„Mint Ön tudja, én nem szoktam absolute hiába utazni” – a megállíthatatlan Xántus János kalandjai

Xántus Jánost sok jelzővel lehetne illetni, valamennyi közül a kíváncsisága volt az a személyiségjegye, amely mozgalmas, változatos, sokféle tevékenységet magában foglaló életét irányította. A ma 195 éve, 1825. október 5-én született Xántus János nyughatatlan utazó volt, ki nem apadó érdeklődéssel.

Amerika meghódítása

Az egyik legnagyobb néprajzkutatóként Kelet-Ázsia és Amerika ismeretlen és titokzatos világát hozta el Budapestre, ezzel nemcsak értékes gyűjteményt hozott létre, hanem megteremtette a néprajzi muzeológiát is. Akadémikus létére nem az az elefántcsonttoronyba zárkózó szobatudós típus volt.

Saját intuícióit követte, tudományos igényességgel és a köz javára akart cselekedni. Ő volt az első például, aki múzeumi sajtótájékoztatót tartott. Amikor nem utazott, akkor sem tétlenkedett, kezdeményezésére jött létre a budapesti Állatkert, amivel egy régi nagy álma valósult meg.

Xántus dunántúli ügyvédként kezdte pályafutását. Az 1848-as szabadságharcban honvédtisztként vett részt. Ennek leverése után, 1850-ben Anglián át az Egyesült Államokba emigrált. Itt sokféle munkát elvállalt, a kontinens igazán akkor vált az „ígéret földjévé” számára, amikor felfedezői- és gyűjtőszenvedélyének hódolhatott.

Első észak-amerikai gyűjtéseire a Kansas államban teljesített katonai szolgálata teremtett lehetőséget. 1856 derekán kapta meg első nagyobb, önálló feladatát: az Arkansas folyó forrásvidékének feltérképezését. Dél-Kaliforniában, Fort Tejonban 16 hónap alatt 24 ládányi anyagot gyűjtött össze, ezzel a vidéket Amerika egyik legjobban feltárt területévé tette.

Kapcsolatot épített ki több fontos tudományos intézménnyel, így a párizsi Tudományos Akadémiával, a British Museummal, a New-York-i Természettudományi Társulattal, a washingtoni Smithsonian Institutionnel.

A Magyar Nemzeti Múzeum Xántus jóvoltából több ezer példányt tartalmazó, rendkívül gazdag anyagot kapott Amerikából. Számszerűsítve 72 emlős, 1276 madár, 294 madártojás, 105 madárfészek, 116 hüllő, 3783 puhatestű, 24 sugárállat és 1608 rovar preparátumát tartalmazta a gyűjtemény. Ma már nem teljes a kollekció, a madárgyűjtemény teljes anyaga ugyanis 1956-ban megsemmisült.

Utazásairól naplót vezetett, rajzokat készített, amihez megvolt a kellő kézügyessége. 1858-ban a következőt írta erről: „Mint Ön tudja, én nem szoktam absolute hiába utazni. Életem 18-ik évétől rendes naplót vezetek, mely azonban nőttön nőtt tartalomban, s külföldön létem óta a tározókat fűzetek, s utóbb a füzeteket pukkadt kötetek váltották fel. Egy kissé rajzoló is lévén soha nem mulasztottam el érdekesebb helyeket és jeleneket craquirozni sem. S így jelenleg utazás jegyzeteim közel 100 írott kötetet foglalnak el, legalább 1000 rajzzal."

Az erős dokumentációs igényt nemcsak a tudományos követelményeknek való megfelelés táplálta, Xántus az egész országot meg szerette volna utaztatni: „Szeretném, ha az egész világ velem utazna s mindent látna, mit én látok” – írta 1857-ben, Philadelphiában kelt levelében.

A múzeummodernizáló Xantus

Amerikából 1864-ben tért haza. Budapesten fő mozgatórugója volt a pesti Állatkert megalapításának, 1866-tól igazgatóként vezette az intézményt, de nem sokáig maradt e tisztségben. Gyűjtő lévén a gyűjtemények sorsa sem volt irreleváns számára, ezért a múzeumi ügyekbe is belevetette magát.

Xántus modern elveket vallott, többször adott hangot kritikájának, ha úgy ítélte meg, szakmailag kifogásolható munka folyik a magyar múzeumokban és ez sajnos előfordult. 1864-ben a Magyar Tudományos Akadémián szólalt fel a Nemzeti Múzeum gyakorlata ellen, mi szerint a múzeum egyes tereit a pártfogó mecénások ízlése és elképzelése szerint rendezik be ahelyett, hogy megnyernék őket egy tudományos elvekre épülő, egységes intézményfejlesztést garantáló működés támogatására.

Korszerű kezdeményezés volt részéről a tárgyismertető katalógusok közreadása is. A múzeumi kiállítást nem egy zsúfolt bazárként képzelte el, hanem egy olyan bemutató térként, ahol a látogató az eredeti tárgyi emlékek jelenléte biztosította autentikus atmoszférában jut információhoz és gyarapítja ismereteit.

Xántust Eötvös József közoktatási miniszter 1868-ban bízta meg a kelet-ázsiai expedíción való részvétellel. Az osztrák és magyar zászlók alatt indított felfedező út Xántusnak egészen addig tartott, amíg nem érezte úgy, hogy korlátozzák tevékenységében. 1869 januárjában a mai Thaiföldön csatlakozott a flottához, de Japánban már az év végén függetlenítette magát az expedíció osztrák vezetésétől és a magyar kormány képviseletében a maláj szigetvilág felé folytatta útját.

1870 őszén tért haza, a maga ácsolta ládákban küldte haza gyűjtését: 350 ezer tételt meghaladó természettudományi anyagot és 2690 darabból álló néprajzi tárgygyűjteményt. Ebből pedig 1872-ben megalapította a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályát.

Emellett egy értékes fotókollekciót is hazahozott, melyek fókuszában a kelet-ázsiai kézműves ipar állt, de a képeken keresztül a mindennapok színes világa is kibontakozik. A színezett vizitkártyákon Japán, Kína, Sziám, Jáva, továbbá Egyiptom, Ceylon, Kelet-India, Borneó, Szumátra, Szingapúr lakói láthatók.

Fogarasi Klára ismertetőjéből megtudhatjuk, hogy különböző társadalmi és etnikai csoportok és hétköznapi életképek elevenednek meg a műtermi felvételeken. Így a sziámi király polgári és hagyományos ünnepi öltözékében, főrangú katonai méltóságok, nemesemberek, tisztviselők, ceyloni utcai zenészek, hindu kígyóbűvölők, jávai harcosok, arab vízárus gyerekek, egyiptomi narancsárus és így tovább. A globalizáció korában ez nem tűnik olyan nagy kuriózumnak, de a 19. század végi Magyarországtól még nagyon messze volt ez a világ.

A tárgyakból rendezett kiállítás 1871 tavaszán nyílt meg a Nemzeti Múzeum Természeti Tárának egyik termében. Selmeczi Kovács Attila tanulmányából megtudhatjuk, hogy Xántus a magyar múzeumi világ történetében először sajtótájékoztatót tartott a kiállítás megnyitása előtt. A kelet-ázsiai kiállítás nemcsak azért volt sikeres, mert a bemutatott gyűjtemény addig sosem látott tételeket tartalmazott, hanem mert Xántus gondoskodott arról is, hogy a nagyközönség számára érthető módon mutassa be azt és ezzel hozzáférést biztosított egy nagyobb társadalmi bázis számára. 

Találkozott azonban meg nem értéssel is. Az Archeológiai Értesítőben a magát meg nem nevező szerző így bírálta Xántus munkáját: „[…] míg kénytelenek vagyunk minden nap a legbecsesb honi leletekről vagy gyűjteményekről lemondani – mivel állítólag nincs pénz, ne költsünk nagyobb összegeket olyanokra, melyek miatt, ha tárlatainkban hiányoznak, senki sem tehet szemrehányást, míg minden magyar fájdalommal nézi a külföld múzeumaiban a magyar tárgyakat, melyeket megvenni elmulasztottunk, mivel erre nem volt pénzünk.”

A gyűjtemény sorsa később nem úgy alakult, ahogyan ő elképzelte, sem a szakmai munka, sem a közművelődési funkció tekintetében nem kapott annyi figyelmet, amennyit Xántus szerint megérdemelt volna. Maga a múzeumi szféra szereplői és irányítói sem támogatták a területet, Pulszky Ferenc múzeumigazgató például zsibvásárként tekintett a gyűjteményre. A Xántus által a „tespedés és tengődés érájának” nevezett másfél évtizedes mellőzöttségből az önálló Néprajzi Múzeum létrehozásának ötlete zökkentette ki. A múzeumszervezés a millenniumi kiállítás megszervezése körüli aktivitásból tudott előnyt kovácsolni.

Humánetika és természetvédelem

A tudományos és múzeumi világon túl Xántus munkásságának van egy sokkal tágabb értelmű öröksége is. Szász Éva könyvében Xántus írásainak humánetikai és természetvédelmi vonatkozásait vizsgálja. A humánetikai gondolkodásban az ember természettel, illetve környezetével szembeni felelősségtudata, a döntéshelyzetek morális szempontú átgondolása, és a társadalmi közösségek életminőségének javítása jut érvényre. A humánetikusan gondolkodó emberre jellemző, hogy tudatában van annak, be kell tartania egy határt a természetre ható tevékenységeiben annak érdekében, hogy a környezet értékeit saját és utódjainak életminősége érdekében meg tudja védeni.

Xántus korában még nem volt elterjedt a társadalmi és gazdasági átalakulások természetkárosító hatásainak figyelembe vétele. A nagy utazó korát meghaladva tekintett a természetvédelem perspektívájából a világban zajló folyamatokra.

A 19. század természet és ember viszonyát illetően a nagy változások kora volt, az urbanizáció, az ipari forradalom, a közlekedés fejlődése gyökereiben változtatta meg az ember saját környezetéhez, mikroközösségéhez és a távoli földrészekhez való viszonyulását. Ezzel együtt megjelentek a természetvédelmi törvények, amelyekkel különleges adottságú területeket helyeztek védelem alá, és akadtak élharcosok is, akik az ügy mellé álltak. Magyarországon a 20. század elején volt ez érzékelhető, Cholnoky Jenő, Herman Ottó és Kaán Károly munkásságában leginkább.

Mindemellett a tudományos világ is nagyot változott: a felfedező utak, a különféle terepmunkák, ezek intézményi hátterének kialakulása, a múzeumalapítások, illetve a tudományos közélet bővülése és a tudástranszferként is funkcionáló sajtó kiszélesedése a világról megszerezhető tudást robbanásszerűen megnövelték.

Xántus felismeréseire nagy hatással volt a Távol-Keleten megismert szemléletmód, ami az európai embertől teljesen idegen kultúrákból eredő gondolkodásmódot jelentett. Emellett utazásainak köszönhetően rálátása lett egymástól teljesen eltérő termelési módok, gazdasági rendszerek működésére. A 19. század változást hozott a távoli földrészeken élő természetközeli népek életformájának megítélésében is. Egyes utazók már nem lenézték ezeket a kultúrákat, hanem felismerték azon értékeiket, amelyek ekkorra már nagyon messze kerültek a városlakó közösségek mindennapjaitól.

Xántus érzékenyen beszámolt az indián kultúrák eltűnéséről, arról, hogyan sajátítják ki földjeiket az erőszakos gazdasági terjeszkedés következtében. A kelet-ázsiai expedíciója során a kínai kikötővárosokban megfordulva a nők alávetettsége érintette meg. Mexikóban a kirívó társadalmi visszásságokra, a kétarcú politikára lett figyelmes. Ahogyan Szász Éva írja könyvében róla: „a hatalmi posztokra vágyók szemfüles és ravasz játszmái, a szegénységbe taszított ártatlanok tehetetlen helyzete feltűntek Xántusnak, és előcsalogatták társadalmi egyenlőtlenségeket bíráló, enyhén cinikus intellektusát.”

Xantus szellemi gazdagsága

Xántus feljegyzéseiből is kirajzolódik erős intuitív személyisége, asszociatív gondolkodásmódja, érzelmekhez, benyomásokhoz kötődő írói stílusa. Gyakran írt le egy-egy jelenséget, amit magyarországi viszonyokhoz vagy korábbi tapasztalataihoz társított. Szász Éva e hatásokat így összegzi: „Érthető, hogy aki ilyen messze merészkedik a világ megismerésében, hatalmas távlatokat fog be térben és időben, bepillanthat különböző korokba, majd átugrik civilizációs fázisokat és mindegyikben magabiztosan mozog, mint ahogy Xántus tette, az elképzelhetetlenül gazdagon térhet vissza hazájába testben, lélekben és szellemiségben.”

Mindemellett Xántus János amennyire utazni tudott, legalább annyira tudott szerelmes is lenni. Az 1868. szeptember 2-án Doleschal Gabriellának írt levele megmutatja, hogyan fogott neki az udvarláshoz a már felvezető szövegében is impozáns vallomásában:

„Mindezt néhány szóban mondhatnám el, s a társadalmi illem és szokás korlátoltságával, ha – egy mindennapi lény állana előttem. De Kegyed oly magasan áll neme átlaga fölött, Kegyed lelke oly emelkedett, szelleme oly ítélőtehetséggel látva el, s műveltsége olyannyira türelmet feltételező, s szólásra bátorító; miként a legkisebb habozás nélkül ülök le asztalomhoz, s határ nélküli bizalommal mondom el – amint következik [...]” A nagy kezdeti lelkesedés ellenére a szerelem egyébként nem tartott olyan sokáig, és hamarosan egy második házasság követte, de az élet minden területén még egy Xántus János típusú figura sem lehetett kitartó.

Xántus az a fajta tudós volt, aki nem szakadt el kora világától. Céltudatosan és kitartóan képviselte elveit. A tudományos tevékenység társadalmi hasznossága mindvégig fontos szempont volt számára, az ismeretterjesztésre korának marketing lehetőségeit is igénybe vette és nem riadt meg kollégái jobbító szándékú kritikáiól sem. Gazdag életútjába a millenniumi ünneplés azonban már nem fért bele. Xántus 1894 tavaszán tüdőgyulladást kapott, családja az Adriai-tenger partjára vitte gyógyulni, innen már elborult elmével került haza és 1894. december 13-án Budapesten meg is halt.