénél mért katasztrofális vereséget követően lerohanta az ekkor Dániához tartozó Holsteint. VI. Frigyes dán király kénytelen volt békét kérni.

Az 1814. januárban a holsteini Kielben megkötött béke keretében Dánia Svédország javára lemondott Norvégiáról a svéd fennhatóság alatt lévő Pomerániáért cserébe, továbbá a balti-tengeri Helgoland szigeteit III. György brit királyra ruházta át. A béke értelmében Dánia csatlakozott a Napóleon elleni szövetséghez.

A kieli béke hatására Norvégia ekkori kormányzója, Keresztély Frigyes koronaherceg (a későbbi VIII. Keresztély dán király) norvég nemzeti mozgalmat hívott életre, és április 10-én összeült az Alkotmányozó Gyűlés az Oslótól (ekkor Christiania) északra lévő Eidsvollnál lévő kastélyban.

Szólásszabadság volt, vallásszabadság kevésbé

A herceg fő célja az volt, hogy a norvégok maguk mondják ki a Dániához való újbóli csatlakozás szándékát, a küldötteket az állami egyház helyi gyülekezetei, illetve az országszerte állomásozó katonai egységek delegálták.

A Christian Magnus Falsen jogász-történész és Johan Gunder Adler tisztviselő által felvázolt alkotmány nagyban merített az amerikai, illetve a forradalmi francia alkotmányból, azonban hatással volt rá az 1812-es spanyol alkotmány is. Fontos döntés volt a monarchia intézményének megtartása, az azonban a korban meglehetősen radikális korlátozásokkal történt.

A hatalmi ágak szétválasztása, a szólásszabadság biztosítása és a jogtalan hatósági átkutatások és elkobzások tiltása amerikai és francia mintára mind bekerültek a dokumentumba. A király elvesztette addigi abszolút vétójogát a törvényhozás felett, és az állami (evangélikus) egyház is jelentős mértékben az országgyűlés felügyelete alá került.

A birtokhoz, illetve bizonyos viselt tisztségekhez kötött választójog nagyjából a férfi lakosság felének biztosította a szavazati jogot (1898-ban került kiterjesztésre az ország minden felnőtt férfi állampolgárára, majd 1913-ban a nőkre is).

A dokumentum e haladó eszmék ellenére tartalmazott számos archaikus rendelkezést is: a protestáns hegemónia szellemében az evangélikus vallást határozta meg államvallásként, és tiltotta a jezsuiták és a különféle szerzetesrendek működését az ország területén, valamint fenntartotta a zsidókra korábban kimondott beutazási tilalmat.

E rendelkezések a 19. és 20. század folyamán fokozatosan kikerültek az alkotmányból, 2012-ben azt a követelményt is megszűntették, hogy az országgyűlés (Storting) tagjainak több mint felének az állami egyház tagjának kell lennie.

Az eidsvolli gyűlés Keresztély Frigyest választotta Norvégia királyává, aki így a nép választása által, és nem Isten kegyelméből uralkodott – ez példa nélküli volt a korabeli Európában.

Az alkotmányt május 16-án ratifikálta a gyűlés, és a következő napon írták alá. Május 17-e máig az egyik legjelentősebb állami ünnep Norvégiában, a magyar augusztus 20-ához hasonló jelentőséggel bír.

Egy évszázadnyi függés

Az önálló Norvégia álma nem élhetett sokáig: miután nem sikerült sem Nagy-Britannia, sem a hatodik koalíció más államainak támogatását megszerezni az önállósági törekvésekhez, nyilvánvalóvá vált, hogy a győztes Svédország katonai erővel fog érvényt szerezni a kieli békében foglaltaknak.

A július 26-ától augusztus 14-éig tartó háborúban a svédek egyértelmű fölényben voltak, azonban több helyen jelentős ellenállásba ütköztek, ami fontos mozgásteret hagyott Keresztély Frigyesnek.

Augusztus 10-én XIV. Károly János svéd király volt az, aki tűzszünetet ajánlott fel, és még aznap megkezdődtek a két fél közötti tárgyalások a Viken megyei Mossban (érdekesség, hogy e háború mind a mai napig az utolsó fegyveres konfliktus, amelyben Svédország részt vett).

A svéd fél jelentős engedményt tett: elfogadta a májusi alkotmányt, ezzel biztosította a norvégokat arról, hogy országukat nem fogja egyszerűen bekebelezni a keleti szomszéd.

A mossi konvenció néven elfogadott egyezmény hivatalosan a svéd király és a norvég kormány között jött létre, azt nem Keresztély Frigyes (akinek legitimitását a svéd fél nem ismerte el), hanem két minisztere, Niels Aall és Jonas Collett írta alá. Értelmében Norvégia az uralkodó személye és a külügyek kivételével gyakorlatilag külön ország maradt.

1814. november 4-én a Storting hivatalosan is Norvégia királyává választotta Bernadotte-ot (ekkoriban a norvégok szintén XIV. Károly Jánosként emlegették, napjainkban a norvég történetírás III. Károly Jánosnak nevezi), és a későbbi közös királyok is a norvég törvényhozás jóváhagyásával léptek trónra, azaz továbbra sem vált örökletessé a monarchia.

Norvégia és Svédország uniója békés úton, a Storting kezdeményezéséből, népszavazással megerősítve ért véget 1905. október 26-án, II. Oszkár svéd király lemondásával a norvég trónról. Helyére Károly dán királyi herceg lépett VII. Haakon néven, akinek leszármazottai (a Glücksburg-ház) máig Norvégia uralkodói.