Miként fedezték fel az Indiába tartó portugálok Brazíliát?

1500. április 21-én a portugál tengerészek igencsak különös módon szárazföldet jelző hínárokat vettek észre az óceán közepén. Indiába tartottak, ám nem Afrika partvonala mentén haladtak, hanem a kedvező szelek befogása érdekében délnyugat felé nagy körívet írtak le. A körív olyan nagyra sikeredett, hogy másnap, 22-én meglátták Brazília partjait.

Reménytelen vállalkozás

Portugália 1249-re szerezte vissza a móroktól a déli Algarve tartományt, ezzel a reconquista számukra hivatalosan véget ért. A keresztény portugál királyok azonban folyamatosan indítottak kisebb-nagyobb hadjáratokat Észak-Afrika arab erősségei ellen. 1415-ben elfoglalták a ma Spanyolországhoz tartozó, Marokkó szomszédságában lévő Ceutát, amely az első tengerentúli gyarmatuk lett.

A mindössze egymillió lakosságú, gazdagnak korántsem mondható, Európa peremvidékén fekvő kis tengerparti ország megedződött az arabok elleni harcok során, ám a nagypolitikába sokáig esélye sem volt beleszólni. Egyetlen dolgot tehetett: kihasználta sokáig egyáltalán nem értékelt helyzeti előnyét, és tengerészeti vállalkozásokba fogott. Idővel a fő cél az lett, hogy alternatív utakat felfedezve kikerülje az itáliai és az oszmán kereskedők által ellenőrzött földközi-tengeri útvonalakat, és önerőből jusson el a mesés keleti fűszerbirodalomba, Indiába, amitől sorsa jobbra fordulását remélte.

I. János király negyedik fia, Tengerész Henrik (1394-1460) pénzügyi támogatásával és ügyes szervezőmunkájának köszönhetően számos felfedező indult nyugat és dél felé az ismeretlenbe. Hamarosan felfedezték az Azori-szigeteket, Madeirát, és igen fáradságos, több évtizedig elhúzódó küzdelem során egyre lejjebb hatoltak Afrika partjai mentén. (Az expedíciók további ösztönző indoka volt a kereszténység elterjesztése, az iszlám elleni harc, valamint a titokzatos János pap birodalmának megtalálása, amellyel szövetségben kelet felől ronthattak volna a Közel-Kelet arab vidékeire.)

Ma már, a térképek ismeretében nehéz belegondolnunk, milyen veszélyes, emberpróbáló és végkimenetelét tekintve teljesen ismeretlen volt minden egyes hajóút, amely elindult dél felé, ugyanis a korabeli embernek fogalma sem volt, mekkora valójában az afrikai kontinens. Amikor például a sokadik expedíció tengerészei a mai Libéria és Elefántcsontpart vidékénél észlelték, hogy tartósan kelet felé fordult a partszakasz, azt hitték, hogy elérték Afrika legdélebbi pontját. Később keserűen tapasztalták, hogy korántsincs így, és néhány száz tengeri mérföld után ismét dél felé fordultak a hajók.

Azért is tűnt a portugál vállalkozás sokszor reménytelennek, mert az uralkodó széljárás teljesen ellehetetlenítette, hogy végig a part mentén hajózzanak. A dél felé történő haladás érdekében célszerű volt távolodniuk Afrika partjaitól, és kisebb, délnyugat felé tartó hurkokban kellett haladniuk, majd ismét kikötniük valamely idegen vidéken. Nem egyszer előfordult, hogy az általuk ismert aktuális legdélebbi ponttól visszafelé tartó útjuk során a bizonyos szakaszonként otthagyott szállítóhajókon már alig maradt életben néhány társuk, akik őrizték számukra a szükséges felszereléseket.

Mindezek ellenére rendíthetetlen hittel folytatták a sokszor lesajnált tengeri vállalkozásaikat, amelyek során újabb és újabb hajók térképeztek fel korábban teljesen ismeretlen partszakaszokat, ahol fa vagy vas keresztet állítottak fel. Számos alkalommal megtörtént, hogy mikor néhány évvel később ismét eljutottak a megjelölt pontig, a keresztet már ledöntötték a sok esetben cseppet sem barátságos bennszülöttek. (Természetesen a portugálokat sem kellett félteni: a harcban edződött, a diplomáciához kezdetben vajmi kevesen konyító, viharvert tengerészek lelkiismeret-furdalás nélkül irtottak ki településeket kezdetben az afrikai partokon, később Indiában, majd az Ádeni-öböl, valamint a Vörös-tenger vidékén.)

A hosszú és kimerítő küzdelem végül kifizetődővé vált: az évtizedeken át gyűjtött földrajzi, hajózási és navigációs információk, hajóépítési technikák, tengerészeti tapasztalatok hatalmas előnyt biztosítottak a kis tengerész országnak versenytársaikkal szemben. A sokáig elérhetetlennek tűnő cél, vagyis India pedig egyre közelebb került.

A tengerésznép első jelentő sikerét 1487-1488-ban aratta, amikor Bartolomeu Dias elérte a Jóreménység fokát, pontosabban megkerülte. A fentiekben említett, köríves technikát követve Dias sokáig nem is észlelte, hogy mit tett: társaival megtalálta Afrika legdélebbi pontját, megkerülték és kelet felé még megtettek közel 700 kilométert, majd visszaindultak Lisszabonba. Vasco da Gama 1498-ban pedig elérte a félévszázados álmot, a hosszú munka gyümölcse beérett: kiköthetett Indiában, ahol mesés gazdagságot talált, ám rájött, hogy az araboktól nyüzsgő, a portugálok megjelenése előtt valójában elég békés kereskedelmi vidék meghódítása (vagy legalább egy állandó telephely kialakítása) különleges feladat lesz.

Értéktelen föld?

Miután da Gama 1499-ben tekintélyes fűszerrakománnyal tért haza, I. (Szerencsés) Mánuel király 1500 márciusában újabb expedíciót indított a mesés, de felfoghatatlan távolságra lévő keletre. A Pedro Alvares Cabral vezetésére bízott haderő 1500 főből és 13 hajóból (10 karakk, másképpen: nao és 3 karavella) állt. A nemesi származású, szemtelenül fiatal, mindössze 32-33 éves, a források szerint kb. 190 centiméter magas, erős testfelépítésű felfedező 1500 előtti életéről alig tudunk valamit, feltehetőleg lojalitása és tehetsége miatt választotta őt a király 1500 februárjában a második indiai expedíciós flotta élére. A katonai parancsnokot olyan tapasztalt navigátorok segítették, mint Bartolomeu Dias, testvére, Diogo Dias vagy Nicolau Coelho, aki korábban Vasco da Gamát is elkísérte. Cabral 10 ezer cruzadót, valamint kereskedelmi kiváltságokat kapott a veszélyes expedíció vezetéséért, amelynek a célja az volt, hogy tartósan megvessék a lábukat Indiában, elsősorban Kálikutban.

A március 9-én délben kihajózó flotta öt nappal később kötött ki a Kanári-szigeteken, a Zöldfoki-szigetek portugál kolóniáját pedig 22-én érte el. Másnap a Vasco de Ataíde parancsnokolta hajó 150 emberrel a fedélzetén eltűnt, amit különösen rossz ómennek véltek. Április 9-én haladtak át az Egyenlítőn és a bevált módszer szerint az afrikai partoktól eltávolodva délnyugat felé fordították a hajóik orrát, hogy a kedvező szelek által röpítve körívben érjenek el Afrika déli csücskéhez.

A hurok azonban túl nagyra sikerült, és 1500. április 21-én a legénység tagjai hínárokat vettek észre a tenger felszínén, ami egy közeli szárazföld egyértelmű jele volt. Másnap meg is pillantották a földet, amely a mai Brazília keleti partja volt, feltehetőleg a Monte Pascoal 536 méter magas dombját láthatták meg először.

Cabral Nicolau Coelho kapitányt bízta meg, hogy szálljon partra, és vegye fel a kapcsolatot a bennszülöttekkel, akik ajándékokat cseréltek az ismeretlen fehér emberekkel. Ezt követően északra hajóztak közel 65 kilométert, és április 24-én a mai Porto Seguro környékén, egy jóval kedvezőbb adottságú, természetes kikötőben ismét partra szálltak. Ekkor két bennszülöttet hoztak el Cabralhoz, aki a hajón fogadta őket. A kőkorszaki fejlettségű, vadászó-gyűjtögető életformát követő, a tüzet ismerő, de a fémmegmunkálással nem foglalkozó helyiekkel barátságos légkör alakult ki. Mint kiderítették, több rivális törzs élt a vidéken, némelyikük nem vetette meg a kannibalizmust sem.

Április 26-án maga Cabral is partra szállt, és részt vett Brazília földjén tartott feltehetőleg első szentmisén. (Egy elmélet szerint egy évvel korábban a spanyol Vicente Yanez Pinzón már járhatott brazil földön, ám a világ újonnan felfedezendő területeit a spanyolok és portugálok között felosztó 1494-es tordesillasi szerződés értelmében a vidék Portugáliát illette. Egy másik vitatott hipotézis szerint pedig Brazília portugál felfedezése nem a véletlennek köszönhető, hanem előre megtervezett akció volt.) Feltehetőleg Cabral és társai lettek az első felfedezők, akik életükben négy kontinensen is jártak: Európában, Afrikában, Amerikában és Ázsiában.

A következő napokat víz, élelmiszerek, fa és egyéb készletek beszerzésével töltötték. Felállítottak egy hét méter magas fakeresztet a parton, ahol május elsején ismét misét mondtak, Cabral pedig a kereszt tiszteletére elnevezte a vidéket Ilha de Vera Cruznak, vagyis az Igaz Kereszt szigetének. Másnap Gaspar de Lemos vagy André Gonçalves vezetésével egy szállítóhajót küldtek vissza Lisszabonba, hogy bejelentsék a hírt a királynak.

Május 2-án vagy 3-án a part mentén hajózva rádöbbentek, hogy feltehetőleg egy kontinensről van szó. Mivel az expedíció célja India volt, 5-én kelet felé fordultak, és elhagyták az újonnan birtokba vett területet. A Jóreménység fokánál négy hajót veszítettek, ám végül elérték India partjait, ahol Cabral vezetésével sem sikerült tartós támaszpontot kiépíteni, pedig csekély létszámukat ellensúlyozta technikai felszereltségük, amelyet szemléltettek is Kálikut lakóival, miután egy ellenük irányuló támadást követően egy napon át bombázták a várost. Az ágyúnaszád diplomácia néhány évvel később sikerre vezette a portugálokat és viharsebesen az uralmuk alá hajtották a hatalmas térséget.

Az ezt követő évtizedekben a portugál korona minden figyelmét lekötötte az indiai álom, a dél-amerikai területtel nem volt céljuk, pláne miután kiderült, hogy elérhető nyersanyagokat sem rejt a vidék, lakói pedig nem minősültek kereskedelmi partnereknek. Egyetlen értékes terméke a tengerpartot borító, vörös festékanyagot rejtő börzsönyfa volt, amelynek portugál nevéből (pau brasil) eredt Brazília neve. A terület gyarmatosítása (pontosabban kizsákmányolása) az 1530-as években vette kezdetét.

A 16. század folyamán a Brazíliában élő őslakosok 90 százaléka az európai jövevények által behurcolt betegségeknek (himlő, influenza, kanyaró) esett áldozatul. A folyamatosan terjedő cukorültetvények – amely hamarosan a világ első számú cukortermelőjévé tették Brazíliát – munkaerőt igényeltek, a portugálok pedig Afrikából hurcoltak be a vidékre rabszolgákat. A portugál gyarmatbirodalom ékköve, Latin-Amerika egyetlen portugál nyelvű országa csak 1822-ben nyerte el függetlenségét.