Kavicsok árulkodnak az ókori tengerészek Mínósz-kori szentélyeiről

Több mint tízezer, tengerpartról származó apró kavics elemzésével tárták fel a kutatók az Égei-tenger térségében élő ókori hajósok egyedülálló rituális szokásait. A kanadai McMaster Egyetem régészei által Naxosz szigetén feltárt Mínósz-kori hegyi szentélynél azonosított idegen eredetű obszidiánkavicsok azt sugallják, hogy a bronzkori tengerészek zarándoklataik során szülőföldjükről hozott kövekkel rótták le tiszteletüket az istenek előtt.

A Kükládok szigetcsoportjához tartozó Naxosz északnyugati partján magasodó, Szteilda nevű domb több mint kétszázezer éven át szolgált tűzkőbányaként a helyi közösségek számára. A régészek 2019-ben egy Mínósz-kori nyitott hegyi szentélyt fedeztek fel a hegytetőn, amely Kr. e. 1650 és Kr. e. 1400 között, a krétai bronzkori civilizáció virágkorában épült.

Az egykori vallási komplexum egy fő szentélyből, egy műhely-kápolnából, egy konyhából és egy áldozati oltárból állt. A feltárások során az edénytöredékek és figurák mellett összesen 10 713 darab, a víz által simára csiszolt tengerparti kavics is előkerült, amely a korszak eddig feltárt legnagyobb ilyen jellegű gyűjteménye. A kövek több mint nyolcvan százaléka kvarcit és granodiorit, amelyek tömegesen fordulnak elő a szigeten.

A kanadai kutatók érdeklődését azonban az a tizenöt darab apró, fekete vulkáni üvegből (obszidiánból) álló kavics keltette fel, amelyek természetes formában nem találhatók meg Naxoszon. A szakemberek a rendelkezésre álló hat kavics kémiai összetételét hordozható röntgenfluoreszcenciás spektrométerrel elemezték. Az eredmények azt mutatták, hogy öt kő a nyolcvan kilométerre fekvő Mélosz szigetéről, egy pedig a közeli Antiparoszról származik. Bár Mélosz a bronzkorban az egész Égei-tenger térségét ellátta obszidiánnal, az antiparoszi kavics jelenléte különösen ritkának számít, mivel az ottani kisméretű lerakódásokat a kőrézkor után már alig használták.

A kutatócsoport elvetette azt a teóriát, miszerint az obszidiánkavicsokat az ókori hívők tudatosan, amolyan kabalaként hozták volna magukkal a színük miatt. A kövek apró mérete és matt felülete nem volt alkalmas látványos felajánlásra, így a kutatók szerint a zarándokok pusztán a tengerparti homokba markoltak bele az indulás előtt, és egy zacskóban vitték fel azokat a szentélybe. Ezt a feltevést erősíti az is, hogy a kavicsok közé ehetetlen, apró tengeri csigák héjai is vegyültek, amelyeket senki sem gyűjtött volna össze szándékosan.

A szentély elhelyezkedése tökéletes rálátást biztosított a Grotta-öbölre, az akkori Naxosz legfőbb kikötőjére, és a domb két csúcsa ma is fontos tájékozódási pontként szolgál a tengerészek számára. Ez arra utal, hogy a zarándokok többsége valószínűleg a helyi közösség tagjaiból vagy a térségben állomásozó hajósokból állt, akik az utazásaik során a szülőföldjükről származó marékrnyi parti kővel jelezték származásukat az oltárnál.

A Mínósz-kori civilizáció a Kr. e. 3. és 2. évezredben alakult ki Krétán, és kiterjedt kereskedelmi hálózatot épített ki az Égei-tenger szigetein. A krétai kultúra hegyi szentélyei általában kiemelkedő természeti képződményeken, barlangok közelében vagy hegycsúcsokon épültek, ahol a vallási szertartások során gyakran áldoztak állatokat, vagy helyeztek el fogadalmi ajándékokat. Ezek a rítusok a termékenységet, a hajósok biztonságát és a viharok elleni védelmet szolgálták, szorosan kötődve az ókori tengerészek mindennapi aggodalmaihoz és hiedelemvilágához.

A naxoszi leletegyüttes a híres thérai (mai nevén: Szantorini) vulkánkitörés korából származik. A Kr. e. 16. század közepére tehető kataklizma drasztikusan megváltoztatta az Égei-tenger térségét, és vulkáni hamuval borította be Naxosz hegyi szentélyét is. A kutatók a feltárások során a vulkáni hamuréteg alatt és felett is azonosítottak kavicsokat, ami bizonyítja, hogy a szentélyt a katasztrófa után újjáépítették, és a zarándokok továbbra is felkeresték.